2013. április 13. 09:49 - kjá

Elkezdtem félni

Először nem akartam elhinni a történetet a rendőrségen agyonvert férfiról. Ilyen nem történhet egy olyan országban, ahol alkotmány van, törvények vannak, felelősség és számonkérhetőség. Ilyen egy megvadult rendőrállamban történik, ahol a hatalom kiszolgálói bármit megtehetnek, őket nem lehet felelősségre vonni, ahol a civileket nem védik, hanem rettegésben tartják, ahol az erőszakszervezet brutalitását túlkapásnak eufemizálják.
2006 őszén is féltem, amikor kapualjakba menekültek tesómék a lovasrendőrök elől, ismerős kisgyerekes család fuldoklott a könnygáztól, Laci barátom két napot töltött a fogdán, mert arra járt (bevittek egy nyolcvanéves földsüket bácsit is hasonló inkdokkal), engem pedig Robi navigált haza telefonon, hogy elkerüljem a rendőrök támadását. Sokkal mélyebben van ez elkúrva (stílszerű idézet!), mint hogy melyik párt van kormányon. Sokkal mélyebben beivódva a társadalomba, akárcsak az oroszoknál a szakálltépés és a kancsuka. Hogy velünk meg lehet lenni. És akkor meg is merik tenni. Hogy ha nem engem bántanak, lapítok, hátha úgy rám nem kerül sor. Hogy van a "mi" és van az "ők" (már nem is "ti', már párbeszéd sincs). Kábé annyira látunk árnyaltan, mint egy kétéves gyerek, akinek a tisztán kétpólusú világában vannak a tökéletes tündérek, és a velejükig romlott boszorkányok.
Veréssel és szeretetmegvonással, hazugságban nevelt gyerekek vagyunk.

Minél inkább töröm a fejem, annál kevésbé látok emberi megoldást. Csak transzcendenst. Ebből az útvesztőből csak fölfelé van menekülés.

1 komment
2013. április 05. 00:17 - kjá

Drámaíróverseny - utórezgés

Mindent egybevetve - már megint és még mindig - nagyon jó volt ott lenni. Azt mondják, tíz évet fiatalodtam. Azt mondják, látszik rajtam, még mindig a hatása alatt vagyok. Hogy úgy mesélek róla, ahogy a szülésről szoktak: rettegtem tőle, nehéz volt, de megcsináltam, és most nagyon büszke vagyok magamra.
Hihetetlen erőt adott, hogy meg tudtam csinálni. Este hatkor még semmit nem tudni, és reggel hatra befejezni. Hogy a semmiből egyszer csak, hirtelen ott egy egész nagy valami. És ez még semmi! Nagyon szeretem a színházcsinálást. Mert ott is csak egy asztal, körülötte hat színész, egy rendező, és harminc óra múlva egy előadás díszlettel, jelmezzel, kellékkel, hanggal, fénnyel. Hihetetlen, heroikus erőfeszítés. A kellékes hozza a művérbe áztatott szivacsot, ami a donorszív lesz. Milyet kérünk? Szimbolikus vagy anatómiai szívet? Anatómiai. És lógjanak ki belőle erek? Yvette-tel összenézünk. Lógjanak. És egy órán belül ott volt egy hatalmas pontos, vérző szív! Minden tiszteletem a színház háttérmunkásaié. (Szerintem a legdurvább munka az ügyelőé egyébként. Meg a rendező-asszisztens se kutya.)

Yvette nagyon úgy gondolkozik a színházról, ahogy én. Emberileg elég távolságtartó, az én nyakbaesésemmel többször lepattanamt róla. De a héten felhívott a producere - a jövő heti, családon belüli erőszakról szóló darabjába az utolsó pillanatban belevette egy szövegemet. Azért ez jó visszajelzés. És jó volt a szakmai kapcsolat. Hogy már mondanám, mit kéne máshogy a színpadon, és Yvette már adja és pont azt az instrukciót. Az is jó, hogy a színészek élvezték a próbafolyamatot és az előadást. Az is, hogy nyáron a szarvasi víziszínházban lemegy még egyszer mindhárom, és mégsem homokmandala volt az egész - egy fújásra elszáll. Az is jó, hogy a Bárka szerkesztői, akik meghívtak, nem csalódtak bennem, mert szerették a szövegemet.

És jó volt Békéscsabán is. Ott nekem mindig jó. Az az érzésem, hogy ott engem szeretnek, ürügyeket találnak, hogy lehívhassanak, és ha megyek, tudom, hogy lesz egy-két ember, aki vár, aki örül nekem, aki készül, hogy együtt tölthesse velem az estét. Annyi mindenkinek, annyi mindent kéne köszönnöm. Hogy szóval akkor köszi!

1 komment
2013. március 25. 09:02 - kjá

Drámaíróverseny - napló 3.

Márc. 24. 

A délelőtti próba meglepően jól ment a próbateremben. A színpadi valójában csak technikai próba volt: két órát kaptunk beállni díszlettel, jelmezzel, fényekkel. Úgy tűnt, rengeteg az instrukció, egy nap alatt megjegyezhetetlen. Az egész előadás mint a homokmandala rengeteg munkát és előkészületet igényel, aztán nyoma sem marad háromnegyed óra múlva. Talán ez a legszebb benne.


A csapat utána visszament a próbaterembe összemondogatni a szöveget, én a gőzfürdőbe kiáztatni az agyamat. Már ami maradt belőle.

A díszelőadást együtt néztünk, a három szerző. Szerintem a mi előadásunk lett a legjobb, nem véletlenül kapta meg Yvette a legjobb rendező, és két színész a csapatból a legjobb férfi és női színész díját. 
Ami az írói díjat illeti: működött a papírforma, amire számítottam, és aminek örültem is. Háy nem tud rossz darabot írni. Gondoltam megtanítom még az este a fogadás után, de nem lehetett róla leszedni a médiamunkásokat.

Mindent összevetve azt mondom, ide máskor is jövök, ha hívnak. Imádom a színházcsinálást, most már nem félek, mert tudom, hogy képes vagyok gyorsan, egy éjszaka alatt is dolgozni. Rengeteg jó embert ismertem meg, és azért írtam egy használható szöveget is, ami vállalható, ami miatt nem kell szégyenkeznem.

3 komment
2013. március 24. 09:03 - kjá

Drámaíróverseny - napló 2.

Márc. 23. 17h
A fene egye meg, hogy nem bírtam egy óránál többet aludni. Plusz még az érzelmi hullámvasút. Voltam már halálra készülő gladiátor, vérben forgó szemű bika, volt rajtam pánik és szégyen. Ideje elengedni a darabot, és szépen elmenni a gőzbe. Ajándék belépő a fürdőbe, gyógyvíz (megfeketedik rajtam az összes ékszer, amit elfelejtettem levenni), és jó, kakukkfüves gőz. Mindent túlélek

19h
Bedugom a fejem próbára. Húznak. Mármint szöveget. Vastag tollal. Egész oldalakat. Nyelek egyet, ennek így kell lenni, ez már Yvette gyereke, ő tudja, mennyit lehet-szabad-kell, mi fér bele. A zenék amúgy is falják az időt. És büszkén hirdetem, hogy nem vagyok hisztis a szövegeimmel kapcsolatban. Elmegyek vacsorázni. (Már megint akkora adag, mintha tényleg gladiátor lennék.)

21h
Próba. Ezer ötlet. Sokkal jobbak, mint amiket én valaha beleálmodtam volna. Ezért szeretem a színházat. Ahol az én eszem megáll, ott a többieké elindul. Hangosan röhögök, Yvette onnét veszi észre, hogy bejöttem, azt hiszem, megnyugszik, hogy nem fanyalogni ülök be. El kéne mennem aludni, eddig kétszer egy órát tudtam a éjszakázás után. De képtelenség otthagyni a próbát, annyira jó! A színészek jobbnál jobb figurákat teremtenek a karaktereimből. Lelkes közönség vagyok.

22h
Vége a próbának, Yvette megkérdi, van-e valami szöveg, ami nagyon hiányzik. Egy mondatot visszakérek. Továbbra is a nagyvonalú szerző szerepében érzem magam. És most alvás, alvás!

Március 24. 9h
Kilenc óra alvás - persze fejfájás ennek megfelelően, 10-től próba. Készülődöm.

1 komment
2013. március 23. 15:00 - kjá

Drámaíróverseny - napló

Március 22. 18h

Itt vagyok Békéscsabán. A szállodai szobában felhalmozva csoki, sós rágcsálnivaló, gyümölcs, üdítő. Kis üdvözlőkártya a színháztól. Úgy fogadnak, mint egy királynőt. Vagy mint a gladiátort, mielőtt az arénába lép? Fáradt vagyok, esélyt se látok, hogy végigbírjam az éjszakát.
Megérkezett Podmaniczky Szilárd és az általam látatlanban esélyesnek tartott Háy János. Ideges vagyok és lehangolt egyszerre. 
A vacsora előtt kapok egy kávét meg egy pálinkát. Minden rendben lesz hirtelen.

19h
Kihúzzuk a csapatokat, enyém a zöld, megörülök neki, pont ők tetszettek legjobban a fotók alapján. A nekem sorsolt rendező Bozsik Yvette, a cikk a Nemzetből, amiről írnom kell, egy meglehetősen szerencsétlen szöveg: szemelvények a rock történetéből.

20h
Pörgök jókedvűen, teli ötlettel. Az már biztos, hogy ha rajtam múlik, minden szereplőt kinyírok.
Az a terv, hogy dolgozni kezdek, aztán ha elfogynak az ötleteim, sétálni megyek, hogy a dinamóval működő agyam újra mozgásba lendüljön.

24h
Pánik, hogy nem leszek kész. Egyszerűsítem a terveket.

02h
Első elalvós roham. Fölkelek, járkálok, csoki, kávé.

04h
Második elalvós roham. De már tudom, hogy kész leszek, a terjedelem is megfelel. Néha egy-egy saját poén megtetszik.

06h
Kész vagyok. Maradt időm javítani, formázni is.

08h
Szöveg leadva. Első interjú a Bárka szerkesztőségében. Tele vagyok tettvággyal minden fáradtság ellenére, és elégedett vagyok azzal, amit leírtam.

9h
Odakinn törik az aszfaltot, füldugó segítségével alszom egy kicsit.

12h
Nagy nehezen fölkelek, úgy érzem, átment rajtam az úthenger. Nincs kedvem semmihez, és le kell menni az olvasópróbára. Egye meg a fene az egészet!
A színészek várakozó mosollyal várnak. Yvette arcára kiül a sokk - ő már olvasta a szöveget.
Úgy érzem, ilyen szart az életben nem írtak. Nem hogy én, de senki. Szeretnék egy színpadi süllyesztőt.

14h
Olvasópróba. Istenem, lesz ebből valami? Vagy legalább belőlem még egyszer emberforma lény? Aludnom kéne.

2 komment
2013. február 07. 06:54 - kjá

Íme, áldásul

"Íme áldásul volt nekem a nagy keserűség..." - ez az egyik kedvenc ószövetségi versem. Ezékiás király mondja, amikor halálos betegségből gyógyul meg. Ezt ismételgettem a legrémesebb napokban is abban a hitben, hogy egyszer ezt fogom érezni.  Most eljött, nem is kellett sokat várni, fél év után áldásnak érzem a fájdalmas időszakot. Azt hittem, végig kell élnem a gyászévet, de Isten nem olyan, mint ahogy elképzelem - hanem mindig sokkal jobb.
Amikor az utcán EXXX-emet megláttam, már nem menekültem, utána futottam, beszélgettünk, örültem neki, és nem akartam belepusztulni. Még csodálkozni se volt időm, csak utólag. 

Szeretek most tanítani. Persze ahogy öregszem, egyre rosszabbul bírom a rendszert, a kényszert, de öröm a gyerekekkel lenni, figyelni rájuk, része (és olykor katalizátora) lenni a folyamatoknak, találkozni a szülőkkel, és érezni a támogatásukat. Örülök a kollégáimnak, büszke vagyok rájuk - annyi megszállott alkotó és őrült pedagógus, amennyit még nem láttam egy helyen, talán csak a konziban. Nem hiába - művészeti suli. És életemben először van olyan főnököm, aki szeret. Sajnos anélkül nem bírok dolgozni. 
Igen, a közoktatás helyzete borzalmas. A fizetésünk késett. Nincs saját költségvetésünk, és ha kitörik egy ablak, nem tudjuk, lesz-e pénz beüvegeztetni, vagy papundeklivel kell betömni a rést. De amikor drámaórán megszületik egy hiteles pillanat, irodalomórán egy befogadói találkozás a szöveggel, szünetben egy felismerést hozó beszélgetés, akkor az ember azt mondja: megéri.
Melyik munkának van még értelme a tanításon meg a gyógyításon kívül? 

1 komment
2013. február 02. 09:29 - kjá

Pillang

Az elmúlt hónapot a Belsőépítésszel töltöttem. Különös lény, ha én tűz és föld, ő víz és levegő. Én extra- ő introvertált, én társas, ő magányos, én kommunikatív, ő meditatív, én pacsirta, ő bagoly. Ha én BTK, ő TTK, ha én gömb, ő kocka, ha én láma, ő gyík, ha én zenész, ő botfül. Én tapasztalt, ő érett.
Arra tartom, hogy megmondja az igazat. Ez legtöbbször jólesik, szebbnek-jobbnak lát engem, mint én magamat. Néha fáj, de akkor nagyon. Általában ilyenkor is felismerem, hogy igaz.
Én írok, neki vannak szavai. Mély, mint egy feneketlen kút, egy hónapja dobtam bele egy követ, de még nem hallottam a loccsanását, pedig tuti, hogy van benne víz, látom csillogni a napot, éjjel pedig a holdat és a csillagokat.
Jövök ki a gyászból. Már csak fizikailag fáj a szívem, és az álmaimban hordom EXXX-emet. A tudattalanban folytatódik tovább a feldolgozás.
A Belsőépítésszel nem álmodom.

3 komment
2012. december 01. 23:20 - kjá

Desztillált fájdalom

Egy válás vagy szakítás is gyász. Mindenki máshogy gyászol, ahogy mindenki máshogy születik. Mindenki ugyanúgy gyászol, ahogy mindenki ugyanúgy születik.
Anyát gyászolni könnyű volt. Sokkal könnyebb ennél. Ott a hiány volt vegytisztán, az elvesztés fájdalma. Ezt szennyezi a hazugság, a keserűség, a harag, a bűntudat, az önvád, az öngyűlölet akár. Belerezonál minden más fájdalom, anya halála is, az életközép-válság, a kisebbségi érzéseim, ki tudja, mi még. Ezeket kell először szétszálazni a továbblépésért. Mit továbblépés? A szimpla túlélésről van szó.

Egy öt és fél éves kapcsolatot ér gyászolni. Amiben hittem, ahol elkötelezettnek éreztem magam halálig, hiába nem volt róla papír. Ahol ugyanolyan szerelmes voltam, mint az első hónapokban, ahol nemcsak szerelmes voltam, de szerettem is a másikat. Jogos gyászolni akkor is, ha becsapva érzem magam. Akkor is, ha sokat szenvedtem már a kapcsolatban. Akkor is, ha - egyenlőtlenül - csak én gyászolok.

Nem hittem, hogy vége lesz. Azt hittem, harcolni kezdünk kettőnként. Hiába jelzett már a tudattalan sokkal korábban, nem akartam elhinni. Azt akartam, hogy a szeretet legyőzze a halált. A szerelem halálát is akár.

2 komment
2012. november 30. 13:47 - kjá

Elveszett

Jó, jó, igen, tényleg igaz, hogy elvesztettem a blog.hu-hoz tartozó jelszavam, de még igazabb, hogy nem is kerestem, nem akartam, nem tudtam írni, mit is írhattam volna azon túl, ami VAN, mi mást, ami lényegtelen, ahhoz képest, ami meghatározza a napjaimat?
Mi vállalható nyilvánosság előtt a verseken túl mindebből? Nekem a blog nem az internetes anonimitás, hanem a névvel vállalt önazonosság. Nehéz ez: kit védek és kit védjek? Magamat vagy azokat, akikről még szó van ezekben a bejegyzésekben? Nem érdekel most semmi, sem közélet, sem művészet a saját túlélésemhez képest.
Lehet, kell, szabad erről beszélni?  Írónak lenni jelenti-e ezt is: póznára tűzött roncsautónak lenni, megmutatni magam, a sérüléseket, felhívni a figyelmet a veszélyes útszakaszra? A fenébe, mindez hozzátartozik? Hazugság-e az elhallgatás?

Most úgy gondolom, hogy amit írok, mások számára akkor és azért tud érvényes lenni, mert olyat írok le, amit ismer, átél, átérez. Ez is olyan most, ez a gyász.
Anya halála után a gyásznaplóm kikerült erről az oldalról, sokaknak segített, talán a gyászversek is, miért ne lenne ez a gyász ugyanúgy már önmagában attól értelmes, hogy másnak erőt ad a szenvedésben?

A gyászévnek lassan felénél járok. Kicsit visszatekintés, kicsit előrehaladás. Kívánjatok hát jó utat nekem.

4 komment
2012. szeptember 09. 12:28 - kjá

És beleáll…!

Ideje beleállnom abba, ami van. A „mindjárt negyvenéves, egyedülálló tanárnő” sztereotípiájába akár. Abba, hogy egyedül vagyok: szabadnak érzem magam vagy épp magányosnak. A gyászba, amit érzek, és amibe még hónapokig befelé fog vezetni az út. Abba, hogy a szakítás nem öli meg a szerelmet. Abba, hogy most egyedül is akarok maradni, bármennyire rossz, bármennyire fájdalmas az intimitás hiánya, még nem akarok új kapcsolatot, nem vagyok képes rá. Abba, hogy megteremtem a saját valóságomat. Beleállni a tanításba, az írói létbe, beleállni a katalizátor elhívatásába. Mindegy, hogy én akartam-e így, de így van.  Beleállni mindabba, ami a sorsom, bízva egy Jóakaratban, hogy ne vigyem lejjebb a lécet az életemmel kapcsolatban, hogy ne kössek elvtelen, szánalmas kompomisszumot.

Teremtettem magamnak egy ideiglenes létformát, mert nem tudom elhinni, hogy amiben vagyok, az végleges is lehet. Pedig de. Egyfelől jogos az ideiglenesség, hiszen maga az élet ezen a földön eleve ideiglenes, másfelől a léleknek kell a biztonság, az otthon, a rendszeresség, a belenyugvás a sorsba, és nem várhatom, hogy más, vagy a külső körülmények ezt megteremtsék.

A tudatosan mormolt, énekelt buta szövegű és dallamú saját mantráim mellett, hónapok óta minden fájdalmas helyzetben megszólal egy-egy mondat anélkül, hogy tudatosítanám magamban. Mintha a testem középpontja megfeszülne, és ez szólal meg bennem: „az én életem az enyém”, vagy „ez az én életem” Nem tudom, honnan jönnek ezek a mondatok a legrosszabb pillanatokban is, amikor nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, hogy nincs egy reggel, amikor felébredek, hogy rossz vicc volt az egész. Nem ébredek fel, csak erre a valóságra, amitől félek. De megfeszítem magam, megtartom a központomat és beleállok.

3 komment
2012. szeptember 02. 20:27 - kjá

Tantestesülés

 Hétfő, kedd, szerda suli. Kultúrsokk. Teendők. Megválaszolatlan kérdések. Pánikhangulat. Hogy a fenében leszek képes erre? Adminisztráció-hegyek, amiben rettenetesen rossz vagyok, és még idegesít is. Szervezéshegyek, amik úgyszintén. Segítség! Biztató vállveregetések. Péntektől meg a gólyatábor.

A Bátortáborban voltam így először. Amikor megszerettem az önkéntestársakat, és azt mondtam, minden jó így, csak a gyerekek ne jöjjenek, mert félek. Aztán mégis megjöttek a gyerekek, és minden még sokkal jobb volt. Most a továbbképzésen megkedveltem a kollégákat, rájuk csodálkoztam, de a gólyatáborba nem akartam lemenni, jajistenem, ott lesznek a gyerekek! És igen, ott voltak, és megint azonnal beléjük szerettem. A tanárt nem lehet levetkőzni. Hullafáradt vagyok, rengeteg munka volt, de teli vagyok bizalommal. Jó, eddig is teli voltam, és ráfaragtam, de hátha most nem. És hátha lesz hozzá erőm. És mellette az íráshoz. És talán visszatér belém az erő is, vagy visszanyerem az egyensúlyomat.

3 komment
2012. augusztus 30. 01:46 - kjá

Nem hiszem

Nyíregyháza, Vidor-fesztivál. A szálláson a szobámban fekszem az ágyon és bőgök. Ma hajnalban meghalt egy fiú, akit a Bátor táborból ismertem. 18 éves volt, okos és gyönyörű és kedves. Vízilabdázott, tanult, élt és akart élni. Leukémiás volt (azt hiszem), csontvelő-átültetésre készült, túl is volt rajta, azt mondják, valami vírussal találkozott a legyengített immunrendszere.
Olvasom, ahogy a többi gyerek búcsúzik tőle a Facebookon. Nem akarom elhinni, de tudom, hogy igaz. Öt év alatt több száz gyerekkel táboroztam együtt, nem jött hír, hogy egyet is elvesztettünk volna közülük. Őt az utolsó évben ismertem meg. Nem kerültünk nagyon közel, mégis úgy sírok az elvesztése fölött, mintha szoros kapcsolatban lettünk volna. Nem értem. Nem értem. Valaminek lennie kell a halállal, amiről fogalmunk sincs, ami után azt mondjuk majd, hogy megéri, hogy mindez jó így. Az Isten, akiben mindnyájan élünk, mozgunk és vagyunk, nem kívülálló! Nem bánt minket, Ő most meghalt ezzel a sráccal együtt, nem hihetem másképp.
De basszus, akkor is félek. Elveszni és elveszíteni. És belül kiabálok: nem érvényes, nem igazság, kérem vissza ezt a gyereket az életnek, kérem vissza végigcsinálni. Nem hiszem, hogy nem lehet feltámasztani a halottakat!

2 komment
2012. augusztus 25. 23:28 - kjá

Továbbképzés

Semmi szimbolika, tényleg továbbképzés Egerben három napig – mediáció és resztoratív technikák témakörben – leendő munkahelyem tantestületével. Bepréseljük öten a testületünket Miklós autójába, napközben okulás, este wellness vár ránk, éjszaka meg az egri borok. (Csak utólag zuhan a tudatomba, mint estem szerelembe ebben a városban sok évvel ezelőtt.) Az első nap minden érdeklődésem ellenére rémes, a havi rendszeres, napokig tartó fejfájástól. Csak másnap este tartok a többiekkel a városba. Addigra kiderül a grafikusművész kollégáról, Zoliról, hogy nagy salsatáncos, elkapom a hotel lobbyjában, először zene nélkül rázunk, később a telefonom a mellényzsebében, onnan hallgatunk egy-két számot, táncolunk.

A borozóban megkóstolom az Egri csillag nevű új fehérbort, a hivatalos szórakoztatók a Sej-haj, Rozi után rockyt játszanak, az igazgatóval táncolok, de nem készültem jó öltözettel, a nyakamig pörög a szoknyám. Az egyik kolléga az aszúról magyaráz: olyan, mint agyvelőpörköltet készíteni rendőrökből – hány puttony kéne belőlük? Fölmerül, írjak gyorsan szonettet az agyvelőpörköltről, másik kolléga ragaszkodik hozzá, hogy neki szóljon a vers, tíz percen belül kész, Ákos, zenész kollégám elveszi a szöveget, dalt ír rá, a borospoharak dobszerkóján el is énekli, latinos lesz, hogy Zolival táncolhassunk rá. Hát, ha még a néptánctanárt is elkaphatom egy mezőségire!

Sírós röhögések, nem merem elhinni, hogy otthonra találhatok egy tantestületben. De péntek este úgy búcsúzunk: viszlát hétfőn, örülünk a találkozásnak, nem az undor van bennem, hogy dolgozni kell. Bár a szabadságomért sajog a szívem.

Szólj hozzá!
2012. augusztus 19. 07:19 - kjá

De eljön

Eljön. Nem barát, nem szerelmes és nem szerető, de eljön. Bort hoz és énekel nekem, és velem alszik, követi minden mozdulatomat, akár a víz. Vacsorát főz, tüzet gyújt, nézzük a lángokat, énekel nekem és velem alszik. Követi minden mozdulatomat, akár a víz. Kávét főz nekem, kirándulni jön velem a szurdokba, átölel hátulról, hogy ne szédüljek a mélységbe, énekel nekem és velem alszik. A szeme kék, mint a „fátyolos, tompa, őszi ég”, nevetős, az agyamig néz vele, nem csókol meg. A szeme szomorú és magányos, halált látok benne, a szívemig néz vele, nem csókol meg. Énekelek neki, és nem csókol meg. Hozzám simul, simogat, mint a levegő, nem csókol meg. Magához szorít, mielőtt elmegy, nem csókol meg. Nem tudom magamhoz szorítani. Vízből van, levegőből van. Megfoghatatlan. Hagyni lehet, hogy simogasson és átöleljen, mielőtt elmegy. Lehet, hogy el se jött. Csak álmodtam. Vagy mindig itt volt, mert álmodtam.

3 komment
2012. augusztus 16. 19:16 - kjá

... és el is megy

Eljönnek és elmennek, és maradok egyedül. Néhány süteménnyel, bevallom, egy nagyfröccsön túl, mert bár a csokifüggőség már a múlté, de most kell, aztán holnaptól megint nem leszek egyedül, és szép lassan beszív egy másik élet, egy másik lakás, egy másik munka. Sarjszövet a sebben. Néha sarjszöveg is. Megint írtam, talán nem annyira jó, de maga az írás aktusa boldoggá tesz, és maga az írás ténye gyógyulást jelent.

Ma elautóztam Zircre, híreket hallgattam a rádióban, fura volt érzékelni a külvilágot. Az olimpiát is átaludtam, vagy mi, csak utólag örültem minden aranyéremnek, csak utólag voltam büszke mindenkire. Szeretem a sportolókat, ahogy küzdenek, áldoznak, elviselik a vereséget, nem szédülnek meg a győzelemtől. Tanulok tőlük. Tőlük is. Jó diák leszek, ígérem, taníts, világ!

Szólj hozzá!
2012. augusztus 13. 15:45 - kjá

Eljön

Eljön és vigasztal. Eljön és megnevettet. Eljön és ebédet főz. Eljön és velem alszik. Eljön és magához ölel. Eljön és hullócsillagot néz velem a mezőn. Eljön és együtt simogatjuk a lovakat. Eljön és borozunk. Eljön és kávézunk. Eljön és foltozgatni kezdi a lukakat a szívemen. Eljön és elmeséli, mi álmodott rólam. Eljön és a vállán sírhatok. Eljön és kérdez. Eljön és válaszol.

Ha barátod van, mindened van.

1 komment
2012. augusztus 10. 14:37 - kjá

Bakonybél, egyedül

Tanulás, gyógyulás, lábadozás. Jó tudni, hogy jó kezekben vagyok. Megyek és tanulok, és tovább adom másnak, amit tanultam. Szeretnek, táplálnak, és továbbítom. Átölelnek, vigasztalnak, és átölelek, vigasztalok. Gyógyítanak engem, és én gyógyítok másokat. Mert a fájdalmak jók tudnak lenni arra is. Nem az lesz gyógyító, aki önmaga nem sebzett, hanem aki átélte a fájdalmat, és tudja, milyen, ha ő maga segítséget kér és kap, ismeri a gyógyulást és tiszteli a megmaradt hegeket. Utálom a fájdalmat. De látom, hogy mennyi mindenre jó. Az ember kénytelen megtenni akkor mindazt, amitől egészségesen viszolyogna. Szembesülni. Tükörbe nézni. Segítséget elfogadni. Pláne kérni. Megkérdőjelezni dolgokat. Kitörni a sémákból. Elfelejteni a szerepeket. Beismerni a gyengeséget. Nyíltan kommunikálni. Kívánok mindenkinek határhelyzetet és fájdalmat ebben a szellemben. Csak egy kicsit. Aztán gyorsan múljon el.

"Magunk választjuk a valóságunkat"' - ezt a mondatot tanultam nemrég. És én olyan valóságot választok, amely folyamatos növekedés. Mint a fa, ami magába növeszti a kerítést, kikerüli az ágaival, ami útban van, és növekszik tovább, fölfelé. "Akárhogy döntök, én csak győzhetek, mert az a döntés az én döntésem lesz" - ezt is tanultam. Úgyhogy az én valóságom a győzelem lesz, közelebb jutni önmagamhoz. "Mindig két út van, az egyik a félelem, a másik a bizalom" - ezt meg a lovamtól tanultam, csak nem pont így magyarázta. A bizalom pedig döntés kérdése minden pillanatban. Nehéz. Óránként elbizonytalanodom, hogy Istennek van-e jobb ötlete számomra, mint nekem a magam számára, és óránként kimondom: kell, hogy legyen.

Bakonybél, egyedül. Viselem, tanulom. Jönnek majd, meglátogatnak, és nem leszek egyedül, és talán lesz megint olyan, aki csupa nagybetűvel írja be a nevemet a telefonjába.

Szólj hozzá!
2012. augusztus 07. 17:24 - kjá

Ébredés

Jelentem az aggódó hozzámtartozóknak, hogy a műtét sikerült, a beteg felébredt, magához tért. Gondolom, sikerült, mert ez a Doki nem szokta elszúrni a műtéteit. Nem tudom, mit csinált, csak kotorászott bennem, az biztos. Remélem, kiszedett valamit, ami nem kell oda. Az érzéstelenítés elmúlt, szóval bazira fáj. De ez már talán csak a műtéti fájdalom, innen szövődménymentes gyors gyógyulás várható. És teljes. Avagy hétszerte szebb és erősebb leszek, mint annak előtte.

Ahogy megjött a fájdalom, visszatértek az álmaim is: szimbolikus, gyógyító álmok, ahogy megszoktam. És a legfájdalmasabb pillanatban visszatértem a prózaírogatáshoz. Visszaolvasva a leírtakat, megdöbbentem, hogy tulajdonképpen mindent előre leírtam, megfogalmaztam, a hőseim szájába adtam. És most tanulok tőlük.

Gondolom, fog még fájni nagyon, de akkor is azt választom, hogy nem veszíthetek.

Azt mondják, két farkas harcol az életünkért, egy fehér és egy fekete. A fehér a megbocsátás, bizalom, őszinteség,szeretet, a fekete az önzés, harag, hazugság, félelem. És az győz, amelyiket eteted. Amikor Petra barátnőm megkérdezte az akut sajgás közepette: "mire van szükséged?" azt mondtam: "ciánra". "És ha a fehér farkast eteted?" - kérdezte Petra. "Akkor semmire. Minden rendben van."

Elég furcsa lehet ez a kibeszélősdi annak, aki nem szokott hozzá, nem akar, próbál annyira átlátszóan élni, mint én. Talán az is benne van, hogy a nők képesek addig beszélni a gordiuszi csomónak, amíg ki nem simul, és ez lényegesen hosszabb (beismerem, fárasztóbb), mint kettévágni egy éles karddal.

Uraim, elnézést.

 

 

3 komment
2012. július 29. 14:19 - kjá

Úton

Úton

Vízen, szárazon, autóval, tömegközlekedéssel és gyalog folytatom a zarándoklatot. Szédítően gyorsnak érzem. Vagy egyszerűen csak az iránya más. Az inga kilendült az egyik irányba, és most lendül vissza: a magánytól a közösség felé, a hétköznapitól a transzcendens felé. Újabb és újabb emberek gravitálnak a világomba, és tanítanak valamit, amitől leesik az állam, vagy adnak valami olyat, amiről nem is tudtam, milyen égető szükségem volt rá. Azt hiszem, van egy gondviselő Isten az egész mögött. Azt hiszem, ha elkötelezem magam a változás mellett, jó irányba tudok csak haladni.  Jobban ismerni magam, jobban képessé válni a szeretetre. Most még a magammal való kínos találkozások, szembesülések sem fájnak. Valaki vigyáz rám ezen az úton, és mintha operálna, érzéstelenít.

Talán majd a műtét után újra tudok írni, dolgozni, a kreativitásom pihen ebben a kábítás-altatás- érzéstelenítés műtéti állapotában. Zavar persze, és szégyellem, mert még életemben nem csúsztam ki határidőből, és most esélyem sincs, hogy kész legyek a sürgős munkával, mégis csak hálás lehetek az orvosnak, aki úgy vájkál az életemben, hogy nem érzek fájdalmat, csak változást.

Rend van. Amikor néhány napja betörtek hozzám, és felfeszítve találtam a zárat, szétszórva mindent földúlva az asztalomat, csak álltam a felfordulás közepén, és azt éreztem: ez az. Most jó. Most végre egyensúly van, az kívül, ami belül is. Feldúlták, széttörték, kirabolták. Nemcsak az életemet, a lakásomat is. És közben mégsem vittek el semmi értéket. A félmilliót érő hangszerem kiborítva a tokjából a földön hevert, csak külföldi utazásokból visszamaradt készpénzem veszett oda, meg egy tíz éve kapott arab parfüm, amit nem lehetett használni, annyira tömény volt az illata. És szétdobált számlák és más papírok között, a felforgatott ágyra oda volt dobva a Bibliám a Római levél 8. részénél nyitva – arról, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem elkövetkezők, semmi el nem választhat Jézustól.

Legyen rend. És ha felébredtem a műtét után, talán fájni fog megint, és talán újra tudok mit mondani.

3 komment