Jelentem az aggódó hozzámtartozóknak, hogy a műtét sikerült, a beteg felébredt, magához tért. Gondolom, sikerült, mert ez a Doki nem szokta elszúrni a műtéteit. Nem tudom, mit csinált, csak kotorászott bennem, az biztos. Remélem, kiszedett valamit, ami nem kell oda. Az érzéstelenítés elmúlt, szóval bazira fáj. De ez már talán csak a műtéti fájdalom, innen szövődménymentes gyors gyógyulás várható. És teljes. Avagy hétszerte szebb és erősebb leszek, mint annak előtte.

Ahogy megjött a fájdalom, visszatértek az álmaim is: szimbolikus, gyógyító álmok, ahogy megszoktam. És a legfájdalmasabb pillanatban visszatértem a prózaírogatáshoz. Visszaolvasva a leírtakat, megdöbbentem, hogy tulajdonképpen mindent előre leírtam, megfogalmaztam, a hőseim szájába adtam. És most tanulok tőlük.

Gondolom, fog még fájni nagyon, de akkor is azt választom, hogy nem veszíthetek.

Azt mondják, két farkas harcol az életünkért, egy fehér és egy fekete. A fehér a megbocsátás, bizalom, őszinteség,szeretet, a fekete az önzés, harag, hazugság, félelem. És az győz, amelyiket eteted. Amikor Petra barátnőm megkérdezte az akut sajgás közepette: "mire van szükséged?" azt mondtam: "ciánra". "És ha a fehér farkast eteted?" - kérdezte Petra. "Akkor semmire. Minden rendben van."

Elég furcsa lehet ez a kibeszélősdi annak, aki nem szokott hozzá, nem akar, próbál annyira átlátszóan élni, mint én. Talán az is benne van, hogy a nők képesek addig beszélni a gordiuszi csomónak, amíg ki nem simul, és ez lényegesen hosszabb (beismerem, fárasztóbb), mint kettévágni egy éles karddal.

Uraim, elnézést.