2008. július 15. 22:11 - kjá

Bakony, nyári hidegben

A hétvégén állítólag megdőlt a melegrekord (most nem egy felvonulás résztvevőire gondolok), alig vártam, hogy jöhessek ide a hűs Bakonyba, a hűs kisházba. Az indulás napján erre eső és hideg, itt is ez várt, szégyenszemre be kellett fűtenem július közepén. Most is jó forró a kályha, és igyekszem sokat aludni. Meg akartam csinálni a jó kis méregtelenítő kúrámat, de most nincs rá lelkierőm - egy böjthöz az is kell. És iszonyatos kínszenvedés az írás, nem hittem volna. Sehol nem tartok, és félek, hogy amit leírok, az se jó. Próbálok munka helyett levelezni, csetelni, föl-alá szánkózni a neten, blogot írni, és egyéb butaságokkal ütni el az időt, hogy ne vegyem észre, mennyire nem tudok semmit. Lehet, hogy az íráshoz mégis tehetség kell? Oké, hogy sosem leszek Tolsztoj vagy Thomas Mann, Shakespeare sem, de hogy egy meglévő ötletből ennyire ne tudjak élvezhető írást kihozni, ez kihoz a sodromból. Márpedig ha a Bakonyban sem megy az írás, akkor sehol se megy, lehet keresztet vetni rá, bottal ütni a Múzsa lába nyomát. Óbassz és még egyszer óbassz! Lehet, hogy holnap is beszáradt írói vénáról adok hírt. Tegnap még türelmes voltam, hátha csak bele kell rázódni az írásba. Ma már nyugtalanít a dolog. Kéne még németül levelet írnom, annak volna értelme, de nehezen szánom rá magam, mert nem tudok németül. Meg gyakorolni, Albinoni d-moll koncertet, de félek, hogy nem tudom megcsinálni, hol van már a mindennapos gyakorlat?

Viszont álmomban táncoltam a halállal. Nagyon jó fej volt, szimpatikus, olyan, mint Woland A Mester és Margaritában. Jó volt hozzábújni és megölelni. Nagy buli volt, igazi dance macabre, és mindenki vele szeretett volna táncolni. Ha tényleg ilyen volna...

Szólj hozzá!
2008. július 13. 17:55 - kjá

mennyi idő alatt tanul meg az ember esni?

Vége a pünkösdi királyságnak, megvolt a tűzkeresztség, leestem ma Lédáról. Megijedt valamitől, ugrott egyet, és ez nekem elég volt. Az egyik ciki, hogy ha ettől leesem, nem tudom, mi fog fenntartani valaha. A másik ciki, hogy fejjel estem, mint mindig, és először nem bírtam felállni, mert nagyon szédültem, és azóta is fáj a fejem. De mégse ülhetek fel kobakban legelni!! Azt hiszem, még nagyon sokszor le kell esnem, hogy megtanuljak lovagolni, csak addig meg kéne tanulnom esni. Tompítás, kigurulás, ilyesmi. Kik tanítják ezt? Kaszkadőrök? Cselgáncsozók? Harcművészek? Valakai tanítson meg nem fejre esni! Szerencsére Dávid lovon volt, így nem készült fotó a szégyenletes és fájdalmas eseményről.

Esés után felültem Fáraóra nyereggel, Gyuri tanított egy kicsit, és rájöttem, mennyire nem tudok lovagolni, és mennyire tudnék, ha valaha rendesen tanítottak volna. Pláne, ha Guri tanított volna. Meg arra is, hogy a derekam nem szeret lovagolni, a vágtában hajtástól szétrázódik. Talán a szőrén lovaglás kevésbé ráz, mert vagy leesem, vagy fennmaradok, nincs átmenet. Csak azt mondja meg valaki, hogy aki minden szerszám nélkül ugrat, az oda van ragasztva? Hol lehet kapni lóhátra való seggragaszt?

Szólj hozzá!
2008. július 09. 20:56 - kjá

mennyi idő alatt tanul meg az ember lóul?

Pat Parelli szerint, akinek a módszerét Gyulánk magyarította, kb. 500 óra, azaz 2 és 5 év között, az energiabefektetés függvényében. Ez kb. ugyanannyi, mint középfokon megtanulni egy nyelvet, legalábbis a Goethe Intézetben a középfokot 500 és 800 óra között becslik. Eddig tanultam németül 185 órát. Ha most elmegyek intenzívre (elmegyek), akkor lesz 245 óra, ami még mindig a középfok fele. Tegyük hozzá, hogy szarul beszélek, és sokkal több szégyenkezés van bennem, mintha lóul próbálnék megszólalni. Tegyük hozzá, hogy Léda mellett nincs intenzív tanfolyam napi öt órával, mert nem tud rám annyit figyelni, és Gyula se jött hónapok óta. Tegyük hozzá, hogy már volt 125 óra némettudásom, plusz 5 hétig nyelvi környezet, és csak utána kezdtem lóul tanulni. És tegyük hozzá, hogy németül akkor is lehet tanulni, ha épp nincs ott a tanár, lóul viszont csak ló mellett. Mindezeket egybevetve melyikre van nagyobb esélyem? Megtanulni németül, vagy megtanulni lóul? Léda hátán vágtázni vagy németül irodalomról csevegni?

Jut eszembe: Dávidnak megvan a német felsőfok, pedig mennyire félt, hogy a schriftliche ausdruckon elhasal. Az angol felsőfokot kirázta kisujjból, és úgy kommunkál Lédával, mintha ő is kancatejet szopott volna. Nem frusztrál a pasas, kicsit sem. Még jó, hogy nem ír nálam jobb verset (csak jobb prózát), különben egészen irigy volnék a doktor úrra. Szerencsére egy szót sem értek abból, amivel foglalkozk, legalább azon a területen nem bosszantom magam. Igazából büszke vagyok rá, csak megértem azokat a férfiakat, akiket zavar, hogy a nő pl. többet keres. Nem azért, mert férfiak, hanem mert ők akarnak a jobbak lenni. Még jó, hogy péniszirigységem nincs. :)

3 komment
2008. július 07. 14:31 - kjá

meglepetés

Azért ez nem volt ilyen egyszerű. Dávid mondta, hogy menjünk ki lovacskázni, tanult Gyuritól egy játékot Lédával, szeretné megmutatni. Kicsit gyanús volt a dolog, főleg, hogy üres a tank a kocsiban, meg a nagy izgalom, de erre azért nem számítottam. Amíg a táborban voltam, Dávid minden nap kétszer ment ki Lédához, Gyuri is ott volt, mikor csak lehetett, és együtt tanították, hogy odaálljon a bálához, ne mozduljon el, ne ijedjen meg a súlytól. Szombat reggel ült fel rá Dávid először, és vasárnap este én is. Léda békésen legelt. Azt hiszem, rengeteg munka van benne, és nagyon aranyos ez a férfias összeesküvés. De ha valaki azt mondja, hogy Dávid előbb fog a lovamon ülni, mint én, akkor kiröhögöm. Most meg rajtam lehet nevetni. De nagyon örülök. A kiscsikó hátasló lett. Ma egyedül mentem ki (busz nem jött, stoppoltam a vasúttól), egyedül ültem fel, és egyedül szálltam le. Léda legelészett. Most egy-két hétig csak ez lesz: ha leszállok, munka, ha felülök, béke és legelés, hogy belevésődjön: nincs is annál jobb dolog, ha ülnek a hátán. Azt hiszem, ezt hívják kondicionálásnak. Már csak a levegőt kéne ott a lovak körül, mert megint fáj a fejem a melegtől. De annyira örülök, hogy minden ellenállás nélkül egyszer csak fel lehet ülni a lovamra, amennyire csak béna lovas örülni tud. Ildit, aki több csikót belovagolt már, eléggé meggyőzte a módszer: kezdő ül a csikó hátára első lovasként, és semmi feszültség, semmi ellenkezés. Léda kétszer nézett hátra, hogy mi lóg az oldalán (emberláb), aztán ácsorgott tovább, pihentette a lábát. Alattam meg annyira oldott, hogy eszik. Már csak az kéne, hogy szépen lefeküdjön, mikor a hátán ülök. Lovacska.

Dávid meg egy angyal. Zseniális volt az összeesküvésük Gyurival, és elképesztő az energia, amit belefektetett, hogy naponta foglalkozzon Lédával. De ha nekem valaki azt mondja, hogy a kedvesem lóimádó lesz melletttem, kiröhögöm. Most meg annyira meglovasodott, épp hogy csak nem nyihog.

Szólj hozzá!
2008. július 07. 09:13 - kjá

Bátortábor után

A turnusnak vége, kialudtam magam, és persze alig akartam hazajönni. Idén nem kötődtem annyira a gyerekekhez, hogy végigbőgjem a búcsúzást, de azért megkísértett a gondolat. A legédesebb az a srác volt, aki akkora, mint egy medve, otthon a falujában ötvenkilós zsákokat cipel, mindenkit lenyomott szkanderban (mi lányok ketten küzdöttünk ellene), szóval ez a bivaly gyerek zokogott, mint egy kisgyerek, mikor haza kellett mennie. Az utolsó este, még a székely legénykénk is szóvá tette: "hát én pityergek, te!" A búcsúesten minden ház előad valamit, a srácainknak óriási sikerük volt, mikor megmutatták, hogy szabad és hogy nem szabad csajozni. Hárman lánynak öltöztek, ez önmagában remekül nézett ki, de amit játszottak, az még jobban feldobta.

Mi még ott maradtunk lezárni a hetet, pakolni és bulizni. A lezárás még jobban összehozta a csapatot. Mert jött egy rémes pszichológus, aki hetven hullafáradt és mélyen megérintődött emberből érzelmeket és információkat akart kitaposni. Merev ellenállásra talált. Én már elég rosszul voltam, a második Cataflam sem hatott, a fejem is fájt, kicsit agresszívan kérdeztem, hogy ki lehet-e hagyni ezt a kört, mert akkor én kihagynám. Többen követték a példámat, de akik kimentek "megosztani", azoknak sem volt jó véleményük a lelki megerőszakolásról, ami papírforma szerint értünk volt.

A buli viszont szenzációs lett. Kihasználtam, mikor épp nem görcsölök, és először egyedül táncoltam félórát, aztán jött János, a gyönyörű mosolyú atomfizikus (úgy látszik, rákattantam erre a fajtára), és ketten táncoltunk másik félórát, mire beszálltak a többiek, és fergetegeteset partiztak. A végére megint begörcsöltem, csak ültem a földön, néztem a többieket, akik kedvesen érdeklődtek, hogy mi bajom, így reggelre az egész tábor tudta, hogy újhold van! Délelőtt belenézhettünk a személyes értékelőlapokba. Hívnak jövőre is, dicsérték a hülyeségemet, én megint megfogadtam, hogy nem jövök többet, de tudom, hogy jövőre - ha élek - nem bírnám elviselni, hogy tudom, most zajlik a bátortábor kettes turnus, és én nem ott vagyok, hogy játsszak velük kaszinót meg tóparti partyt meg hasonlókat. Lehet, hogy tényleg jobban beszívják az embert, mint a szcientológia?

A cimbik jó része ott maradt estig, hogy kipróbálják a bátorkodás-pályát (mászófalak, kötélpályák, hinták és egyebek), szívesen maradtam volna, de a csodálatos önkéntessrácok közt nem akartam magam kísértésnek kitenni, meg főleg itthon várt Dávid és Léda egy meglepetéssel.

Szólj hozzá!
2008. július 04. 09:51 - kjá

holtpötty

Tegnap eljutottam a fáradtság azon fokára, hogy mindenkit utálok. Önkéntestársakat, vezetőket, gyerekeket, a legjobban persze magamat. Tavaly is volt ilyen, csak akkor hamarabb, most energiatakarékos üzemmódban vagyok, amitől azért kicsit szégyellem magam. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy ne a maximumot adjam, mikor tudom, hogy van még bennem, lehetne nagyobb fordulatszámon pörögni. De muszáj tartalékolni valamit a nyár többi részére is. Szerencsére az utálkozás pont addig a pillanatig tartott, míg el nem kellett kezdeni a foglalkozást. Úgy látszik, még megvannak a jó tanári ösztönök, amitől csengetésre meg tud változni a hangulatom. Mert a gyerekek édesek, kreatívak, és olyan könnyű nekik örömet szerezni! Ennek ellenére úgy érzem, hogy ezt a terhelést még egyszer nem viselem el. De aztán jövőre megint jönnének azok, akiket idén megszerettem, és miattuk talán megint itt leszek. Azért akkor volna jó, ha jönne Dávid is, mert nagyon hiányzik. Nem is tudom elképzelni, hogy bírtam ki több mint egy éven át, hogy csak 3-4 hetente látom. Ha fotózni jönne, nem is kéne annyit marháskodnia a gyerekkel, ő túl visszafogott ehhez, de ha bebújik az objektív mögé, akkor kellően el tud hárítani mindent, ami túl sok - és még jó képek is születnek. A tegnap esti diszkót azért még végigtáncoltam, bár utána fájt a térdem. Az ízületeim szerint nem vagyok már mai csirke. Szerintem meg igen, és ha a térdem nem így gondolja, akkor kígyó-vagy méhméreggel fogom kenegetni a kis nyavalyást. Megérdemli. Tanultam egy új táncot az egyik kedvenc srácomtól: úgy kell tapogatni a partnert, hogy nem érsz hozzá. Mintha aurát fogdosna az ember, egyszerre mindent és semmit, szóval nagyon vicces. Kétszer annyi idős vagyok, mint a srác (na jó, n × 2 + 1), de azt mondta, aki táncol, annak nincs kora. Édes.

Este beszéltem anyával. Most, hogy nem vagyok otthon, Dávidot próbálja kényeztetni. És mondta, hogy nagyon hiányzom, pedig nem nagyon szokott ilyet, még akkor sem tette, mikor hosszabban voltam távol, inkább azt, hogy érezzem jól magam. Persze ettől picit bántott, hogy nem vagyok otthon. De kell a Bakonyba is mennem, mert különben nem tudok írni. Jövő héten talán befejeződik a lakás, és végre tudunk költözni. Anya nem örül neki, úgy megszokta már, hogy ott vagyunk. Nekem is megnyugtatóbb volna vele lakni, de már nagyon szeretnék Dáviddal ketten... Szerdán jön a gázos srác (ő nem gázos, nagyon rendes, csak ajánlani tudom), így tényleg nem kísérhetem el anyát a vizsgálatra, apa megy vele, én meg csupa szeretetből, buzgóságból és aggódásból végre nem állok az útjába, hogy ő is segíthessen.

Iszonyú izgalmas dolgokat álmodom. Most épp azt, hogy egy pénzes ismerősöm még pénzesebb felesége felajánlotta, hogy fizeti Léda tartását. Micsoda vágyak! De hát ez az első hónap egy év után, amikor már nem csengetik az Artisjus-díj részleteit. Azért ennél érdekesebbeket is szoktam álmodni, gyönyörű szimbolikus dolgokat. A legfélelmetesebb az volt, mikor a kovácsmester parancsára szét kellett vernem kalapáccsal egy élő bárány orrát. Csak feje volt a báránynak, de élt. Én bíztam a mesterben, hogy nem lesz baj, és lesújtottam a kalapáccsal, szétzúztam a bárány orrocskáját, de a mester biztatott, hogy folytassam. Én meg folytattam, pedig nagyon féltem, és rettenetes volt, hogy ilyet kell tennem, és mikor több ütés után lenéztem, akkor láttam, hogy nincs ott semmilyen bárányka, egy fekete gránit- vagy márványtömböt kalapálok, és az ütések nyomán valami sakál-vagy nyúlfej alakul a kezem alatt, mint egy egyiptomi szobor.

Szólj hozzá!
2008. július 01. 16:00 - kjá

Bátortábori naplovam

Mirza és Öcsi terápiás lovak, de egy kicsit kezdenek belefáradni a munkába. Holnap pihenhetnek. Az önkéntesek válogatott társaság (házi- és vadcimborák), de ők is. Ők holnap sem pihenhetnek. A laza nap elnevezés az ellenség megtévesztését szolgálja. Én még nem panaszkodhatom, csak napi két programot tartok, az íjászok napi négyet. Azért az enyém is épp elég fárasztó. Mit csinál például a nagy Los Angeles-i, afro-amerikai raper és a New York-i arab származású luxusörömlány, ha összekerül? (Mindkét karaktert a gyerekek találták ki, de a tábor szellemiségétől idegen a direkt szexualitás és az agresszió, és nekünk erre vigyázni kell.) Hát együtt harcolnak Amerikában a kisebbségek jogaiért! Azt hiszem, minden diplomáciai érzékemet be kellett vetnem, hogy ez a megoldás jöjjön ki, és a gyerekek bele is egyezzenek.

Este három srác lépett fel mint orosz balerinák. Előző nap egész este (mármint 11 után, mikor a közös programnak vége) koreografáltak, és túl az élményen, amit tütüben okoztak (hulahopkarikára szerelt háló), igazán komoly táncot találtak ki akrobatikus és erőelemekkel súlyosbítva. Komolyan mondom, fáradhatatlanok. A gyerekek meg visítoztak, annyira tetszett nekik. Most megint elkapott az érzés, hogy de jó itt lenni, de jó, hogy ezt nem hagytam is, és de jó, hogy ennyien vagyunk, akiknek ez fontos.

Megyek, szól a kajazene.

Szólj hozzá!
2008. június 29. 15:47 - kjá

Egyszerre két helyen

Az még nem megy, egyszerre két helyen lenni testben, agyban már egész rutinból. Drezdában egyszerre voltam ott és itthon. Most egyszerre vagyok Hatvanban a Bátortáborban az onkológiai kamasz turnusban, és egyszerre otthon anyával, Dáviddal meg Lédával. Megy az, csak nagyon fárasztó.

Tegnap haza is rohantam a bankettre, hiszen a négy kimenő osztályból hármat tanítottam. Mindenki aranyos volt, az igazgatónővel úgy tettünk, mintha nem vennénk észre egymást, Körmendy Károly igazgatóhelyettes úr pedig szerencsére nem jött el. Jól esett, hogy Anna kolléganőm, aki hetvenen felül van, sosem volt férjnél, tehát neki aztán minden oka megvan arra, hogy konzervatív legyen, megdicsérte a januári Kossuth rádiós interjút, a felolvasott verseket is. Pedig ott aztán igazán arról beszéltem, ahogy hiszek, ahogy a sulibeli incidnensek érnek, ahogy tanítok. Rossz volt látni az osztályomat, ahogy nem az én osztályom már, szétesettnek is tűntek, nem olyanoknak, ahogy a csíksomlyói kirándulás után othagytam őket. Matyi kollégámmal végre szót ejtettünk arról, amit már egy éve meg akart beszélni, hogy el tudom-e fogadni, hogy a vezetőségnek is igaza volt, amikor elküldött. Nemet mondtam. Mert azt el tudom fogadni, hogy bajuk volt velem, azt is, hogy sokszor igazuk volt, de azt nem, hogy a mérleg nyelve arra billent el, ami rossz volt a munkámban, nem ami jó. És azt még kevésbé, hogy a szülők is, a gyerekek is hiába kérték, hogy maradjak. Egy tanárt elküldeni, akinek két kimenő osztálya van, abból egy a sajátja, akikkel jó a viszonya, akibe szakmailag nem lehet belekötni, ha csak nem követett el bűncselekményt - pedagógiai hiba. Esetleg bűncselekmény egy verskötet kiadása, amiben csúnya szavak vannak? (nem is annyira csúnyák) Sajnos nemsokára kikötöttünk a gender-témánál, amit belőlem elég nehéz kiprovokálni, de ebben a közegben, amit egy volt kolléganő Fallokrata Katolikus Gimnáziumnak nevezett, én is könnyen gender-orientálttá válok. :)

Most először éreztem azt, hogy nem akarok tanítani. Sajnos elég sok hibát követtem el tényleg. Nem hiszem, hogy csak a három lépés távolság pedagógiája működik, de elismerem, hogy a közelséggel alkalmat adtam a tiszteletlenségre. Több tiszteletet sosem kérek és kértem magamnak, mint amennyit én adtam a gyerekeknek,  de voltak, akik visszaéltek ezzel a viszonnyal. Egyfelől ez őket minősíti, de engem is, aki lehetőséget adtam rá. Mindegy. Most örülök, hogy nem vagyok már tanár, és attól félek, nem fogok visszavágyni az iskolába. Persze féltem attól is, hogy elszokom a gyerekektől, de itt, a Bátortáborban még nem ezt látom, bár ma egy srác már leszívta az agyamat. Iszonyúan fáradt vagyok már most, nem tudom, hogy bírom végig a hetet.

Szerelmesnek lenni pedig nagyon fárasztó. Szeretném már, ha elmúlna, mert akkor könnyű megbántani, mindenen sírok, öt perc késés után aggódni kezdek, és lelki szemeimmel vérbe fagyva látom, akit szeretek. Van szer a szerelem ellen?

Azt mondtam már, hogy a lovak egy kicsit összementek?

2 komment
2008. június 22. 11:44 - kjá

A lovak és az angyalok

Az angyalok, igen. Egy barátnőm mesélte, hogy szakmai meghurcoltatásának közepén a Klauzál tér tömött kocsmájában üldögélt egy barátnőjével valami sarokban, mikor bejött egy szakállas, kalapos, fekete kaftános, öreg zsidó, gurulós bőröndöt húzott maga után. Körülnézett, és mint aki megtalálta, akit keresett, egyenesen őhozzá fordult, hogy tud-e németül. Németből történetesen diplomája van. Innentől a beszélgetést németül volna adekvát idézni, de nekem nincs belőle diplomám, még nyelvvizsgám se. Azt mondta, most jött Izraelből, pszichológus, szobát szeretne bérelni. A barátnőm visszakérdezett, ha pszichológus, milyen iskolához tartozik, és sorolni kezdte a legmodernebbeket. Az öreg ráhunyorgott a nagyonkék szemével: "régebbi". Aztán megfogta a barátnőm kezét "te jó ég, mikor foja meg egy haszid zsidó egy nő kezét?" - gondolta szegény lány, és a szemébe nézve beszélni kezdett: "te félsz, pedig nincs rá okod. A jövő a legjobban van. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, minden a legnagyobb rendben van." Aztán még pár közömbös szó, és az öreg elvonult. Valószínűleg visszanézett a Klauzál téri fák alól, hunyorgott a nagyonkék szemével, aztán szétfoszlott, ahogy az angyalok távozni szoktak.

Két ismerősöm autója lerobbant valami lehetetlen, Isten háta mögött helyen. A semmiből feltűnt egy autó, kiszállt belőle két mosolygós, jóképű fiatalember, nem kérdeztek semmit, hanem megjavították az autót, aztán visszaültek, és elhajtottak. Ők valószínűleg az első kanyar után foszlottak köddé autóstul.

Magyar költő 1956 decemberében. Győr felé még nyitva a határ, minden megszervezve a meneküléshez. Egy hátizsáknyi cuccot vihet csak, de belepréseli a Károli-Bibliát meg egy Vörösmarty-kötetet. Pakolás közben a Vörösmarty-kötet kiesik, és kinyílik. A Szózatnál. Csak egy telefon a kedvesének, akivel emigrációba készült: én nem megyek sehova. "Hála Istennek" - mondja a másik. És maradnak.

Az én angyalaim pedig lovak.

 

2 komment
2008. június 20. 22:41 - kjá

És mégis Báátoortábor

Nagyon úgy nézett ki, hogy nem megyek bátortáborozni. Egyrészt nagyon sajnáltam, mert jó ott, és nem véletlenül emlegetem folyton, másrészt ha rá gondolok, az első a kimerültség, ami eszembe jut. Anya miatt lemondtam, de aztán pont azon a héten még semmilyen vizsgálat nem lesz, és lehetett újra tépkedni a virágszirmokat: menjek-ne menjek, menjek-ne menjek. Ott tudok-e lenni száz százalékosan? Ki játszik addig Lédával? Megtehetem-e, hogy elszakadok a tanítástól és a gyerekektől? Maris, aki Orsi unszolt, hogy menjek, Dávid is felajánlotta, hogy segít, ha a lakás ügyeit kell intézni, és törődik a lovacskámmal. De nem tudtam nyugodt lélekkel se igent, se nemet mondani.

Mikor már nem halogathattam tovább a döntést, Linda felhívott, hogy mi lesz, mert nem találtak helyettem embert. Mi lenne? Akkor megyek, értem én az égi jeleket. Megadta a leendő asszisztensem számát, de mielőtt hívhattam volna, ő hívott. Értem én az égi jeleket! Legalább az sem kérdés, hogy a júliusi nyelvtanfolyamra megyek. És persze egyből elkezdtem ötletelni. Lehet, hogy tizenévnyi tanári rutin nem múlik el egy év alatt?

Lédaló híres lesz. Ma a regényről beszélgettem az Alexandrában Szabó T. Annával (aki amellett, hogy korosztályom legjobb költője, még egy tündérlány is), és szóba hozta a lovacskámat. Meg a mágikus világképemet. Tényleg, miért nem világpofa? Ne haragudj, de ez nem fér rá a világpofámra. Nagyon örülök, hogy van nekem 1. lovacskám 2. mágikus világpofám. Az előbbit jelenlegi szerelmemnek köszönhetem, aki rágta a fülem, hogy vegyem meg Lédát, mert most vagy soha, és azt szokta mondani: "téged bele kell lökdösni a saját életedbe", az utóbbit volt szerelmemnek, akinek legalább ezt, ha mást nem nagyon lehet. De megtanított angyalokat látni.

Úgyhogy holnap az angyalokról írok. Nemes Nagy Ágnes szerint végül úgysem marad más, csak a lovak és az angyalok. Talán a lovak, akik angyalok.

2 komment
2008. június 08. 13:04 - kjá

Nagy esők jönnek

Péntek este hajóztunk egyet a Magyar Naplóval. Anya meg apa is velem volt, mindig örülök, ha kimozdulnak. Találkoztam Jónás Tamással, már nagyon régen láttam. Nem volt túl jó passzban, de hát mikor láttam utoljára úgy? Furcsa, hogy mennyire szeret, mennyire szeretem, pedig nagyon sok vitánk sőt veszekedésünk volt meg van. És furcsa, hogy a 14 év alatt, amióta ismerem, most ölelt meg először, persze lehet, hogy nem is ő, hanem az elfogyasztott bor. Én ölelgetős vagyok, de igyekszem tiszteletben tartani, ha valaki nem az. Most olyan jól esett 14 év óta először ez az ölelés, hogy Tamással álmodtam, persze álmomban megint inkább öltük egymást. Dáviddal rokonszenvesek voltak egymásnak, ami nagy szó, Tamás eddig minden pasimra fújt. A versekkel kapcsolatban azt tanácsolta, adagoljam magam óvatosabban, mert annyiszor jelenek meg, hogy immunisak lesznek rám az emberek. Hát ebben a hónapban megjelenik az utolsó konzervvers a Holmiban, aztán könnyen fog menni az óvatos adagolás, mert azóta nem írtam.

Tegnap dedikáltam Veron nénit. Az a dedikálás nagyon ciki dolog. Ha az ember magányosan ül, és a  kutya nem kíváncsi rá, akkor azért, ha sokan jönnek, és mosolyogni kell, mint egy menyasszonynak, akkor meg azért. A gyerekek közül néhányan odajöttek, az persze jól esett. De legalább akkor még nem az eső. Alighogy befejeztem a célzatos ücsörgést, és búcsút mondtam mintegy tízfős lelkes rajongótáboromnak, szakadni kezdett, és hideg lett, és nagyon fáztam, és elment a kedvem az egész könyvhéttől, hülye könyvek, hülye szerzők, hülye esők.

Még jó, hogy előtte, mikor lovacskáztunk, csak borult volt az ég. Léda aranyos, ha hívom, néha odaüget, ha kérek tőle valamit, néha megcsinálja. De ha van kiút, akkor azért először azzal próbálkozik, hogy inkább ne kelljen megcsinálnia. Megpróbáltam a hátára támaszkodni, de leharapott magáról. Később megint megpróbáltam, akkor bele is harapott a pálcámba, ettől úgy megijedt (hiszen a pálcám én vagyok!), hogy elhátrált, aztán elkezdett körülöttem ügetni mutatva, hogy ő jó ló, megcsinál mindent, amit kérek. Többször nem próbáltam meg ráhasalni. Mikor visszaengedtük őket a legelőre, szépen szeretgették egymást Csillaggal, fésülgették a fogukkal egymás sörényét, Afro meg féltékenyen nézte. Most tényleg ők is ennyire képesek ilyen érzelmekre, vagy mi projektálunk ennyire?

Délután nem mertem megnézni a Nyugat-vetélkedő ismétlését se, ma se merem az utolsó részt. Nagyon ciki volt, hogy alig tudok valamit, és akkor se tudok szóhoz jutni. Adjatok homokot, hadd dugjam bele a fejem!

Megdöglött öreg számítógépem, rajta sok verssel, sok zenével, nem tudom, hogy jutok hozzá, nem írtam ki őket sehova. Most nagy áldás aztán igazán az ölgép! Belekapok egy forgatókönyv-tervbe, aztán egy dráma-tervbe, aztán a naplovamba, aztán egy ímélbe. És persze semmit se bírok végigcsinálni. Majd holnap.

1 komment
2008. június 05. 21:09 - kjá

Megjött Veron néni!

Megjelent a regény! Böbétől tudtam meg, hogy az Írók boltjában már kapható. És főnökömgyurinak már megint előbb volt meg, mint nekem. Nézegetem, tetszik, szaglászom, büdös, bezzeg a régi könyveknek jó illatuk volt, de már ez a nosztalgia sem a régi...!

A lakásom pedig kész... volna, ha jönnének végre a kéményseprők, és átvennék, aztán a kész volna a gázterv, aztán átvenné a gázművek, de nem fogja, mert nincs ajtó a nagyszobán, így a gázóra egy légtérbe kerül a lakóhelyiséggel. Most vagy kőművesmunka, és alibiajtó, amit azonnal leemelek, mihelyt a meós lelép, vagy megkérdezem, mennyiért hajlandó ajtót látni. Vagy csináltatok egy kétszárnyú ajtót, mert annak legalább volna hova nyílni.
Aztán be lehetne üzemelni a cirkót, ha megvolna a számla és a garancialevél, amit Balázs, a gázos, aki először dolgozott rajta, aztán félúton ottköpte az egész melót, nem adott oda; enélkül azonban nem tudom bizonyítani, hogy nem loptam a készüléket.
Ha ezek a hivatalos dolgok mind megvolnának, akkor jöhetne a takarítás, ablakpucolás, fugavakarás, aztán a konyhabútor, a gardróbszekrény, a háztartási gépek, a berendezés, a bútortakarítás, a költözés, a virágok és végre a függőszékem az erkélyre!
Anya szerint még az unokáim is ide, az ő lakásába fognak születni...

A hétvégén még jó idő volt, megfürdettük Lédát. Nagyon zavarban volt. Ciklámenszínű lakk állna jól a patáján, de nem lehet elég nagy kiszerelésben kapni. Azóta megfetrengett a trágyában, most az egyik oldala úrinő, a másik cigánylány. Virágáruslány a Pygmalionból. Meg kell tanítani viselkedni, mert nagyon nem tud, de tehetséges. Reggel kétségbeesve nyihog, hogy vigyük le a boxból a legelőre. Aztán legel, mint aki eddig éhezett. Hagyja, hogy odamenjek hozzá, kifésüljem a sörényét, de egyébként hagyjam békén.
Viszont most már figyel rám. Tudja, ha hívom. Azt is, hogy azzal jár a legjobban, ha akkor odajön. Gyula már hat hete nem tartott órát, azokat ismételgetem vele, amit edddig mutatott. Jó lenne valami újabb feladat, mert volna bőven, csak nem merek nekiállni. Meg ráülni sem. De már a közelében lenni is jó. Megnyugtat. Ami lóul van, annak értelme van.
Ha Dávid lebutít egy-két fotót, akkor megint teszek föl róla.

1 komment
2008. május 28. 22:38 - kjá

nagyszünet

Hosszan hanyagoltalak, édes naplovam. Még jó, hogy Léda lovamat annyira nem. Gyulát egy hónapja nem láttam, így nem tanultunk semmi újat, a régieket gyakorlom vele. Egy dolgot már megért: amikor hívom, és ez nagyon nagy dolog. Rájött, hogy akkor jár a legjobban, ha odajön hozzám, és ezt egyre rövidebb idő után teszi. Elvben már rá lehetne ülni, de nem merek. Jobban örülnék, ha először Gyula ülne rá, nem jó, ha azt tanulja meg, hogy "na, aki a hátamra kerül, az onnan hamarosan le is kerül a földre". Léda Dávidnak is szót fogad, Dávid ösztönösen nagyon jól bánik a lovakkal. Néha azt érzem, velem kevésbé.



Tegnap Háy Jánossal beszélgettem az Alexandrában. Ismeretlenül nagyon rokonszenves volt, aztán az est kapcsán leveleztünk, és valami idétlen félreértés folytán azt hitte, hogy nem olvastam (és nem akarok olvasni) tőle semmit. Egyből rám jött a vizsgafrász, elkértem az összes könyvét, a helyben nem kapható A gyerek című regényt az Írók boltjában olvastam végig, ennek köszönhetően (a szokásosnál is inkább) naprakészen jelentem meg beszélgetni. Nagyon jó volt, annyi mindent kérdeztem volna még, főleg a Háy-féle optimizmusról, ami abban ölt testet, hogy valaki megírja a földi poklot, ahhoz képest lehet próbálkozni más életet választani.

Záli panaszkodik vagy dicsekszik: rengeteg a dolgom, ki se látok belőle, nemhogy a végét. Viszont hónapok óta nem írtam verset, lassan az utolsó konzervszöveg is megjelenik, és akkor talán eltűnök hirtelen. Mindig attól féltem, hogy egyszer csak nem tudok többet írni. És mit ad Isten? Most is ettől félek.

A lakásom meg... egy következő történet...

Mindenesetre nagy élmény, hogy többhónapos értelmetlen vajúdás után végre bejegyzték a
www.kissjuditagnes.hu oldalt.  És Matyi dolgozik rajta, hogy mindig friss legyen. Ezt vehetei fenyegetésnek is.

5 komment
2008. május 03. 17:01 - kjá

megí(gé)rt mesék

Nem nagyon akaródzott elmenni a ballagásra, nem a gyerekek miatt, nem akartam látni azt a közeget, se azt a szerencsélen igazgatónőt, se az ellenszenves helyettesét. Neveket egyelőre ne. Addig húztam az időt, míg tényleg sikerült elkésnem a miséről, tömeg és kellő külsőségek a Mátyás-templomban. Előreverekedtem magam a gyerekeimhez. A saját osztályom szemben volt, az A-sok mellettem. Egyenként derültek fel az arcok, ahogy észrevettek. Már azért megérte. Eleinte jól bírtam a dolgot, aztán a Miatyánknál az osztályom megfogta egymás kezét, ahogy velem is mindig, három éven át, és akkor nem bírtam tovább. Hogy ott akarok lenni velük megint, és egy éve lassan, hogy nem tudom megbocsátani annak az embernek, aki miatt most nem lehetek. Nem volt zsebkendőm, Böbétől kaptam megint. Számítottak rám a gyerekek, nem volt kérdés, hogy ott leszek (nekem az volt), hoztak nekem virágot, a szülők is örültek. Egyikük odajött, hogy ha a gyereke leérettségizik, akkor biztos megmondja annak a korlátolt igazgatóhelyettesnek, hogy az isten bocsássa meg neki, hogy nem vihettem végig az osztályt, de neki hadd ne kelljen. Nem mondtam semmit, de azért jólesett. Ha túl lesznek az érettségin, más lesz minden, nem lesz okom, hogy hiányozzanak. A tanítás azért fog. A reggel hatos kelés biztosan nem. A dolgozatjavítás sem. A gyerekek igen. A többit nem tudom.

Valami egész mást keresve megtaláltam a dokk.hu-n a saját oldalamat. Székely Szabi már az ősszel kérdezte, nem akarok-e feltölteni verset, de nem akartam. Utálom, hogy arcát-nevét nem vállalva bárki megaszondhatja a frankót mindenkiről. Általában frusztrált alakok mocskolódnak, akik identitásukat vállalva sosem mernék megtenni. Virtuális kocsmaduma, amihez én nem is kellek. Akinek valami mondanivalója van, ímélt ír. Erre látom, hogy már január óta működik. Pont mint a blogom. :) Aki felrakta a verseimet, meg egy fotót, biztos jót akart. De az üzenőfal leginkább egy férfivizeldéhez hasonlít. Legalábbis éppúgy bűzlik. Nem feltétlenül disztingvált stílusú vita sőt politizálás annak kapcsán, hogy vajon direkt írok-e trendi dolgokat. (Mi a trend?) Persze, persze, már megint a Ballada a kettős erkölcsről, amit még '96-ban írtam. Sose gondoltam volna, hogy ilyesmit juttat mások eszébe. Ahogy az Irgalmasvérnőről sem, hogy az apácákat gúnyolom vele. :) Szóltam a szerkiknek, Szabolcsnak meg Tamásnak, hogy mit kell most csinálni. Ha levetetem az egész oldalt, mint Kukorelly, olyan, mintha megfutamodnék, mintha félnék a kritikától. (Egyébként persze, hogy félek! Irigylem Grecsót, aki bement hat kritikus közé, mint Dániel az oroszlánok vermébe, de ő hagyta is, hogy szétszedjék.) Ha válaszolok, kielégítem a frusztrált arcokat. Így sajnos a kedves levelekre se válaszolok. :( Én azért más verseket és más képet raktam volna fel. Lehet, hogy megteszem, ha már belerángattak.

A pókok egyre csak jönnek, képtelen vagyok hozzájuk szokni. Talán halálfélelem ez is. Nemcsak azért, mert mindkettő lehet kaszás. Ahogy a pók is mindenütt ott lapul, bárhol ott lehet, váratlanul és gyorsan szalad elő, kiszámíthatatlan, hogy merre fut. Nem tudom őket megölni, a hullájuk talán rémesebb, mint amilyenek élve. Ha megölöm, nem tudom elkergetni. Már sokat oldódott az iszony, a kisebb araknoidákra csak legyintek, de még mindig ráz a hideg egy vastaglábú fajtától. Talán egyszer túl leszek rajta. A halálfélelemben az a jó, hogy mikor meghalunk, elmúlik.

 

Sok-sok hete szegény naplovam felé se néztem. Bocsánat.Cserében kész a honlapom. Szinte kész, és teljesen elérhető: www.kissjuditagnes.hu

1 komment
2008. május 02. 11:15 - kjá

éljen a technika!

És most jön, ami még nem volt, de amire a lelkem mindig vágyódott: ülök Bakonybélben, az éjszakai eső után kezd minden felszáradni, a nap égeti a tarkómat, benn meg a tűz a fahasábokat a cserépkályhában. Ringatózom az udvaron a hintaágyban, előttem a notebook vagy laptop, kéne nekik valami jó magyar név, ezt kimondani és leírni is ciki. Ezennel pályadíjat tűzök ki a fejére. Akinek van valami jó ötlete, hogy kell őt ékes magyar szóval megnevezni, szóljon. Vagy csak simán leptop és nótbúk? Szóval ölemben az ölgép, bedugom a sétaháló-pálcikámat, és már csevegek is, meg naplovat írok. Ha fényképezek a telefonommal, a kékfog segítségével ide is másolhatom, milyen szép is Bakonybél tavassszal. Azért lassan a testtel: első a munka, hála Istennek, van, csak győzzem megírni, aztán gyakorlás Robi diplomája, Esze Dórával közös koncertünk, Melislaci zenéje, és nem ártana egy kis hangképzés sem. Aztán tessék tanulni, nem voltam németórán szerdán, és muszáj elmenni sétálni is. Megnézni a patakot, az erdőt... megyek is. Aztán ha kitisztult a fejem, a tüdőm és a lelkem, akkor mesélek. A volt osztályaim ballagásáról, meg a világhálón elhatalmasodó névtelen fikázásokról. De most madarak. Na jó, pókok is, ronda, fejtoros-potrohos jószágok, de most csak a szépet mesélem el. Velük különben elbántam, egyet se öltem meg, mindet kitessékeltem seprűvel. A legnagyobbat leborítottam egy söröskorsóval, és kidobtam a kertbe. És csak egy kicsit üvöltöttem hozzá. Közben persze gondolkoztam az araknofóbiám felől is. Ha rájöttem valamire, elmesélem.

3 komment
2008. április 14. 23:01 - kjá

valami változott

Akár két nagyon hasonló élet találkozik, akár két nagyon különböző, lehet jól és rosszul csinálni. A hasonlóságot rosszul az unalomban, a különbözőséget a meg nem értésben lehet megélni. A hasonlóság, ha jól csinálják, testvéri érzelem lehet, a különbözőség szerelem.
Ezt Dávidtól tanultam. Egy veszekedésünk közepén. Nem tudom, miért, minden fájdalmas és veszélyes vitánk után úgy érzem, valami jobb lett, valami előremozdult. Nem tudom, Dávid miatt van-e ez így, vagy én változtam, hogy képes vagyok egy veszekedésből is tanulni. Talán én változtam annyira, hogy ugyanazok a dolgok másként történnek meg velem. Talán nem ugyanazt a kört futom már. Végül is ez volt a cél.

Múlt héten Boldizsár Ildi jött beszélgetni az Alexandrába. A mesékről volt szó, amikkel éve óta gyógyít felnőttet és gyereket. Hogy mindenkinek megvan az életmeséje, ami arra tanítja, hogyan oldjon meg élethelyzeteket. Mert a mesehős is bajba keveredik, már ott tart, hogy feladja, akár az öngyilkosság gondolatáig jut, de végigcsinálja, és jól csinálja végig. Előfordul, hogy valaki túl van egy mesén, és egy következő fogja tovább vinni. Elmeséltem neki, mennyire haragudtam A kis hableány történetére, azt mondta, akkor lehet, hogy azzal kéne dolgoznom. De nekem a rút kiskacsa volt a mesém! Vagy azon már túl vagyok? A kis hableányban azon dühöngtem mindig, hogy az a buta sellő mindent otthagy egy hülye királyfiért, aki észre se veszi, szenved a semmiért, aztán az a nagy jutalom a végén az örök szerelem helyett, hogy nem halott tajtékként végzi a víz színén, hanem a levegő leányai maguk közé fogadják. Nesze neked, szerelem! Buta tyúk!...
A franc egye meg! MIntha nekem nem lett volna ilyen királyfim...
Jó túl lenni a hableányságon, nem feladni mindent semmiért, vagy semmiért egészen, de azért még mindig erősebb bennem a ragaszkodás a kelleténél. És erősebb a szerelemnél.

Hétvégén volt tanítványaim lelkét ápoltam. Fárasztott és jólesett, hiszen ezért vagyok. De kicsit szégyelltem magam, milyen okos is vagyok az ő dolgukban, magam meg milyen lassan jutok előre. És egyáltalán nem biztos, hogy minden kásahegy ehető. Nem baj, örülök a kis sikereknek, ahogy Gyula tanítja a lovacskával kapcsolatban. Mindig azt mondja, lássam, hova akarok eljutni, de azt is, honnan jöttem. Jó srác, az a fajta, aki barátnak, oktatónak remek, de mint pasitól, az isten mentsen. Ha nem is minden nőt, engem biztosan. Azt is jobban tudja a feleségénél, hogyan kell szülni. Pont mint Tóth Kriszta szövegében a felgerjedt férfi vagy mi. De a lovakhoz nagyon ért, és rengeteget tanulok tőle.
1 komment
2008. április 13. 12:23 - kjá

színt vallok

Igen, igen, bevallom, végre felfedem az igazságot:

Szeretőm, a dúsgazdag, német vállalkozó, Herr Regenkurt, ki más lehetne, nászni vitt a riói karneválra. (Minden más hír és képi igazolás csak az ellenség megtévesztését szolgálja.) Nem zavarja, hogy csak pötyögök németül (angolul is, persze), rám költi vagyonát. Gyanítja bár, hogy viszonyt tartok fenn a birtokaiból kisemmizett, földönfutó vándorfizikussal (ki egyik ágról arab, másfelől már az apja sem tudta magáról, hogy zsidó), de mit tehet ellene távoli kastélyából, ha gyanús forrásokból származó jövedelmét még gyarapítani akarja, melyből tisztes adót fizet a német államnak.

Továbbá bevallom, hogy minden kritikusom természetbeli juttatás fejében írt rólam szépet, ha szépet írt. Különösen izgalmas volt természetbeni juttatni oly személyeknek, kikkel még egy légtérben sem tartózkodtam soha.
Csípőn alul értem el meg nem nevezett folyóiratban való többszöri feltűnésemet is.

Végül beismerem, hogy tanítványaimnak alkoholt és drogot adtam, hogy rokonszenvüket felkeltsem, és egy éjszaka 17 diákommal (mind fiúk!) feküdtem le, hogy rávegyem őket az irodalom élvezetére (is).

Egy történetem elbeszélője, ki 437 szeretővel büszkélkedhet, én magam vagyok.
Féltökű Sanyi elérhetőségét pedig mindenki megtalálhatja a szaknévsorban!

:D
:D
:D
1 komment
2008. április 03. 23:00 - kjá

örökérvényű igazság

Aki három kilónál többet nem cipelhet, és nem tud vezetni, az ne legyen feminista. De még önálló, független nő se.
Ez örökérvényű igazság, úgyis azokat keresem tizenhat éves korom óta, nagy dolog úgy találni egyet, hogy ez ember épp lakást újít fel, és egész más dolgokat keres. Aljzatbetont. Olcsó csempét. Hőszigetelő nyílászárót.
Egyedül semmit nem tudok megcsinálni, hát lehet fizetni vagy mosolyogni. Vagy mindkettőt. Én most legszívesebben egyiket se, a kivitelező srác, Eddie az idegeimre mász. Alapból sem semmi a mókus, hivatásos rockrajongó, valami izé van rátetoválva az egész felsőtestére, szép színes, na jó, inkább ronda színes, de egymillóba került. Nagyon kreatív, remek ötletei voltak a lakással kapcsolatban, csak épp nem volt tekintettel a pénztárcámra. Azóta sincs. A háromszázezres előlegből, amit kapott, vett magának egy plazmatévét, aztán jött, hogy nincs pénze albérletre meg kajára. Mit lehet erre mondani? Barátom, edd meg a plazmatévédet! Nem ette meg. Először ígért fűt-fát, márciusi határidőt, most már április végénél tartunk, és jönnek sorra a kikötések.
Én meg nem tudom eldönteni, hogy gyanakvó, szarrágó piszok alak vagyok, vagy balfék, akit épp most csesznek átfele, és csak bambul bele a világba. "Jaj, Judit, téged olyan könnyű átverni" - mondta Zita, volt tanítványom húsz évének teljes életbölcsességével. Tényleg könnyű, mondtam is mindig a gyerekeknek, engem nem sport becsapni, akkor meg minek.
Most is csak azt látom kétségbeesve, hogy Dávid kezd megőrülni az ideiglenességtől. Megértem. Itt ülünk huszonöt négyzetméteren két háztartás holmijával meg egymással, és kész a potenciális agyramenés. Csak ülök és bűntudatom van, hogy hazajött Drezdából, ahol csak önmagáért volt felelős, ide, ahol nyakán a családja, meg én is.

Nemrég elolvastam, amit a honlapján Drezdától búcsúzóban írt. Azt hittem, halkan sírok, de berohantak a másik szobából Dávid meg tesóm, hogy ki bántott. Pedig csak szégyelltem magam.
www.dieda.extra.hu/pd/pd_enhu.php
1 komment
2008. március 31. 11:05 - kjá

eltelt a hétvége

Hétvége, Fringe, mint tavaly meg tavalyelőtt. De most csak nézőként-hallgatóként. Nem gondoltam, hogy ilyen rossz érzés lesz, hogy idén nem játszunk. Hol van a Keleti Átjáró? Rá se bírok nézni az oboámra, amióta nincsenek próbáink. Talán Lacival lesz valami folytatás. Hiányzik a zene, Dávid nyúz, hogy csináljam. Ahogy nyúzott, hogy vegyek lovat. "Bele kell téged lökdösni a saját életedbe" - mondta.
Lédát nem bántam meg, most nagyon aranyos. Még nem fogad szót teljesen, de mintha már tudná, hogy tőlem nem kell rosszra számítania. Be kellett zárnom a boxba, ki volt akadva rendesen, de amikor odamentem, hogy kiengedjem karámba, türelmesen várt, míg felrakom rá a kötőféket. Szerintem tudta, hogy jót akarok. Lovacska. Úgy szeretem. De még olyan messze van, hogy a hátára engedjen, és hiányzik a lovaglás.





Na jó, a lovam nem Atlasz, nem tartja a hátával a földet, hanem hempereg. Felfordult egy kicsit. De így is aranyos, főleg behunyt szemmel.
Szólj hozzá!
2008. március 28. 18:31 - kjá

tavaszodik

Ma jó idő volt, és ettől jókedv. Meg persze a lovamtól. A héten épp arra gondoltam, nem való ez nekem, sosem leszek elég bátor, elég határozott, hogy megértessem vele, mit akarok. Eladom, foglalkozzon vele, aki ért hozzá. Erre ma mindent megcsinált, amit kértem. Eleinte értetlenkedett egy kicsit, de nem jött nekem, nem ágaskodott, nem rúgkapált. Ilyenkor felbátorodom, bátran kimegyek vasárnap, és pofára esem. És kezdődik minden elölről. Lehet, hogy ez a szép benne?



A lakásfelújítás még mindig tart. Cirkókészülékről és gázcsövekről álmodom. Nem tudok írni. Laminált padlók és három-illetve ötlégkamrás hőszigetelő nyílászárók járnak a fejemben. Pedig azt képzeltem, egyszer csak lesz egy gyönyörű, hibátlan lakásom, egy szalmaszálat se kell keresztbe tennem, a végén szó nélkül kifizetem, beköltözöm és kész. Persze nem biztos, hogy szó nélkül. Persze nem biztos, hogy kifizetem. Még nem szakadt rám egy pénzintézet. De akkor is muszáj volt valamit csinálni! Rituális átalakítás az új élethez. Kívül is. Köszönöm, a belső zajlik. Mindig irigyeltem Móni barátnőmtől az álmait. Most az enyémek is súlyosak lettek.

Nemsokára készen van a honlapom: www.kissjuditagnes.hu. Már ősszel szerettem volna elindítani, de hivatásos fotósom és dizájnerem, Sain Matyi malmai lassan őrölnek. De annál biztosabban. Azért leginkább a regisztráció volt időigényes, Matyi megbízható, mint a svájci túlélőkés. Csak tudnám, minek nekem honlap. Talán névjegykártya helyett? Kevésbé ciki? Vagy trendi? Egyébként is trendi vagyok. Tegnap fotóztak teljesen hivatalos módon: sminkes, stylist, ami kell. Rémesen éreztem magam. Fotómodellnek lenni rettenetes szakma lehet. Nem mintha fenyegetne a veszély. :) Egyszerűen csak céltalanul és értelmetlenül szépnek kell lenni. Légy jelen! Nem vagy jelen! - mondogatta a fotós lány (egyébként Dávid valahai osztálytársa). Jó szakember lehet, hogy a szememen látta. Vagy már megint transzparensfejem volt? Tényleg húztam egy falat magam elé, hogy ne érezzem kínosnak a helyzetet és magányosnak magamat egy megvilágított egyszínű háttér előtt.
De a képek gyönyörűek lettek. Mintha nem is én lennék rajtuk. Majd fölrakok belőle.
Szólj hozzá!
2008. március 17. 21:19 - kjá

agyaló

Léda elpofátlanodott. Amíg nem voltam itthon, rájött, hogy meg tud szökni. Eltépte a villanypásztor zsinórját, és belerohant a friss zabba. Jól összetaposta a vetést, amiből nekem annyi bajom lesz, hogy fizethetem a tulajdonos kárát, ő viszont belepusztulhatott volna. Nem az anyagi kárba, persze. Azóta fakarámban van, és nagyon szomorú.
Nevelési célzattal meg akartuk csapatni egy kicsit a villanypásztorral, hogy megtanulja tisztelni. Rákötöttük a friss zabot meg a bevizezett lucernát, aztán rákapcsoltuk az áramot. Léda unottan elfordult, szerintem még sóhajtott is: "azt hiszitek, hogy ezzel engem meg lehet etetni? Hát nem vagyok hülye."
Tényleg nem hülye. Én viszont annál inkább, aki a végén elfelejtkeztem az áramról, és jól megfogtam a zsinórt. Meg is rázott, rajtam keresztül meg a lovat is. Nem ez volt a terv. Azt hiszem, kettőnk közül ő az okosabb, a tanulékonyabb is. Mindenre emlékszik, amit Argentina előtt mutattam neki, csak vagy van kedve megcsinálni, vagy nincs. Többet kéne vele lennem. És határozottabbnak.


Egyre jobban kínlódom attól, hogy már egészen jól tudok kérni is, elfogadni is, de visszautasítani egyáltalán nem. Emiatt aztán lépten-nyomon kínos szituációkba kerülök. Egy koncertre például, ahol felkészületlenül fogok játszani. Csak mert nem tudtam egyértelműen nemet mondani. Tükör előtt kéne gyakorolnom. (Most nem a hangszeren, bár az is hasznos.) Ha valakinek ilyesmit kell mondanom, előre megtervezem, főleg, ha telefonbeszélgetés lesz. Aztán általában kínosabban sül el. És akkor megijesztett struccá válok.
Emiatt folyton megszívatom magam anyagilag is. A lakásfelújítás, amibe belekezdtem, terrorakcióvá vált. Minden kétszer annyiba kerül, mint az eredeti költségvetés szerint, én meg pocsék tárgyalópartner vagyok. "Megmondtam, hogy nincs több pénzem. " "De kell." "Na, jó." Legfeljebb a saját dolgaimra nem lesz. Például némettanulásra. Ki kéne fejlesztenem valami férfias magatartást. Hol vagy, bennem élő bátyám? Állítólg van olyanom. Ehhez képest nőiesen, egyedül sírdogálok, és már csak szeretnék túllenni az egészen. Félek, hogy el fog húzódni, és sosem tudunk beköltözni, félek, hogy minden pénzem el fog menni. Félek, hogy nem fog tetszeni az egész, de nem merem majd megmondani, és jó pofát vágok hozzá. (Lehet, hogy egy kis aloe verát kéne kóstolnom a rossz pofához.)
Amúgy is, az utóbbi napokban valami légüres térbe kerültem. Eltűntek a segítő lelkek, és akik az én segítségemre szorulnának, azok elől szégyenkezve elbújok, mert még én kezdenék el nyavalyogni. Bámulok bele a feneketlen szorongásba, és nem tudom, mi van mögötte valójában. Dávidot nem terhelhetem tovább, épp elég, hogy hazajött, hogy összezsúfolódtunk egy szobába, hogy állás után rohangál Pesten, és munkanélküli segély után Drezdában. Cipeli egy szál férfiként a családját - meg az én hülyeségeimet. A gyógytorna meg lelkierőt nem ad, hiába csinálom.
Brrrrrrrrrrrr! Mindjárt kimoderálom magam.
1 komment
2008. március 12. 22:09 - kjá

bocsánat

Mielőtt a más tollával való ékeskedés vétkébe esnék, a fotókat Légrády Dávid követte el.
Még van belőlük pár ezer, de kell hozzá idő, hogy szépen méretre butítva mutogassak belőle.
Holnap megyek Lédalóhoz, aztán mesélek lóra. Róla.
2 komment
2008. március 05. 22:16 - kjá

BUENOS AIRES bő lére eresztve 1.

Itt az ígért és megírt offlájn napló onlájnra eresztve. De hogy mennyit kínlódtam vele...


Febr.11. hétfő

 

Félek a repüléstől. Madrid felé a felszállás még rendben, a leszállás már pánikhatár: itt vagyok bezárva egy fémdobozba, feldobva a levegőbe, várhatom, hogy leesem.

Madridban pár óra a reptéren, Dávid tologat a csomagokkal együtt, nyugtatót vesz nekem, ebédelünk.

A tengerentúli gép óriási, pont olyan, mint a katasztrófafilmekben. Felszálláskor megadóan pityergek, aztán alszom a nyugtatótól. Sokáig tart a naplemente, nyugat felé megyünk. Mire megérkezünk, feldagad a kezem és szédülök.

A város szabályos négyzetháló, látszik felülről, nagy sötét foltok közben, talán erdők. Óriási a fényszennyezés.

Kristóf barátom jön elénk Geri nevű haverjával, kocsival visznek haza, a szuterénlakás nagyon barátságos, a cucaracha meg már halott.

 

Febr. 12. kedd

 

Még mindig szédülök. Sokáig alszunk, aztán kipakolunk, meleg van, pára, szobanövények élnek az ablak előtt, itt szinte gyomok. Hibiszkusz, aloe vera, könnyezőpálma, fikusz.

Papagájok és láncfűrészhangú bogár zajong. Kristófék kávéval várnak, megnézzük a templomot: főúri kastély volt, még látszik is rajta. Ebédre argentin kaját kapunk: parrilla, azaz faszénen véresre sült marhahús salátával. Igyekszünk megtervezni a nagyobb utakat: a vízesések, a karnevál, Montevideó. Még egy utazási irodába is bemegyünk ajánlatokat kérni, pénzt szerezni automatából, de nagyon fukar, 300 pesónál többet nem ad.

Sétálni megyünk Kristóffal meg  a kislányával, Ágotával. Döbbenetesen eklektikus az építészet, úgy látszik, a főépítész itt ismeretlen fogalom. Kissé veszélyes a közlekedés, ahogy Kristóf mondja, Buenos Airesben nem járhat az ember emelt fővel, sok a csapda: széttört járdák vagy kutyaszar. Az aloe vera  úgy nő az utcán, mint a gyomnövény. Leégésre és rovarcsípésre kiváló, de az íze rettenetes.


Este elmegyek beszélgetni Kristóffal, évek óta nem láttuk egymást, meghív fagyizni, leülünk: „Na, milyen februárban fagyit enni az utcán fejjel lefelé?” – kérdi.

 

Febr. 13. szerda

 

Délelőtt bevásárolunk a supermercadoban, tele a hűtő, és most már tudjuk, mit eszik egy argentin. Délután megnézzük a kínai negyedet, csak egy pár utca, aztán bemegyünk vonattal a Retiroba. Egyfolytában Albornoz milongája jár az eszemben Borgestől (Somlyó fordításában): „Lenn a Retiro lapályán vége-hossza nincs a dalnak…”

Mintha több város lenne egyszerre, a légkondicionált vonatból látszik a nyomornegyed, ahová a rendőrök se mernek bemenni, és félbehagyták az autópályát, mert az építőket se engedték oda.

Lenn a Retiro lapályán megnézzük a Malvinas-emlékművet, aztán Buenos Aires Váci utcáján, a Floridán végre szembejön a tangó. Közönségszavazatra tradicionális milongát táncolnak egy nagyon latin nő és egy vonzó idős milonguero.

Tangóútikönyvhöz is jutunk, talán tényleg elérjük az itteni táncéletet.

Később kettesben elmegyünk fagyizni Dáviddal, az eladósrác nem tud angolul, aztán megszán, és annyira mégis tud, hogy ne hallgassa tovább a spanyol nyöszörgésünket. Ciki.

Még mindig szédülök, Geri szerint azért, mert fejjel lefelé lógunk a földgömbről. Egyre gyanúsabb, hogy így van. Megnéztem, tényleg másik irányban folyik le a víz a lefolyóba.

 

Febr. 14. csütörtök

 

Valentin-napi ajándékként egy kukarácsa fekszik reggel a konyhakövön, már feldobta ugyan a lábacskáit, de így is elég ijesztő, pedig nincs rajtam szemüveg. Dávid megadja neki a kegyelemfúvást a gázolajszagú csótányirtóval, el is takarítja.

Kristófék útra kelnek a tengerhez nyaralni, hagynak ránk edényeket, térképet és lakáskulcsot. Dávid reggelit csinál, most már szédül ő is, a fejünk is fáj egy kicsit, nem lehet sokáig büntetlenül fejjel lefelé az ember.

Geri értünk jön, a legnagyobb forróságban megyünk várost nézni, ahelyett, hogy sziesztáznánk, lesz is nagy leégés, most nem lebőgés értelemben.

Megnézzük a valószínűtlenül rózsaszín elnöki palotát. Állítólag a piros pártiak és a fehér pártiak kompromisszumának eredménye a bugyiszín, azt is mondják, bikavért (na nem egrit) kevertek a festékbe, attól lett ilyen. A palota előtt kordon, könnyű lezárni az egész teret a tömeg elől. Honnan ismerős a metódus? Le is táboroztak a tüntetők, ott lakhatnak egy ideje, de valami nagyobb demonstráció is lesz , a vízágyúk előkészületben.

Tovább buszozunk La Bocába, a tangó szűkebb szülőhazájába. Egy épület ég valahol a közelben, az önkéntes tűzoltók légoltalmi sziréna hangjával jelzik, mit kell tenni. A tarka házak csak néhány utcát tesznek ki, minden lépés egy kávéház, ahonnan szól a tangó, néhány előtt táncolnak is. La Boca többi része nyomornegyed, tábla figyelmeztet a turistakörzet végére.

Beülünk meginni egy sört, nagyon drága, Gerinek be nem áll a szája, szerencsére argetinul se. Argentinul, nem spanyolul, a kettő külön nyelv, az övék castellano, zs-vel a spanyolban j-nek ejtett ll helyén!

Egy pár kínálja magát, némi pénzért rámásznak az emberre valami tangós figurával, lehet fotózni. Dávidot nem engedem a laposmellű ronda lánynak, de fotós barátunk aranyos, amint a pici nő rámászik a nagy testére.

Az obelisco körül igazi megapolisz, hihetetlen méretű sugárutak, óriási reklámok a házfalakon, tiszta amerikai érzés. Megiszunk egy kávét, megkóstoljuk a medialunát, nem akkora eresztés, de finom. A barátságtalan városrész után a legdrágább: a folyópart felhőkarcolókkal. A híd tetszik, csak gyalogosok sétálhatnak át rajta, és amikor hajók jönnek, elmozdítják az egészet oldalra. Sajnos ebben nincs részünk, hajó sehol, átsétálunk kifordulás nélkül.

A folyó kisebbik ága teljesen kiszáradva, a széles korzón futnak, görkoriznak, esznek. A zöld papagájok és a fiúk az utóbbi tevékenységhez csatlakoznak. Én már rosszul vagyok a melegtől, főtt rákká vörösödtem. Szerencsére esteledik, nem égek tovább. Hazafelé vonatozunk, utcazenész száll fel, sajnos se énekelni, se gitározni nem nagyon tud, de hangulatos, amit csinál.

Belgranóban tényleg van tangó az utcán, egy kis filagóriában, végre táncolunk, ha szandálban is, Geri addig szóba elegyedik a szervező hölggyel, aki nagyon csodálkozik, hogy tangót táncolunk, pedig most vagyunk először Argentinában. Akkor honnan tudjuk, hogy kell?

Este itthon pizzasütés és mailezés után kukarácsa-invázió. A vég, amikor már a szobában mocorog egy, és bazeg, ezek tényleg repülnek. Én visítok a paplan alatt, Dávid hősiesen megküzd velük, Cucaracha tábornok vagy Csótányölő Szent Dávid. Azóta kísérgetnie kell vécére is, annyira félek. A rovarirtótól kicsit mérgezetten alszunk el.

 

Febr. 15. péntek

 

A tegnapi nagy séta az ózonlyuk alatt és a hajnalig tartó csótánycsata nem múlt el nyomtalanul. Aludnánk sokáig, de menni kell az utazási irodába a gualeguaychui karneválra való kirándulásunkat intézni. A csótányok egy-nullra vezetnek, a fürdőszobában kiégett a villany. Ráadásul ők sokan vannak, és tudnak repülni. Offenzívára készülünk feromoncsapdával és hasonlókkal.

Délután óriási szieszta, próbáljuk pótolni az alváshiányt. A kávéfőző is bemondta az unalmast, kávézóba kényszerülünk, Dávid matét is iszik, szerintem élvezhetetlenül keserű. Tangóhelyeket, kotta-és cipőboltokat jelölgetünk a térképen, aztán készülünk milongára, előtte kiderül, hogy sikerült hibás izzót vennünk (előbb a foglalat nem stimmelt.) Újra van fény a fürdőszobában, miután Zolitól, az itteni gondnoktól kapunk két körtét. Villanykörtét.

Itt olyan természetes a tangó (megint szabad téren, a belgranói kis filagóriában), mintha sosem kínlódtam volna vele, a táncosok idősek, helyiek, egyszerűen és öregesen táncolnak, nagyon jól érzem magam, és Dávid szép, mint mindig, amikor táncol.

Hazafelé eső kap el, de nem komoly, nem is hűti le a levegőt. Fagyit eszünk, itthon meg dinnyét, mindezt februárban a Föld másik oldalán fejjel lefelé.

 

Febr.16. szombat

 

A délelőtt rövidre sikeredik, pedig tangócipőt akarunk nézni, de Geri jön értünk, nem is érünk haza, az utcán szed össze, így aztán amink van, azzal indulunk Gualeguaychuba. A buszvezető életveszélyesen közlekedik, félünk is a leghátsó ülésen, még Geri is a kétéves argentin rutinjával.

Odaérve volna szabadidő hajózni, úszni a folyóban, de nincs fürdőruhánk, a hajózásról meg lekésünk, marad a sörözés, aztán sorbaállás vécére. Ezek itt nem gondolnak arra, hogy az embernek outputja is van: kajához mindenütt lehet jutni, vécéhez nehéz, Gerit idegesíti is a nyavalygásom, engem meg a ronda hímsovén dumája. „mi van, kisanya, nem vetted fel reggel a melledet?” „ennek combtól térdig összeér a lába, képeld, hogy bepállik, amikor izzad.” „ennek a kis negritának azért reggelig el tudnék molyolgatni a testén.” „na ez az igazi szexbomba fajta, 45 kiló, aztán megszül, és onnantól 90.” Egyszer kerülne feministák keze közé! Csak a csontváza maradna, az is fogpiszkálóvá aprítva. Nem is sajnálnám. Pedig jóravaló srác, bántja az összezörrenésünk. A sofőrrel is balhézik a vezetési stílusa miatt, aztán a legnagyobb haverok lesznek. A nemzetközi újságíró-igazolvánnyal azt is eléri, hogy akkreditált fotósként besétálhat a karnevál utcájába. Nekünk csak a lelátón van hely, de onnan is lehet fotózni.

Mindenki szalaghabot fúj egymás nyakába, iszik, táncol, üvölt.

Aztán megjönnek a jelmezesek, biztos valami indián madáristenség tiszteletéből alakult ki, hogy tollakba vannak öltözve, rázzák kidolgozott testüket, a nézők fotóztatják magukat velük.


Néha óriási építmények jönnek, azon állva is táncolnak, egész nyaktörő magasságban, az építményeket traktor tolja, a traktoros faarccal vezet, vagy éppenséggel ő is bulizik.












Az első egy óra remek, aztán a többi már egyforma: egyforma zene, egyforma lépések, egyforma jelmezek, egyforma húspiac. A közönség is egyformán mulat. Egy srác lelkesen érdeklődik rólunk, mikor meghallja, hogy magyarok vagyunk, lelkesen hazánk fiának tulajdonítja második János Pál pápát. Mikor magyarázni próbáljuk, hogy szegény lengyel volt, legyint, hiszen az közel van! Na igen, argentin mértékkel mindenképp.

Geri feldobva végez a fotózással, rengeteg szép lányt látott, akiknek a testén reggelig el tudna molyolgatni, és azok még puszilgatták is. Azt se bánja, hogy a tetszelgés nem neki, hanem a kamerájának szól.

Nekem már elegem van, mire végre buszra szállunk megint, bár azt mondom, ezt látni kellett. Odafelé a légkondi nem akart működni, visszafelé nem kapcsolják ki, fázunk, próbálunk aludni, reggel hétkor szállunk le, támolygunk haza aludni.

 

Febr. 17. vasárnap

 

Kettő körül ébredünk, előtte halványan rémlik, hogy a fejünk fölött istentisztelet van, de nem tudom, milyen nyelven. A mai terv a vásár megnézegetése az Echeverríán, aztán milonga.

A vásár szebb, mint gondoltam, alig tudok a bőség zavarában választani. Közben valami zenekar játszik, az utcákat lezárják, készülnek a murgára, a helyi karneválra, de a gualeguaychui nagy durranás után nem érdekel annyira.

Este elvergődünk egy milongára a Newbery utcán, ami elég drága, és eléggé kilógunk a korunkkal. Rengetegen vannak, alig lehet tötyörögni, de a zene jó. És főnyereményként kifogunk egy srácot, aki az egyik tangóújságnál, a La Tangautánál dolgozik, és jól tud angolul. Most már birtokában vagyunk a kellő információknak, hová menjünk táncolni és cipőt venni.

 

Febr. 18. hétfő

 

Elmegyünk egy tangócipőboltba, amint ez várható volt, nem találok kedvemre valót, minden kecses, elegáns cipőből úgy puffad ki a tepsi lábam, mintha disznó volnék karcsú kis patákon.

Meglátogatjuk este az egyik belvárosi milongát (Bien Porteno, Rivadavia 1392) – a régi cipőmben –, egy ősz hajú úr próbál oktatni egy meglehetősen tehetségtelen párocskát, aztán odajön beszélgetni, de alig haladunk, nem nagyon beszél más nyelvet, nem úgy, mint a háziasszony a pultban, aki angolul is, németül is jól tud.

Az öreg milonguero (Ricardo Meceiras) felkér, hogy megmutassa, mi a különbség milonga tradicional és milonga con traspié között, de utána se lesz világos. Csak az, hogy nagyon jól vezet, én meg igyekszem, hogy el ne szúrjak semmit. Különben mi vagyunk az est legjobb táncosai, mivel rajtunk kívül senki nincs a parketten, végigtáncoljuk az estét. Amikor épp pihenünk, feláll egy helybeli pár, járnak két tangót egyszerűen és csodálatosan, aztán le is lépnek, mi maradhatunk marháskodni.

Egyszer voltam Buenos Airesben pünkösdi tangókirálynő.

Sajnos hazajutni nem egyszerű, a metró már nem jár, készségesen küldözgetnek jobbra-balra, mielőtt végre megtaláljuk a 152-es buszt (itt colectivo), ami hazatekereg velünk, három után vagyunk otthon.

 

Febr 19. kedd

 

Reggel egy ismeretlen negrito csönget, valamit magyaráz, hogy meg akarja csinálni a járdát a ház előtt, de nem tudom, miért kellek ehhez én. Nem értem, mit akar, de amikor azt mondja, hogy szép vagyok, és lehet-e velem találkozni, azt azonnal vágom. Hiába magyarázom Gerinek is, hogy egy nő az ilyet bármilyen nyelven megérti.

Elvonatozunk egy másik tangócipőboltot megnézni – zárva. Onnan irány a Tigre, nem olyan egyszerű, egyik vonat után a másikra kell átszállnunk, de megéri: meglátjuk a vörös vizet a kék ég alatt. Hihetlen kombináció.

A végállomáson viszont a gyönyörű deltatorkolat helyett undorító élménypark, gyorsan kikerüljük, sikerül megtalálni a vízibuszt is. Elképesztő gyorsan megy, hasítjuk a vizet, de minden mólónál megállunk, ha van felszálló, fél óra is kell a Tres Bocas nevű hármas torkolathoz. Nem baj, a folyó csodaszép, most először érzem is, nem csak tudom, hogy Dél-Amerikában vagyok. Nagy-nagy növények, madarak, napsütés.

 

A Tres Bocasnál kiszállunk, ebédelünk is rögtön, hogy legyen erőnk a kétórás sétához a sziget körül. Ha sziget ez egyáltalán. Én nem bírom ki, belemászom a vízbe, hiába aggódik Dávid, hogy megesznek a piranják. Kell, hogy lehűtsem magam. A víz elég meleg, de azért felfrissít, piranjával nem találkozom, csak egy dróthálóba sikerül beleúszni. Vérzik, vérszagra gyűlhet a piranja.

Kaja meg úszkálás után erőnk volna ugyan, csak eltévedünk, sétálunk a kreatívan épített, saját névvel ellátott nyaralók között, és csípnek a szúnyogok.

Visszatérünk a kiindulóponthoz, elindulunk a másik irányba, eltévedünk arra is. Aztán már csak mászkálunk céltalanul, csodáljuk a tájat, várjuk a hajót visszafelé. Nem jön. Másfél órán át nem jön. El fogunk késni tangóóráról. A helyiek egyáltalán nem aggódnak, majd jön, ha itt lesz. Másfél óra után már ők is tanakodnak, hogy nem kéne-e telefonálni. Akkor feltűnik a kanyarban, és meglepően hamar visszaérünk vele a Tigrére, beparkol egy dokkhoz, és már indul is, az utasok épphogy beugranak, tisztára, mint a buszokon a városban. A vonat is gyors, meg a metró, csak negyedórát késünk a tangóóráról.

Ma minden báltermek anyja, a Confitería Ideal a helyszín (Suipacha 384), patinás, drága és vacak. Turisták buliznak turistákkal. Egy öreg, fogatlan milonguero kínlódik a táncosokkal, mindegy, milyen nyelven beszél, sehogy se érteni, és elég ijesztő is a beesett szájával. A minden szintnek tartott óra turistavakítás, hiába csináljuk meg elsőre, amit kér, nem mutat más lépést, az érdekesség maximum annyi, hogy párcsere van, mindketten táncolunk másokkal is, akad egy-két jó pasi. Mármint táncosként, különben egyáltalán nem. Azért a canyengue-bemutató élvezetes, egy idős úr táncolja egy igen ifjú hölggyel - a pedofília határa.


Rendelünk két kávét, szinte ihatatlan, az én tejeskávémban földarabok, szerencsére nem kell kifizetni, valószínűleg a mellettünk ülő amerikai házaspárnak számolták fel.

Az élőzene sem az igazi, eléggé szétcsúsznak a bandoneonosok, akkora úszás van, molto camucero, hogy bele is zavarodom a ritmusba. Azért jó táncolni, a szomszédainknak nagyon tetszünk, Dávid elbeszélget a hölggyel.

Két gyanús fiatalembert is figyelünk, valószínűleg taxidancerek, azaz fizetett táncpartnerek, minden külsőséggel (fekete, lenyalt haj, fekete ruha) és fapofával.

Ez az a hely, ahova háromszor megy az ember: először, utoljára és soha többé. A tervbe vett tangóhétvége is elvetéltnek tűnik, drága szemfényvesztés kevés órával, sokért, futószalagon. Szomorú. Pedig jó lenne egy napfelkelte az óceánnál.

Hazafelé megint vacakolás a busszal, de sikerül legyőznöm a colectivót, az 59-essel eljutunk a Cabildóra, onnan gyalog haza kb. negyedóra séta.

 

Febr 20. szerda

 

Első terv a Recoletá temető, Dávid imádja a temetőket. Aztán osztunk-szorzunk, lesz helyette tangócipő-vásárlás, most vagy soha, és inkább most, az enyém már eléggé szétment.

Bejárjuk az összes helyet, látunk rengeteg csilivili gagyit a Suipachán, nem is tetszenek, aztán visszamegyünk az Esmeraldára, és ott válogatunk. Először nekem. Gyönyörű zöld az egyik, Dávid rábeszél, hogy nem is vagyok benne malackacsülök. Aztán egy fekete is, mert kényelmes. Végül nagy könyörgésemre Dávid is vesz egyet magának, mintha ráöntötték volna. És felcsap a vásárlási láz: tangócédék, kettő csak azért, mert rajta van a Carlos di Sarlitól a Bahia Blanca. Hátha Dávid is ráun egyszer. Egyelőre imádja, meg kellett tanulnom neki zongorán. Én már akkor meguntam.

Eljutunk egy újabb milongára, La Bruja, azaz boszorkány, ez is a belvárosban van (Riobamba 461.), ez az első, ami olyan, mint amit elképzeltem. Nagy tömeg, kis kávéházi asztalok, külön ülnek a férfiak és a nők, külön a párok. És megy a cabezazo, a könnyed fejmozdulattal való felkérés, amit se otthon, se a németeknél nem láttam. Magyar szót hallunk – egy magyar pár, utána meg egyszer csak ott van Bözsi, a Hitelgaranciás kollégám a barátjával. Először nem ismerjük meg egymást.

Van esély, hogy egy tízmilliós nagyvárosban egyszerre ugyanazon a milongán üljön két magyar egy munkahelyről? Nincs, ezért tudtam, hogy így lesz, beindult a valószínűtlenségi hajtómű.

A zenék viszont nem tetszenek, csak ritkán állunk fel táncolni, olyankor kínlódom az új cipőimmel, próbálom bejáratni őket, de szorítanak, és bizonytalanul lépkedem bennük. A hely azért tetszik, szívesen jönnék el megint, talán játszadozni is azzal, felkérnek-e. Csak most megint ronda kövérnek érzem magam, itt muszáj zabálni, ilyenkor csökken a kisugárzásom.

Nem maradunk soká, hátha sikerül időben kelni, harc a colectivóval, megint a 152-es visz haza, megint alig találjuk meg, alvás.

 

Febr. 21. csütörtök

 

Hát persze, hogy nem sikerül időben kelni, teljesen átálltunk az éjszakai életre. Ettől lekéssük a temetőt, Dávidnak nagyon rossz kedve lesz, hiába mondom, hogy temetőről nem lehet lekésni, előbb-utóbb egybe biztos eljutunk. Bánatában veszünk egy fejvakarászót, kellemes érzés, mintha egy hangyabolyt eresztenének ránk, de rosszkedvünk telét csak a tangóóra változtatja tündöklő nyárrá.

Kedves idős mester tanít, Tito Villa (Ruggieri 2736), pasi alig van a résztvevők között, szinte egyedül kínlódik a sok nővel. Néha odajön velünk külön foglalkozni, a végén megdicsér, hogy elégedett volt.

Utána milonga Palermóban, a La Virutában (Armenia 1366), rengeteg ember, villódzó, színes fények, itt szól először modern zene, de már nem tudom értékelni, álmos vagyok, hullafáradt, nyűgös, Dávid csak úgy vonszol a parketten, ő még fel van pörögve.

Egész egyszerű a hazaút, a 151-es, miután kivártuk, szinte házig hozna, de túl korán leszállok, félek, hogy elfordul, gyalogolhatunk, pedig kiderül, a sarkon tenne le. Majd legközelebb okosabb leszek.

 

Febr. 22. péntek

 

Szakad az eső, nagy vihar, dörög az ég. Talán hűvösebb lesz. Ma már muszáj kijutnunk a temetőbe, harmadik próbálkozásra. Sikerül is, de nekem nem sok örömöm van benne, csak az élők: a macskák. Egész kolónia lakik ott, némelyikük kifejezetten barátkozó. Dávid fotózik, el van ragadtatva, na nem a macskáktól, a síroktól, én mászkálok a nyomában, és kevésbé.

Cserébe kapok virágot, itt jázminnak mondják, de szerintem nem az, fehér, és erős illata van.

A Retiróra menet megállunk kajálni, a készséges pincérsrác nem tud jól angolul, de szívesen beszél, irigylem is érte. Parrillát rendelünk, nem túl olcsó a hely, de egyszer már ideje igazi argentin kaját fogyasztani. Jegyet veszünk Mar del Tuyuba, mégis megkíséreljük azt a tengerparti tangófesztivált.

Mire kiérünk, szakad az eső, és a colectivók kifognak rajtunk, taxit leinteni meg nem is annyira egyszerű, mint hittük. Végül azért, ha késve is, eljutunk a palermói tangóórára, amit kinéztünk magunknak (Parakultural, Avenida Córdoba 5064). A kopasz srác (Gabriel Glavovsky?) úgy bánik a partnerével, mint egy kiló darált hússal, de nagyon szép dolgokat tanít, bár kissé velünk is nyers a modora, vagy csak nekem van rossz kedvem. A derekam is fáj, nem valók az én gerincemnek ezek a magassarkú cipők. Meg elértem azt a vágósúlyt, ilyenkor nehezebben viselem a táncórákon a frusztrációt. A milongán (igazából praktika) nem is maradunk soká, másnap korán kell kelni az utazáshoz, épp csak belekóstolunk egy tánc erejéig, arra jó, hogy lassan kirajzolódik, hova érdemes járni akár táncolni, akár tanulni.

 

Febr. 23. szombat

 

Csodával határos elérjük a reggeli buszt. A székek hátradönthetőek, ún. semicama, tudnék is aludni, ha mögöttem nem üvöltene egész úton egy kiskölök. Három kislány után a negyedik gyerek, egyetlen fiú, rettenetesen el van kényeztetve. Még jó, hogy van nálam füldugó, tompítja a visítást.

Odaérve gyanús a hely, a buszmegállón túl a nagy semmi, kérdezősködünk, taxit javasolnak egy félórás sétára. Elindulunk gyalog, jól tesszük, tíz perc múlva ott a falu, benne egy bankautomata, és végre az óceán. Azonnal bele kell rohanni a homokba, meg a fövenyre, meg a vízbe legalább egy kicsit.

Ha már szállásra nincsenek jó kilátásaink, hiába tesz meg értünk mindent egy kedves nő, magyaráz, mutogat és telefonál, még egy papírra felírja azt is, hogy szállást keresünk, aztán azt javasolja, hogy aludjunk a parton. Szívesen meg is tennénk, de nem olyan az idő, még mindig esőre áll.

Ha szállást nem is, de kaját találunk, pont azt a helyet, ahol a tangó lesz, vannak ilyen csodák is. És a pincérsrác egyenesen gyönyörű, az első férfi, aki itt tetszik, leesik az állam, nem láttam még ilyen szépet, aztán pirulhatok Dávid előtt, mert persze hogy észrevette, és magyarázhatom, hogy pusztán esztétikai szempontok vezetnek.

A tengerbe muszáj belemásznom, akármennyire lóg is az eső lába, egy pillanatra azért kibukkan a nap, akkor indulok. A víz hideg, de nem bírom ki, hogy ne kezdjem átugrálni a hullámokat, már benne is vagyok, alig akarok kijönni, pedig óriási felhők közelednek, és szállásunk még mindig nincs. Nem is találunk könnyen, egyik helyről küldözgetnek a másikra, egyre távolabb a központtól, de szerencsénk van, az ajánlatok nem érnek körbe, és egy tengerre néző szálloda sehova se néző szobájában kiköhöghető áron kapunk szobát. Azonnal el is alszunk, pedig el kell érni a tangóórát, alig bírunk elindulni.

Eshetett az eső, mert kinn szivárvány fogad, először picike, aztán egyre nagyobb, teljes ívű, egy helyen még kettős is, ezerszínű az ég, és megint muszáj rohangálni a viharos szélben, mert rég láttam ilyen gyönyörűt.






























A tangóóra meglepően jó, izgalmas és nehéz kombinációt mutat a pár, a lány beszél angolul, a srác csak mutogat, ha néha odajön hozzánk. Büszke vagyok, mert a többiek már egy órán voltak, mi feleannyi idő alatt abszolváljuk a feladatot, na jó, még nem szép, de legalább fejben megvan.

A milongán és a koncerten nem maradunk, hallottuk már az Unitangót játszani, és nem akkora durranás, szerintem vacak a hegedűsük, minden zenekar a vonósain bukik meg, és még húsz pesót kéne fizetni. Helyette újabb séta, Dávidnak sikerül hosszú záridővel lefotózni a teliholdat, aztán nagy fagyizás, és még arra is marad erőnk, hogy a parti homokban gyakoroljuk, amit tanultunk. Aztán alvás, mert mindenképp látni kell a napfelkeltét.




Febr. 24. vasárnap

 

Csörög az óra, megyünk napkeltét nézni, de a nap is lusta, nemcsak mi, alig akar kibújni a tengerből. Még jó, hogy vittünk hálózsákot, nemcsak a légkondicionált buszon tesz szolgálatot, hanem a viharos parti szélben is, nem fúj át rajta, lehet várni a napot, de nem jön, pedig már egész világos van, a madarak is felkeltek. Végre meglátjuk, de nem vörös vagy rózsaszín, hanem rögtön aranysárga, és félig takarják a felhők. Így is gyönyörű, és még egy óránk marad is aludni utána.

A szél és az óceán félelmetesen hangos, én élvezem, Dávid fél tőle, szerinte azt zúgja, hogy „erősebb vagyok nálad!” szerintem eszében sincs semmilyen hasonlítgatás, egyszerűen azt zúgja, hogy „vagyok”.

Szerencsére a drága szálláshoz reggelit is kapunk, finom és sok, a kávé is elég, ébren maradunk a parti sétához. A kedvenc időjárásom: szeles és napos, sétálunk a fövenyen, nézzük a döglött halakat és medúzákat, meg az élő embereket és kutyákat. A madarakat nem, mert Dávid hollandiai élete óta utálja a sirályokat.

Aztán hullámugrálás, Dávidot alig tudom bekönyörögni a vízbe, utána meg alig tudom kikönyörögni onnan. Sajnos egyszerre nem mehetünk be a cuccok miatt, így nemcsak a vízi romantikáról maradunk le, de kedvemre aggódhatok is, ha Dávid nem jön vissza tíz perc után, hogy biztos belefulladt.

Bekenem magam, de már késő, Dávid nem is kér, mire észrevesszük, két főtt rákpecsenye lettünk. Pont a legerősebb sugárzásban voltunk odakint. Marhák.

Elbúcsúzom az óceántól, lehet, hogy sose látom többet viszont, Dávid szerint meg az is, hogy benne lelem halálomat hazafelé, hát így üljek én repülőre.

A buszon – cama ejecutivo, tehát teljesen el lehet feküdni az üléseken, és enni-innivalót is adnak – nem tudjuk kellően élvezni a kényelmet, mert annyira ég a bőrünk. Az álmosság miatt meg az utat se nagyon, pedig fenn és legelöl ülünk. Kinézni nem annyira a táj miatt érdemes, inkább azért, hogy ne legyen annyira ijesztő, ahogy a hatalmas, emeletes busz ring, mint egy bárka a tengeren.

Ma éjjel nem lesz alvás, annyira fájunk.

 

Febr. 25. hétfő

 

Jó későn indulunk el megint, most a Chacaritá temetőbe Gardel és di Sarli sírjához, Kristóf és Ágota is velünk tartanak. Dávidot ez a temető is lenyűgözi, én inkább Kristóffal beszélgetek. Turistafotó Carlos Gardel sírjánál, háttérben a tangócipőmmel.

Utána gyalog sétálunk át Palermóba táncolni (Salón Canning, Scalabrini Ortiz 1331), egész ijesztő a környék, egyedül nem is biztos, hogy át mernék rajta menni.

Az óra most túl magas szintű, az elején nagyon jó, bár nehéz a technika külön férfiaknak, külön nőknek (Gabriel Angió és Natalia Games).

A tangósorozatot még meg tudjuk csinálni, de a milonga túl gyors, mire meglenne a lépés, elvesztem a ritmust, valami nem stimmel, és senki nem jön oda hozzánk segíteni, az az érzésem, hogy ha tanításról van szó, láthatatlanná válunk, vagy a tanárainkat riasztja el, hogy feltűnően nem vagyok helybéliek. Az egész rettentően idegesít, kezdem feladni. Szép lesz, ha Buenos Airesben kapok tangómérgezést, és soha többet nem akarok majd táncolni. Dávid türelmesebb. Velem is.

Milongán már nincs is kedvem megmozdulni, a lábam is fáj, hely is alig van, dühös is vagyok. Nézünk egy kalapos öreg milonguerót, feltehetőleg nem normális, a fején lévő hatalmas zsírdaganatot kalappal fedi, a végén már senki nem megy el vele táncolni – de nem ezért. Most ő sem vidít fel.

Viszont kezd összeállni a fejemben egy regény, ha azon gondolkozom, jobban is érzem magam. Aztán belátom, hogy feltehetőleg soha nem lesz türelmem megírni, vagy elkezdem, és rájövök, hogy nem tudom jól megírni, ez még idegesítőbb.

 

Febr. 26. kedd

 

Kicsit gyakoroljuk itthon az udvaron az eddig vett lépéseket, megismerkedünk a gondnokék kedves huskyjával, nem érti, miért nem vele játszunk, miért egymással. Igyekszünk átvenni a tanult sorozatokat, összevitatkozunk, mi hogy volt, nagyon dühít. És rettentő bénának érzem magam. Már félek órákra járni, mi minden jöhet még.

Sikerül találnom egy 65-ös colectivót, ami innen elvisz San Telmóba (Tango Tasso, Defense 1575), ahol canyenguét készülünk tanulni. Aztán egy órás zötykölődés után kiderül, hogy a busz már nem visz el addig, a városkalauzunk 2006-os. Mindegy, sétával is épp odaérünk.

A canyengue nagyon vicces tánc, jólesik a komolykodó tangók után. A kakaskodó pasi zsebredugja a nő kezét, a nő meg teljesen ráfekszik a mellkasára, szinte viteti magát. A tanárok is kedvesek, eddig ők a legrokonszenvesebbek. Mindenkinek megkérdezik a nevét, mindenkinek bemutatkoznak (Quique Camargo és Rosana Tolosa). Mintha az volna a trend, hogy a nők figyelnek jobban oda, ők tanítanak lelkesebben, ők a segítőkészebbek, és ők tudnak angolul. Itt a férfi is kedves, angolul nem tud, bocsánatot kér érte, én meg azért, hogy spanyolul nem tudok. Pardon, castellanóul.

Dávidot csakhamar ráeresztik egy patacipős angol turistalányra, kínlódhat vele, így nekem marad a maestro, ettől még jobban megszeretem a canyenguét, és jó kedvem is lesz, végre valami sikerélmény. Ráadásul San Telmo a legjobb hely eddig Buenos Airesben, nem is értem, miért nem oda vittek el először. Örülök, hogy a városban maradtunk még pár napot tangóturistának, és nem utaztunk el távolabbra, különben nem is látnám ezt a kis házas, kis utcás, kis kávéházas, kedves városrészt, ami végre olyan, mint Buenos Airest képzeli az ember. Dávid húzza a száját, neki túl turista, de a bár, ahova beülünk enni, még neki is tetszik.

A másik óra (Maripositá de San Telmo, Carlos Calvo 948/950) tangó nuevo – végre! –, kis késéssel oda is érünk. Hihetetlenül izgalmas, lendületes, olyan, amilyennek én ezt a táncot szeretem, a zene is klassz. Átvergődünk egy sorozaton, itt is a lány segít (Carolina Bonaventura), pedig a srác is tud angolul, már következne a második, egész akrobatikus, iszonyúan tetszik, mikor Dávidra őrjöngő viszketőroham tör, szerintem a leégés, szerinte allegría. Illetve allergia. Mindegy, semmiképp sem tudjuk folytatni az órát, el is keserednék, ha volna rá időm, rohanunk gyógyszertárat keresni, kérdezősködünk, rossz a hangsúly, farmácia és nem farmacía, a francba, nagy nehezen megértik, mutogatnak, az utolsó pillanatban zárás előtt érünk oda.

Dávidnak már nincsenek gátlásai, hogy a gyógyszerésznő nem tud angolul, látványosan vakaródzik a kisablak előtt – azonnal megértik. Kap is kálciumos krémet, tablettában valami antihisztamint, meg főleg jó tanácsokat és megértő pillantásokat, de kínlódik tovább. Taxit intek, ing nélkül ül be, fehéren a krémtől, beveszi a tablettát a hátsó ülésen, a taxis teper, nehogy a kocsijában haljon meg az idegen turista, meglepően gyorsan érünk haza.

Itthon egy jól megtermett kukarácsa fogad az ajtón, Dávid megtámadja rovarirtóval, hajrá, Commandante Cucaracha!, a kukarácsa berohan a szobába, én visítok, Dávid két vakarózás között fújja a kukarácsára a mérget, az berohan a szekrénybe a cipők közé, és lehet, hogy onnan már egy másik jön ki, aki végül felfordul. Engem ráz a hideg, elképzelem, hogy otthon kipakoljuk szépen a ruháinkat, és kiröpül közülük egy ilyen szörny.

Dávid nehezen alszik el, én tervezem a további tangóóráinkat. Azt hiszem, itt sokáig ellennék, ha csak nyelvet és tangót tanulnék, nem unnám el magam pár hónapig.

4 komment
2008. március 05. 22:14 - kjá

BUENOS AIRES bő lére eresztve 2.

És itt a vége:

Febr. 27. szerda

 

Elég volt a városból, kimegyünk a nemzeti parkba madarakat meg vízidisznót nézni. Vízidisznó nincs, víz se nagyon, kérdés, a vízimadarak hogy maradnak meg. Nagyobb séta, mint gondoltuk, a szomjhalál közeleg, mire visszaérünk.

Megint a San telmói Mariposita a cél, most egy srác (Marcelo Gutiérrrez) tart tangótechnikát. Igazából kontaktórára hasonlít, illetve tangóra alkalmazott kontakt, ami nem meglepő, a kontakt mindenre jó. Kétszer annyi nő van, mint férfi, a legtöbbje külföldi, az óra leginkább angolul megy, végre, otthonos érzés. A srác nagyon kreatívan két nőt állít egy férfihoz, a férfi mozgását kell követni, az egyik nő vele szemben a vállát, a másik a háta mögött a derekát fogja. Nekem jó kedvem lesz tőle, Dávid nincs igazán elragadtatva.

Utána én a La Brujába szeretnék menni, a kis emeleti tradicionális milongára, ahol már voltunk, Dávid szívesebben menni vissza a Scalabrinire, ma inkább mást keresünk. Ott a közelben a Perú, ahol az egyneműek milongáját is tartani szokták, meg az Independencía, ahol régi Unitangós ismerőssel, Gabi Sodával (szóda gabi) találkozunk. Ez sajnos nem feltétlenül jelent jó táncestet, erre már rájöttünk. Zenekar is érkezik, rettentő hamis pianínón kell játszani a remek zongoristának, fel is szisszen néha a nem várt hamisságtól.

Egy erős hangú lány van velük, lelkesen, magával ragadóan énekel,  föl is akarom venni, sokkal élőbb az egész, mint a profi Unitangó. A tánc viszont nem megy, most már annyira fájnak az ízületeim, mintha a saját öreganyám lennék, kész, kiment a biztosíték, vagy összerakom magam gyógytornával, vagy sosem táncolhatok többet.

Dávid kiakad, haza akar menni, én maradnék a koncert második felére is, végül hazataxizunk, az éjszaka konfliktuskezeléssel telik. Ez a veszekedés eurokonform neve. Na jó, azért nem tart reggelig.

 

Febr. 28. csütörtök

 

Délután fél egykor sikerül felébredni, odakinn szakad az eső, de nincs itthon egy falat kaja sem, elrohanok a boltba. Az utcán ömlik a víz, kiváló tanulmány a világvégéről írandó regényemhez. Csorog be a hátamon, mármint nem a regény, a víz, bokáig járok benne, az esernyőm kifordul a hatalmas szélben, el is törik.

Itthon a huskykutya akar velem játszani, de már sietni kell, épphogy, némi késéssel odaérünk a Teatro de la Comediába, ahol Gustavo Rosas és Gisela Natoli tanítanak tangó nuevót rengeteg új figurával. Én élvezem, Dávidnak nem tetszenek, szerinte húsdaráló, gyorsan és odafigyelés nélkül haladnak.

Dávid hámlani kezd, én még ilyet nem láttam, felhólyagosodott a bőre, ha hozzáérek, kipukkad, mintha vízhólyag lenne vagy inkább légbuborékos nejlon. Muszáj locutoriót keresni, ott lehet internetezni, sürgős leveleim vannak, csak a spanyol billentyűzettel elég nehezen boldogulok.  De van elég idő, átérni praktikára a Tango Brujóba, ami cipőbolt is rengeteg cipővel, meg se nézem, nehogy szomorkodni kezdjek, hogy nekem már van.

A praktikát nagyon nem így képzeltem el, igazából pont olyan, mint egy óra. Egy öreg mester jön, milongát tanít, egy idő után elvesztjük a fonalat, csak találgatunk, mi a fenét is akart mutatni. Lehet, hogy ő is csak találgat, hogy mit is mutatott az előbb.

Nagyon fáradt vagyok, a tervek szerint visszamegyünk a Scalabrini Ortízra milongára, ahol hétfőn már voltunk, de külön megyünk, hogy legyen esélyünk mással is táncolni. Előtte pompás kajahelyet találunk, 15 pesóért azt eszik az ember, amit akar. Hát akarni akarna ezt is, azt is, de a gyomor befogadása véges, legalábbis az enyém. Azért elmegyek a végső határig.

A milongára én vonulok be elsőnek, és kiderül, hogy ez bizony tangó queer, az egyneműek milongája, akik tánc közben váltogatják a szerepeket. Van köztük meleg pár, akik viszont tartják magukat ahhoz, hogy az egyikük következetesen a nő, másikuk a férfi.

A házigazda tisztességből felkér, talán életem legklasszabb tánca. Úgy érzem tőle magam, mintha tudnék tangózni. Hogy mit le nem tud vezetni egy kétballábas nőnek egy profi pasi! Dávid menekülőre fogja, miután egy fiú odamegy hozzá, hogy „bailamos?” , kinyög egy elutasítást, és felkér egy lányt.

Megegyezünk, hogy talán nem ez a legjobb választás a külön táncra, táncolunk együtt. A házigazdák hárman, két fiú és egy lány, bemutatóznak, amit a két fiú csinál, az utánozhatatlan, dinamikus és akrobatikus, mégis intim.

A bemutatójuk utána chacarera nevű tánc, amiről sosem hallottam korábban, talán ez a helyi néptánc. Olyan, mintha ír szteppet kevertek volna flamencóval, nekem nagyon tetszik, a zenéje is izgalmas. De nincs nagyon miért maradnunk, én nem is érzem jól magam a táncban, Dávid is elégedetlen, hogy nem tudom megcsinálni, amit órán ezerszer.

 

Febr 29. péntek

 

Szerencse, hogy szökőnap, mert minden szökőévben vagyok hajlandó ilyen szar napot elviselni. Esik az eső, és Dáviddal megegyezünk, hogy egyikünk sem elégedett a tangóval, amit együtt táncolunk. A megoldás egy hónap tangómosolyszünet, talán tényleg megmérgeződtünk. Egyelőre mérgesek vagyunk, jól meg is verjük egymást.

Este azért elvergődünk a Scalabrinire, most úgyanúgy a Parakultural szervezi, mint hétfőn, nem kell milonga gaytől tartanunk. Iszonyú tömeg, egy hátsó sarokba húzódunk, onnan nézzük a többieket, kicsit tötyörgünk is néha a parketten, másra nem nagyon van hely, aztán visszaülünk, nézem, hogyan működik a cabezazo, a könnyed fejmozdulattal való felkérés. Engem nem lehetne, ha akarnának sem, elkapom a fejem, mihelyt összeakad valakivel a tekintetünk.

Aztán megemberelem magam, és nézek. Bátran. Nem is hiába, felém bólint egy pasi, én rámosolygok, állítólag így kell. Táncolunk, közeli tartás és elég nagy pocak, valahányszor átléptet a lábán, kellemesen végig kell simítanom az ágyékán a combommal. Nagyon jól vezet, kevés figurával, de ráérősen, mindig hagy rám időt, a tömegben is tudunk rendesen lépni, olyan jól navigál. És beszél angolul, pedig helyi, nem tangóturista.

Úgy látszik, neki sincs ellenére a tánc, felkér egy másik tandára is, most valsra. Ugyanolyan ráérős, ugyanolyan szoros tartásban, igyekszem lazítani rajta, de nem nagyon tudok hová hátrálni a pocakjától. Nagyon kedves pasi, de azért amikor a harmadik tandára jönne értem, gyorsan lehajolok a cipőmhöz. Állítólag ha egy nő három tandát enged egy férfinak, annak már mindent enged. Én meg azért mindent inkább nem. Elbújok. Tudom, meg kéne tanulnom az elutasítást is, szemrebbenés nélkül, fagyos arccal elfordulni, itt így csinálják a lányok, de annyira  nehéz!

Dávid azt mondja, az erotikát a nő viszi a tangóba. Lehet, hogy túl sokat vittem? Nem akartam. Pont úgy táncoltam, ahogy szoktam.

Azért elköszönök, mielőtt lelépünk, bár Dávid szerint azt se kéne, mert bátorításnak veszi. A pasi sajnálja, hogy megyek, öröm volt velem táncolni, jöjjek újra Buenos Airesbe. Az önbizalmamnak mindenesetre jót tett.

 

Márc 1. szombat

 

Ez az utolsó lehetőség ajándékot vásárolni. Kora reggel akarunk kelni, lesz belőle fél 11, de az utóbbi időben ez is rekord. Fura idő van, nagy felhőszakadások és erős napsütés váltogatják egymást, lehetne belőle szivárvány, de nincs.

Tesómnak helyi népzenét ígértem, ma van a születésnapja, be is szabadulunk egy lemezboltba, ahol minden cédébe bele lehet hallgatni. Sorban hallgatjuk a folklórt, a tangót, a tangó nuevót, a latin jazzt, nem bírjuk abbahagyni. Három és fél óra múlva komoly gyötrődés és válogatás után öt lemezzel és nagyon kevés pénzzel távozunk.

A belvárosban jönnek az őrültségek: evitás hűtőmágnes és guevarás pohárka, egy ruhaboltban műtőzöld lenvászon ing és nadrág, mert beleszerettünk. Aztán megvesszük a kajákat: a helyi sörök mellett (Quilmes és Iguana) édességek: dulce de leche és cachafaz, igen, kacsafasznak kell olvasni. Sajnos parmezánkrémet nem kapunk.

Visszamegyünk a belvárosba a kínaiak által üzemeltetett 15 pesós parilla librébe, és megint szinte halálra esszük magunkat: sült hús, saláta, édesség, gyümölcs, fagyi, alig bírom behúzni a hasam, hogy ne félidős terhesnek nézzek ki majd, mikor táncolok.


Végre rászánjuk magunkat, és ellátogatunk egy microcentrói milongára, a Maipú 444-be, ahol először jártunk. Együtt ülünk le, pedig ez is tradicionális hely, lehetne külön helyet kérni, és nemcsak egymással táncolni, de az utolsó tangó Buenos Airesben legyen csak együtt. A zöld cipőm igazi tangós darab, mert egyedül egy lépést se tudok benne tenni, csak ha rátámaszkodom egy férfira. A tervek szerint átmennénk Palermóba is a La Virutába, de kidőlök, amúgy is másnap indulás.

Most úgy érzem, tudnék még maradni. Kezdem kiismerni magam, hol érdemes enni, hol tangózni. Csak meg kéne tanulni spanyolul. Pardon, castellanóul.

 

Márc. 2. vasárnap

 

Csörög reggel az óra, lenyomjuk. Aztán persze kapkodás, alig tudunk összepakolni, kitakarítani, Kristóféktól elköszönni, már ott a taxi a ház előtt. Épphogy odaérünk, már becsekkolás, az utolsó pillanatban még felhívjuk Gerit, kedvesen búcsúzik, ő is vár vissza, kilépési adó befizetve, és még marad elverni való pénz. Gyerünk: nagy doboz dulce de leche, két szivar, és pénz, huss! lehet beszállni a gépbe. Dávid maradna, nekem is fáj a szívem, de annyira várnak otthon az embereim és a dolgaim!

Szerencsére itt felengednek folyadékkal, és nemcsak azzal, ami a hólyagomban van, a gépen sosem adnak elég vizet, nem bánom, ha van nálam. Beveszem a nyugtatót felszállós hiszti ellen, rögtön el is alszom.

Kétszer kerülünk légörvénybe, mind a kétszer akkor, mikor épp enni adnak. Ezt kinek sikerült így kiszámítani? Különben filmet nézünk, már amennyit értek belőle, jazzrádiót hallgatunk, amikor meg aludni szeretnék, füldugó segít, hogy ne halljam a kisgyerek ordítását, aki mellettünk ül. De hallom. Egész úton a kisgyerekek megszüntetésének módjain gondolkozom félálomban.

 

Márc. 3. hétfő

 

Madrid, 8 óra várakozás a reptéren. Hiába van korábban egy Malév-gép, nem cserélhetjük be a jegyünket, becsekkolni se lehet még, tologatjuk a cuccainkat meg egymást. Taxival vagy metróval végül is bemehetnénk a városba, de én járni se bírok, ülni se, elfekszem a kőpadlón, szerencsére nem zavar el senki. Dávid képeslapokat ír, nekem kiesik az egész délelőtt.

A gépünk egy órát késik, rém nyűgös vagyok, végül meglepő módon csak húsz perccel szállunk le később, mint ahogy számítottuk.

Itthon. Egyszerre nagyon jó és nagyon szomorú, berakok egy cédét a számtalan találomra vásárolt közül. Multimédiás, egy szám videóval együtt van rajta: ott a város, Buenos Aires, a sárga-fekete taxik, a kávéházak, a Boca, és a nosztalgiáról szól a tangó. Nem is fáj. Egy kicsit se.







ezt a verset még itthon írtam, aztán most egy kicsit át.  akkor raktam fel, mikor kínlódtam a naplóval. csak próbaképp. és magamtól rá nem jöttem volna, hogy a betűszínt kell állítani... béna... :(


Xanax


Az öntudat élét, mely önmaga
körül a világ lágy szöveteit
véresre sebzi, hogy lehet kibírni?
 

Fehér fényét, melyben a rejtett bűnök
kis szarkalábai sötét ráncokká,
mélyülnek a bőr sima felszínén.
 

Inkább hazudj még, észrevétlen, könnyű
kezeddel emeld le az irgalom
súlyát vállamról, édes kábulat,

kússz végig rajtam észrevétlenül,
mint délutáni árnyék a falon,
ringasd árvád, közönyös mostoha,
ringass, előregyártott nyugalom.

1 komment
2008. március 05. 21:46 - kjá

segítség!

Ma este órákon át kínlódtam azzal, hogy ígért buenos airesi naplómat beélesítsem, feltöltöttem a csinosra kicsinyített fotókat, átmásoltam az offlájn szöveget, és erre a képek megjelentek, az írás meg nem. Képek a helyükön, szöveg, huss! Csak a nagy, üres, zöld mezőn látszott, hogy onnan hiányzik valami.
Valaki mondja meg, miért!
1 komment
süti beállítások módosítása