Úgy alakult, hogy az a két ember, akikkel együtt tanulok németül, az első órán bejelentette: el kívánja hagyni az országot. Mert ide nem lehet gyereket szülni. Mert itt nem lehet sok pénzt keresni, nagy házat venni, szép autót. A tanárunk vetett rám egy-két oldalpillantást, ismer, várta, mikor robbanok ki - és fel.
Én attól féltem, hogy hangosan zokogva üvölteni kezdek, úgy fájt, mintha anyára mondott volna valaki rosszat, olyanért, amiről nem is tehet. Ismételgettem magamnak, hogy joguk van a véleményükhöz, miért kéne mindenkinek úgy gondolkoznia, ahogy nekem, lehet, hogy én vagyok anakronisztikus, lehet, hogy belőlem hiányzik valami, amitől modern és kozmopolita és européer vagyok. Hogy egy gazdasági szakembernek mindegy, hol él, csak én vagyok belenőve a nyelvbe, mert mást igazán nem tudok, és nem is hiszem, hogy valaha tudnék, mert ezen a nyelven meséltek, mikor kicsi voltam, Arany-balladáit mondták az ágyam mellett, mert az első szavam az volt, hogy ág, mert ezen a nyelven tanultam egyszerre szavakat és struktúrát, hogy a "honvéd áll a Hargitán" sorban azt halljam, hogy a honvédál az egy ige, és azt kérdezzem: anya, te mit szerintesz?
Hallgattam őket, és azt láttam: követelőző, elkényeztetett gyerekek, akik csak azt nézik, ők mit kaphatnak, fel sem merül bennük, hogy adhatnának is. Verssorok jártak a fejemben, "Szép vagy, o, hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi. Ám természettől mindez lelketlen ajándék. Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet." A fiak szent akaratja a menekülés, és meg is értem, mert nem könnyű itt sem élni, sem meghalni.
Át kéne már írni Vörösmartyt is, update-elni kicsit: "Csúnya kis országom, a négy folyó valamivel kevesebb lett, a hegyeket is csak néhány Wass Albert-rajongó sírja vissza. És ha már méretben kisebb vagy az átlagosnál, reménykedsz a gyerekeidben, ahogy az elszegényedett, öregedő szülők. A fiaidnak meg semmilyen akaratja sincs, nemhogy szent, mehetsz az Arany Alkony otthonba, eladtál mindent, cserébe holtodig eltartanak."
Néha torzítva: "Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, szöveget is csak itt írhatsz, ó lélek. Ez a hazám."
Mondhatta Kölcsey, Vörösmarty, Ady és József Attila, én meg szánalmasan patetikusnak érzem magam, ha kimondom: nem vagyunk méltók erre az országra.

Addig bírtam, hogy Kanada agyat vesz állampolgárságért, ha elég diplomád van, befogadnak, mehetsz új életet kezdeni a nagy hidegbe, ha nincs, maradhatsz országanyád szoknyáján, műveletlen, nem vagy jó semmire. Maradnak itt országanya Down-kóros gyerekei, akik nem kellenek máshova, meg talán néhány értelmiségi merő kalandvágyból. Kitörtem, hogy ez undorító, hogy pénzért bármit, néztek rám csodálkozva, el is hallgattam, egyrészt mert nem akartam vitát, másrészt mert nem tudok annyira, hogy németül magyarázzam. Emlékszem, egy svájci '56-os emigráns nő mesélte, hogy még a fogát is megnézték, a mellét is megfogdosták, mint a rabszolgapiacon, alkalmas-e, hogy Svájc befogadja. Akinek nincs három diplomája az ne akarjon új életet kezdeni. Hát miért nem szerzett diplomát? Ó, igen, kérdezzék a roma gyereket a borsodi kis faluban, miért nem szerzett diplomát! Aki meg szerzett, menjen, fitymálja az érettségizett ausztrált, aki nemcsak Goethéről, Lutherről sem hallott, ő megtanulta itthon, a szar ország szar oktatási rendszerében azért csak beleverték. Igaz ugyan, hogy ott nem fogadják el az orvosi diplománkat, de egy ápolónő másfél éves keresetéből egy évet utazgathat szerte Európában, míg nálunk elmehet egy hétvégére Velencefürdőre.
Akkor nekem végül is minek a nyelv, ha itthon akarok maradni nyakig a szarban, pedig lett volna lehetőségem máshol? Épp azért, hogy minél többeknek tudjam elmondani, hogy nem igaz, hogy itt csak romagyilkosság és rasszizmus van, vagy Magyar Gárda vagy Internacionálé. És tenni is, hogy ne így legyen.
El lehet-e hinni, hogy a véleményemmel nem akarok senkit bántani? Nem kell velem egyetérteni. Nem mondom, hogy aki mást gondol, nem magyar. Jó lehet külföldön élni, tanulni, aztán hazajönni, mint a mesterlegények vagy Mária Terézia testőrei írónak. Vagy lehet új életet kezdeni másutt, ahogy kezdhet nálunk újat kurd és albán, és elfelejteni a régit. Nekem ez már, azt hiszem, kimarad. De nem tehetek róla, belém van vésve, égetve, amit én magyarságnak tartok: a nyelv, a költészet, a zene, ami nélkül nem tudnék vagy nem akarnék lenni. Nem is tudom, anyám-e vagy szerelmem, de képes vagyok elbőgni magam, ha ilyenekről írok. Hogy tudom ezt elmondani Árpád-sáv nélkül?