2015. április 05. 22:55 - kjá

Pillanatképek a diktatúrához vezető útról

Nem a netadó, nem a választási törvény átírása, nem a nagy vihart kavaró rendeletek, változtatások és botrányok. Három olyan pillanat volt az utóbbi öt év során, amikor elakadt a lélegzetem, és félni kezdtem attól, amit az országomban a választók többségének akaratát képviselő kormány tesz. Nem átgondolt vélemény ez, egyszerűen zsigeri szorongás ébredt bennem ezektől.

Az első a nemzeti konzultációnak nevezett manipulatív kérdőív kézbe vétele volt. Nem is a kérdések megfogalmazása (ön azt válaszolja, ami szerintünk helyes, avagy ön gazember?) rémített meg, hanem a kérdőívhez mellékelt illusztrációk. Kerestem őket most az interneten, hogy belinkeljem, de nem találom, az emlékeimre kell hagyatkoznom. Háromgenerációs család: szülők, gyerekek, nagyszülők, a nagymama kezében valami mezőgazdasági termény, mind mosolyognak, és szemmel láthatólag egyetértenek.
Ránéztem a képre, és összeugrott a gyomrom. Egyszerre emlékeztetett a Kádár-korszak általános iskolai tankönyveire (mielőtt iskolába kerültem, rengeteget lapozgattam őket), az úttörőkre és a felnőtt elvtársakra, a munkások és parasztok összefogására, a sarló-kalapács-búzakalászra, és borzongatóan hasonlított Jehova tanúinak Őrtorony című folyóiratában megjelenő mennyei boldogságot ábrázoló képekre: üres, fehér, mosolygó, fogak nélküli szájak, nincs probléma, nincs konfliktus, nincs feszültség, csak a totális szélcsendes boldogság. Nem konyítok a képzőművészethez, nem tudom megfogni a közös stílusjegyeket, csak gyerekkorom mélyéről bukkant fel a hasonlóság, majd válaszként a belső figyelmeztetés: vigyázz, most hazudnak neked!
Olvasatlanul dobtam kukába a kérdőívet.

A második az átépített Kossuth térrel való első találkozásom volt. Nem tudtam, mi olyan nyomasztó. Széles, lapos, eltűntek a fák, mindenütt egyforma térkő. Azt hittem egy pillanatra, a szorongás csak egyszerű agorafóbia, de akkor megértettem: ez a tér így arra való, hogy meneteljenek rajta. Olyan harmadik birodalmi. Nem életet mutat, sokféleséget, hanem élettelen, egyforma köveket, ahol egyszerre lépnek és egyszerre kiáltanak. Nem szeretek arra menni. Ha muszáj, lehajtom a fejem, és igyekszem még véletlenül se egyszerre lépni senkivel.

A harmadik a felcsúti szülőház végéből kidülledő, hatalmas építmény volt egy fotón. Egy hatéves kisfiút láttam magam előtt hirtelen, egy gyerekrajzot, ahol az a legnagyobb, ami a legfontosabb, a focilabda nagyobb, mint maga a ház, és hallottam egy hatéves kisfiút is: ha nagy leszek, saját futballpályám lesz, egy egész stadionom! Kedvesek és meghatóak egy nagyra törő, hatéves kisfiú álmai. De ha valaki nem veszi észre ötvenévesen, hogy még mindig az óvodáskori álmait kergeti, az elfelejtett felnőni. És jaj nekünk, ha éretlen személyiségű, súlyosan traumatizált, önismereti hiánnyal küzdő emberek irányítanak. Mindegy, hogy tanárként, cégvezetőként vagy miniszterelnökként.

"Isten ója nagy csapástól..."

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr907341856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Szeréna Molnárné 2015.04.07. 12:00:13

De ez a hatéves gyerek szintjén működő agyalágyult egy országot tart a karmai között!!!!