Úgy alakult, hogy az a két ember, akikkel együtt tanulok németül, az első órán bejelentette: el kívánja hagyni az országot. Mert ide nem lehet gyereket szülni. Mert itt nem lehet sok pénzt keresni, nagy házat venni, szép autót. A tanárunk vetett rám egy-két oldalpillantást, ismer, várta, mikor robbanok ki - és fel.
Én attól féltem, hogy hangosan zokogva üvölteni kezdek, úgy fájt, mintha anyára mondott volna valaki rosszat, olyanért, amiről nem is tehet. Ismételgettem magamnak, hogy joguk van a véleményükhöz, miért kéne mindenkinek úgy gondolkoznia, ahogy nekem, lehet, hogy én vagyok anakronisztikus, lehet, hogy belőlem hiányzik valami, amitől modern és kozmopolita és européer vagyok. Hogy egy gazdasági szakembernek mindegy, hol él, csak én vagyok belenőve a nyelvbe, mert mást igazán nem tudok, és nem is hiszem, hogy valaha tudnék, mert ezen a nyelven meséltek, mikor kicsi voltam, Arany-balladáit mondták az ágyam mellett, mert az első szavam az volt, hogy ág, mert ezen a nyelven tanultam egyszerre szavakat és struktúrát, hogy a "honvéd áll a Hargitán" sorban azt halljam, hogy a honvédál az egy ige, és azt kérdezzem: anya, te mit szerintesz?
Hallgattam őket, és azt láttam: követelőző, elkényeztetett gyerekek, akik csak azt nézik, ők mit kaphatnak, fel sem merül bennük, hogy adhatnának is. Verssorok jártak a fejemben, "Szép vagy, o, hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi. Ám természettől mindez lelketlen ajándék. Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet." A fiak szent akaratja a menekülés, és meg is értem, mert nem könnyű itt sem élni, sem meghalni.
Át kéne már írni Vörösmartyt is, update-elni kicsit: "Csúnya kis országom, a négy folyó valamivel kevesebb lett, a hegyeket is csak néhány Wass Albert-rajongó sírja vissza. És ha már méretben kisebb vagy az átlagosnál, reménykedsz a gyerekeidben, ahogy az elszegényedett, öregedő szülők. A fiaidnak meg semmilyen akaratja sincs, nemhogy szent, mehetsz az Arany Alkony otthonba, eladtál mindent, cserébe holtodig eltartanak."
Néha torzítva: "Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, szöveget is csak itt írhatsz, ó lélek. Ez a hazám."
Mondhatta Kölcsey, Vörösmarty, Ady és József Attila, én meg szánalmasan patetikusnak érzem magam, ha kimondom: nem vagyunk méltók erre az országra.
Addig bírtam, hogy Kanada agyat vesz állampolgárságért, ha elég diplomád van, befogadnak, mehetsz új életet kezdeni a nagy hidegbe, ha nincs, maradhatsz országanyád szoknyáján, műveletlen, nem vagy jó semmire. Maradnak itt országanya Down-kóros gyerekei, akik nem kellenek máshova, meg talán néhány értelmiségi merő kalandvágyból. Kitörtem, hogy ez undorító, hogy pénzért bármit, néztek rám csodálkozva, el is hallgattam, egyrészt mert nem akartam vitát, másrészt mert nem tudok annyira, hogy németül magyarázzam. Emlékszem, egy svájci '56-os emigráns nő mesélte, hogy még a fogát is megnézték, a mellét is megfogdosták, mint a rabszolgapiacon, alkalmas-e, hogy Svájc befogadja. Akinek nincs három diplomája az ne akarjon új életet kezdeni. Hát miért nem szerzett diplomát? Ó, igen, kérdezzék a roma gyereket a borsodi kis faluban, miért nem szerzett diplomát! Aki meg szerzett, menjen, fitymálja az érettségizett ausztrált, aki nemcsak Goethéről, Lutherről sem hallott, ő megtanulta itthon, a szar ország szar oktatási rendszerében azért csak beleverték. Igaz ugyan, hogy ott nem fogadják el az orvosi diplománkat, de egy ápolónő másfél éves keresetéből egy évet utazgathat szerte Európában, míg nálunk elmehet egy hétvégére Velencefürdőre.
Akkor nekem végül is minek a nyelv, ha itthon akarok maradni nyakig a szarban, pedig lett volna lehetőségem máshol? Épp azért, hogy minél többeknek tudjam elmondani, hogy nem igaz, hogy itt csak romagyilkosság és rasszizmus van, vagy Magyar Gárda vagy Internacionálé. És tenni is, hogy ne így legyen.
El lehet-e hinni, hogy a véleményemmel nem akarok senkit bántani? Nem kell velem egyetérteni. Nem mondom, hogy aki mást gondol, nem magyar. Jó lehet külföldön élni, tanulni, aztán hazajönni, mint a mesterlegények vagy Mária Terézia testőrei írónak. Vagy lehet új életet kezdeni másutt, ahogy kezdhet nálunk újat kurd és albán, és elfelejteni a régit. Nekem ez már, azt hiszem, kimarad. De nem tehetek róla, belém van vésve, égetve, amit én magyarságnak tartok: a nyelv, a költészet, a zene, ami nélkül nem tudnék vagy nem akarnék lenni. Nem is tudom, anyám-e vagy szerelmem, de képes vagyok elbőgni magam, ha ilyenekről írok. Hogy tudom ezt elmondani Árpád-sáv nélkül?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
cov 2010.01.11. 14:40:05
teevee 2010.01.11. 20:47:58
Nem igaz, hogy csak az árpádsávosok szeretik a hazájukat. Masírozás és Király nélkül is lehet kötődni. Csak fel kell nőni. Mert onnan látszik, hogy mindenütt ugyanakkora a boldogságbatyu. Csak annyit vehetsz ki belőle, amennyit beletettél. És ez csak tőled függ, nem a csillivilli ürgelyuktól.
burns kati 2010.01.12. 09:30:45
egy nagyi 2010.01.12. 14:33:21
Érthető a felháborodásod s következetes vagy az ellenérvekben is, ami amellett szól, hogy miért
lép egy fiatal a külföldi kaland útjára.Ehhez ho-
zá tenném ,van egy 81 éves 56-os disszidens nagybá-
tyánk Kanadában,akivel hetenként másfél, két órát
szoktunk beszélgetni, hogy hol van a Városliget, me-
lyik utca merőleges a Dózsa György útra stb.Vagyis
nagyon felerősödött benne a múlt iránti nosztalgia,
de azt sem tudja elfelejteni, amikor a nyilasok a
Dunába akarták lőni, ha nics a nagybátyja ,aki egy
óra árán mentette meg nem lenne ilyen szép korú.
Tehát,aki elhagyja a szülőhelyét nem számol a hon-
vágy keserves érzésével.Az a mondatod nagyon tetszik megérdemeljűk-e ezt az országot.Ez az ország nagyon beteg, de a sérült,beteg gyerekeket
is felnevelik keserves áldozatokkal a szülők.
Öregecske vagyok egy kicsit,de talán még él ben-
nem némi romantikus illúzió költőink hazaszeretete kapcsán.Radnótit se felejtsd ki.
Könnyű nekem,mert húsbavágó egzisztenciális prob-
lémáim nekem s gyerekeimnek nincsen.A fitalok
helyzete/de máskor is/különösen nehéz, mert túl
sokat akarnak.
Seele · http://zelee0609.wordpress.com 2010.01.15. 02:32:50
smatyas 2010.02.26. 11:58:15
kjá 2010.03.01. 08:47:37
BeckyThatcher 2014.12.31. 16:35:43
egy bántalmazó kapcsolat“). Aztán egy másik véletlen folytán szerelmes lettem egy nem magyarba, Németországban férjhez mentem, itt élek, és nagyon úgy néz ki, hogy innen engem már csak visznek. Itt fognak majd egy nagy követ rámrakni, ha meghaltam, és tuti elrontják a nevemet, mert két trükkös betű is van benne... És a gyerekem, ha lesz egyáltalán, nagyon valószínű, hogy legjobb esetben is csak egy raccsoló kis Róbert Gida lesz, hiába olvasok neki Aranyt vagy József Attilát (vagy Varró Danit vagy Lackfit, wenn schon, dann schon :)). Ezzel jár, ha valaki hazát vált. Azt nem állítom, amit te, hogy "másutt csak bevándorló lehetsz". Ahol én élek, szeretnek, elfogadnak, a szomszéd gyerekek a nevemet kiabálják az utcán ("Hallo, Ildiko" :))). De mindig egzotikum leszek, és mindig lesz egy kis magyarázkodnivaló minden egyes bemutatkozásnál. Örökre betűzhetem az egyébként otthon teljesen közérthető nevemet. Kisebbségi lettem végre én is :) Ja, és persze a boltban még így is gyakran mást adnak, mint amit kértem!
Én nagyon megértem, amit érzel/mondasz, és ha valaha mégis hazatérek, abban a Te verseidnek nagyon nagy része lesz! Minden ilyesmi, amit ebben a témában írsz, nagyon nagyot robbant bennem. (Jobb vagy mint a külföldre szakadt fiatalokat hazacsalogató kormányprogram!! Na jó, annál minden jobb :))
Köszönöm szépen a verseid!!