Nemzeti érzelmű vagyok.
Már amennyiben ez azt jelenti, hogy szeretem a hazámat. Magától értetődően, mert beleszülettem, mert benne nőttem fel. Ahogy szeretem anyámat, mióta az eszemet tudom, vagy a gyerekemet, mióta megszültem. Reflexszerűen. Nem is tehetnék ellene. Épp ezért nincs szükségem bokáig lógó kokárdára, transzparensekre, menetelő társakra, hogy demonstráljam. Nem akarom megmondani, ki magyar és ki nem, ki szereti és ki árulja a hazát. 

Mit jelent most számomra a haza, ez a reformkorban formálódott fogalom? A magyar anyanyelvűek közösségét? Az ország határain belül élőkét? Valamennyire mindkettőt. Egy területet (ami hol kisebb, hol nagyobb), a bakonyi erdőket, a Balatont, a lapos Alföldet, a poros akácosokat (és - bevallom - az erdélyi havasokat is). A nyelvet mindenek fölött, a népdalokat, a táncokat, amiket az első táncházban, a Kassák Klubban, háromévesen kezdtem tanulni. A nehéz Bartók muzsikát is, az irodalmat az Ómagyar Mária-Siralomtól a kortársakig, mindazt, amit eddig ez az ország kulturálisan teremtett (igen, a paprikás csirkét meg a tokaji bort is). A történelmet az Árpád-házi szentektől az '56-os forradalom áldozataiig.
És igyekszem szeretni azokat is, akikkel ez itt és most sorsközösséget jelent. Ha másfélét nem is, azt, hogy ugyanazon kormány hoz döntéseket rólunk, fölöttünk.

Mit jelent az, hogy szeretni? Elfogult vagyok, igen, de hazudni neki, róla semmiképp nem fogok. Nem állítom, hogy szebb és jobb mindenkinél. Nekem persze az, mert szeretem. A szemébe mondom a hibáit, ahogy egy barátnak tenném. Nem hárítom el róla a felelősséget, mert nem szorul gyámságra. Nem gondolom örök áldozatnak, aki semmit nem tehet önmagáért. Szigorú vagyok vele. Kritikus. Ahogy egy tehetséges tanítvánnyal lennék, akit sokra tartok. Nem bűnös nemzet, de nem ártatlan üldözött. Szeretetből kérem, hogy nézzen szembe önmagával, múlttal, jelennel egyaránt.
Nem hiszem, hogy mindent magyarok találtak fel, nincs szükségem a világ dobogókői szívcsakrájára sem. Nem kell sumér eredet, rovásírás, anélkül is elég értékes, latin betűkkel, finn-ugor nyelvként. Nem kellenek hunok és szittyák, elég az a keveredett népség, aki hozzá tartozónak vallja magát, sváb, szláv, zsidó vagy kínai.
Nem hiszem, hogy tehetségesebbek vagyunk, mint a többi nép, hogy kiválasztottabbak lennénk bárki másnál (hiszen mindenki kiválasztott!), ahogy nem hazudok tengert és többezres hegycsúcsokat sem.
Azt sem, hogy az egész világ arra vár, hogy belénk törölhesse a lábát. Azt sem, hogy Európa nélkülünk már rég megszűnt volna létezni. Azt sem, hogy a világ összeesküdött ellenünk.
Tisztelem a múltját, a sebeit még akkor is, ha saját maga tépte, legyen az Trianon, a Don-kanyar, Recsk vagy a Holokauszt. Nem fog kevésbé fájni az egyik, ha megtagadom a másikat. Nem hiszem, hogy a jobbosok vagy a balosok ellenségek, az én ellenségeim vagy a haza ellenségei. Nem hiszem, hogy jobb lehet nekünk attól, ha másnak rosszabb. 
Úgy szeretem, ahogy van. Demokráciában, civil öntudatban gyenge, bor mellett hőzöngő, egyébként birka népemet is. Próbálom tenni érte, ami a dolgom.
Versben bujdosójaként jogot formálok magamnak arra, hogy igazat mondjak akkor is, ha nem esik jól hallani. 

Én vagyok nemzeti érzelmű, nem a ria, ria, Hungáriát ordítók, a fenyegetőző bakancsosok, az önsajnáló sírva vigadók. Nem adom a zászlómat, kokárdámat, címeremet, a nemzetem nevét, nyelvét mások megfélemlítésén élvezkedő, gyűlölködő vadembereknek. Mostantól kokárdával megyek a menekülteknek segíteni.