2008. szeptember 09. 12:43 - kjá

A sok nemalvás után két napja álomkóros vagyok. Csak nehogy enni is elkezdjek megint, most, mikor végre minden ruhámba visszaférek. A rendetlenség is újra zavarni kezdett, ettől még nem jutottam oda, hogy takarítsak, épp csak a konyhát, oda lép be az ember először. Várom, hogy száradjon, ülök a függőszékben az erkélyen, végre csönd van, a építőmunkások ebédelnek. Most nem kezdek másba, talán holnap, azért még nincs elég lelkierőm a takarításhoz.

Érzem, mennyire jót tesz az idő strukturálásának már a szándéka is. Táncok, nyelvtanfolyam, gyógytorna, tanítás. Ha Lédához rendszeresen tudnék járni, az volna a legjobb, de még nem tudok vezetni. Vasárnap is én mentem ki Gödre, nehezített pálya volt, mert szólt a zene, a fiúk (Dávid és Zsolt) meg beszélgettek. Nagy büszkeség, hogy néha már nem is kellett mondani, mikor hova váltsak. A srácok dicsértek, hogy nem is látszik, mennyire béna vagyok és félek. Dávid azt vette észre, ha káromkodom, jobban vezetek, már csak a cigire kéne rászoknom, aztán fityegne a szám sarkában, amíg anyázok és taposom a gázt. Nagy szabadság volna vezetni tényleg, de nem tudom elképzelni, hogy valaha egyedül.

Megírtam ma egy német levelet Andreaséknak, Ilkának is kéne válaszolni, csak villámgyorsan távozik a nyelv az agyamból mihelyt nem foglalkozom vele, és nem foglalkozom vele minden nap. Talán megint Goethe Intézet, aztán angolt is kéne tanulni, mert már semmi se marad belőle. Magammal foglalkozom minden nap, az is fárasztó ám!

Nem tudom, mi lehet az arcomon, újabban leszólítanak a pasik az utcán. Olyan zavarba jövök tőle, mint egy kislány, és érzem, hogy azonnal elpirulok. Nem öltözöm másképp, és annyit még nem fogytam, hogy ez számítson, nem tudom, mi van máshogy a fejemben, hogy így történik, nézem a tükröt, kívül semmi nem változott.

Itt zabál egy széncinke az orrom előtt a fán. Nagyon zajos. Szóltam, hogy ne csámcsogjon, de visszadumál, és még repülni is hangosan repül, néz rám oldalról madármódra. Semmi tisztelettudás nincs benne. Megyek, szerintem felszáradt a padló.

1 komment
2008. szeptember 08. 10:06 - kjá

nagy esők jöttek az éjjel

Szép volt a vihar, néha kimentem az erkélyre megnézni a villámokat, néha felébredtem a dörgésre, hallgattam az esőt is. Még jó, hogy tegnap este szép időben kijutottunk Lédához, ma valószínűleg csak áznak-áznak a legelőn.

Jó zsúfolt hétvége volt, szeretem az ilyet. Pénteken eljutottam megint gyógytornára, Ildi mesélt kicsit Pekingről, meg igyekezett rendberakni az izomtónusomat, illetve amit annak a helyén talált. Jánossal utána találkoztam, együtt mentünk bátortáboros búcsúbulijára, ahol a mi turnusunk jóval kisebb számban képviseltette magát, mint az ötös, ahol János szintén dolgozott. Alig tudtam ott időt tölteni, ásítoztam mindenkinek a képébe, és az első induló emberrel hazajöttem. János hiányozni fog. Ma már Hollandiában van.

Szombaton táncmaraton volt a trafóban. Besírtam magam Berger Gyula órájára, akihez lassan tíz éve szeretnék járni, de még egy olyan év se volt, amikor jó időpontban tartotta volna a kurzust, idén pl. hétfő este 7-től 9-ig, az egyetlen szigorúan kötött időpontom, a ködlámpáé. Voltam Alexander-technikán, azt is szívesen csinálnám, csak szerintem nem ennél a lánynál, aki sokat beszélt (nyávogva), keveset mutatott, viszont nagyon jól nézett ki. Még egy masszázs is belefért, jól recsegtek az izomcsomóim, de utána egész jól éreztem magam.

Dávid közben krav-maga (nem tudom, így kell-e írni) oktatáson volt, ez valami zsidó önvédelmi technika, ami arról szól, hogy védd ki az első ütést, rúgd tökön a támadót, és fuss el. Már tudom, mit kell csinálni, ha meg akarnak fojtani. Kicsit félek, mert Dávidnak egyelőre a kezét ütötték szét (kék-zöld), de ha az a tökönrúgás komoly, akkor szuszpenzor ide-oda, szükségem lesz egy szeretőre meg egy spermadonorra. Szívem szerint mennék én is, met kedvem van verekedni, de én nemcsak kék-zöld lennék, hanem szivárványszínű. És sokkal jobban szeretek táncolni. A délutáni trafós órákra nem fértem be, este mentem vissza Pilátusra, tényleg úgy kerültem oda, mint Pilates a Credóba, mert Dávid kiment a lovacskákhoz, és nem tudtam vele tartani. Hát megtaláltam a legszívatósabb mozgásformát, olyan izomlázam van, hogy nem bírok mozdulni. Most komolyan gondolkodom rajta, hogy kéne csinálni, szerintem fél év után nem ismernék magamra. Bár így is lefogytam, vígan lötyög rajtam a referencia-nadrágom, amibe csak jó esetben férek bele. Kontaktra megérkezett tesóm is valami durva pszichodráma-foglalkozás után. Még sosem csinált ilyet, és teljesen beleszeretett, úgyhogy maradtunk jamre is, amit végre-végre megint Gál Eszter tartott. Közel kilenc éve vele csináltam először kontaktot a Szigeten, és azóta is ő a kedvenc kontakt-tanárom. Képes hihetetlenül rövid idő alatt, komoly technikázás nélkül hihetetlenül mélyre vinni egy csoportot. Most táncoltam is vele, nagyon jó volt, egyszerűen meg voltam hatva, hogy odajött, hitetetlen biztonság vele mozogni. Táncoltam egy kicsit egyedül, illetve a talajjal, mert az egész más, meg egy sráccal, akit nem ismertem korábban, de ő is szuper volt: figyelő és érzékeny. Szóval minden csütörtökön ott szeretnék lenni a trafóban... Igaz, hogy ezen a héten biztosan nem fog sikerülni, de a többin.

Most olyan jó állapotban van a gerincem, hogy újra fölgerjedt bennem a táncolhatnék, Annával beszéltünk róla, hogy hastáncra mehetnénk együtt, bár én már tanultam régen, de elkel az ismétlés, Jánossal megegyeztünk, hogy salsát tanulunk, csak ő Leidenben, én meg itthon, aztán majd meglátjuk, tudunk-e együtt táncolni. A tangó meg a kontakt nem maradhat el, és jönne mellé Pilates, flamencóra is jó lenne visszamenni, már alig maradt valami abból, amit anno tanultam... mikor fogom csinálni a többi dolgomat?

Tegnap családi nap volt Dávidékkal, a szombati egész napos mozgás helyett egész napos ülés meg evés. Sokkal fárasztóbb. Este lovazás után még megnéztük a plakátkiállítást, láttunk is néhány értékelhetőt, talán hármat. Dávid kedvence az indián slaggal a kezében a Duna mellett, címe: Lassú Víz partot mos. Az enyém a keresztrejtvény. Meghatározás: boldog-e ön most? A válasz pedig három betű.

 

2 komment
2008. szeptember 05. 10:55 - kjá

hála

El ne felejtsem a sok nyafogásban, mennyire hálás is vagyok én még... a klaviatúrán az ujjaim alól kiszaladó adoniszi kólonkért, a munkahelyemért, ami hollywoodi történet, azért, hogy kapok felkéréseket, hogy hívnak ide-oda felolvasni, hogy vannak, akik szeretik, amit írok. A családomért, a barátaimért meg a kedvesemért, akiknek jó vagyok úgy, ahogy vagyok. A lovacskámért, akinek nem vagyok jó sehogyse. Azért, hogy annyi minden érdekel a világon. Azért, hogy nem lettem pocsolya-ember, aki annyira felszínes, hogy képtelen érezni. Azért, hogy semmilyen káros szenvedélyem nem lehet, mert az alkoholtól fejfájást, a cigarettától kötőhártya-és hangszálgyulladást, a fűtől pedig pánikrohamot kapok. Maradnak a pszichedelikus drogok. Marad a zene, a tánc és a szex, és egyik sem olyan rossz.

Például a tangó. Szerdán nagyon jót táncoltunk Dáviddal, András tanított, megint mondott valami nagyon jót, amit tudok használni. Este én vezettem haza milongáról, és túléltük, bár csúnyán felugrottam a padkára, szegény autón látszik is egy kicsit. Előbb-utóbb azért talán megtanulok vezetni.

Tegnap, életemben először ültem yakuzában. Vagyis jacuzziban. Ezt a kettőt folyton keverem. Mindenütt pezsgett, masszírozott, simogatott, jó meleg volt, és színes fények világítottak alulról. Még sosem láttam ilyet. Nagy élmény volt, meg közben a beszélgetés is Anna barátnőmmel, akit ezer éve nem láttam. Régen rengeteg dolgot csináltunk együtt (remélem, még fogunk is), és a kapcsolatunkban mindig ő volt a férfi. Sokszor irigyeltem, hogy józan és pragmatikus, aki nem szeret szenvedni, hanem megoldja az életét, és alapvetően marha jól elvan akár egyedül is a világban. Hogy ő mit szeret bennem, azt nem tudom. Egyszer azt mondta: "én egoista vagyok, a barátaimnak az a szerencséje, hogy beletartoznak az egómba." Ami biztos, hogy mindig azt éreztem, neki épp olyan fontos, hogy nekem jó legyen, mint az, hogy neki. Pedig nagyon ritkán találkozunk.

Voltam Lédánál is. Megint lefeküdt alattam, ez már kezd nem tetszeni, most is úgy kellett leugranom róla, nehogy átforduljon és meghemperegjen alattam, hogy beletámaszkodtam a karámfába, most újra fel van horzsolva a karom, hordhatok hosszúujjút. Itt az ideje, hogy Gyula jöjjön megint, és tanítson, mielőtt valamit elszúrok a lovacskámnál, aki különben kedves és igyekszik megfelelni. Ha kezdi sejteni, mit akarok tőle, elkezd csámcsogni, gondolom, ilyenkor rágódik a dolgon.

Most nem bánom, hogy jön az ősz. Lehet újra visszamenni táncolni, elindul a ködlámpa, fogok zongorázni, remélem, zenélni - most már csak dolgozni kéne. Nagyon jólesik, hogy hívnak vidékre felolvasni, boldogan megyek. Argentina viszont egyre jobban hiányzik, jó lenne visszamenni, annyi mindent elfelejtettem. Vagy egy berlini ösztöndíj se volna rossz. Pár napja találkoztam a kiadómmal, rögtön mondta, hogy tartozom neki regénnyel, én meg rögtön mondtam, hogy ő meg német ösztöndíjjal. Bár addig még nem ártana tanulni, hol is az a németkönyv? Vagy csak hallgassam Kitty Hoffot, az is hasznos? Mert kellemesnek kellemes, az biztos.

1 komment
2008. szeptember 01. 18:34 - kjá

Álmok és ébredések

Ma sem fogok zaftos pletykákat elővezetni, csak a saját keserveimet, ezoterikus hülyeségeimet, kérdéseimet, rém unalmas lehet. Nekem is az. Ma éjjel egy kutya jött álmomban. Lelapult és morgott. Az én kutyám is lelapult és morgott. Aztán egymásnak rohantak, de el is szaladtak egymás mellett. Az idegen kutya pedig nekem rontott, és a torkomnak ugrott, az utolsó pillanatban kaptam a nyakamhoz a kezem, azt harapta, de éreztem, hogy a gégémet akarja kettéroppantani. Segítségért kiabáltam. A férfi, aki mellettem feküdt a füvön, azt hiszem, a kedvesem volt, és a kutyám valódi gazdája, meg sem rezzent, olvasott tovább valami újságot. Már megint támadás és torok. Áldozatnak lenni azért jobb volt, mint gyilkosnak.

Szombat este salsázni voltunk Jánossal, meg persze sétáltunk, beszélgettünk és vacsoráztunk előtte. Azt hiszem, mindkettőnkre felszabadítóan hat, hogy a barátságunkban a férfi-nő vonalnak van helye, hisz táncolunk, vagy megöleljük egymást, de semmit nem akarurnk a másiktól. Csak jó együtt... még egy pár napig, aztán elutazik. Legalább lesz kit látogatni külföldön.

Vasárnap itt volt Szilvike Drezdából. (Jó volna hozzá is kimenni.) Olyan jó volt újra látni, kijött velem Lédához, beszélgettünk. Annyira szeretem a humorát, az életerejét, néha még irigylem is. Mert mindenben a jót látja, ami nekem nagy-nagy erőfeszítés. Nálunk is aludt, de este én még Andival ittam egyet. Vele lassan tizenöt éve párhuzamosak a szenvedéseink, hiába élünk látszólag teljesen más életet. Ezen jókat tudunk röhögni. Most is iszogattunk és vihogtunk együtt. Annak idején ő meghívott a szülésére, csak lekéstem, épp Keleti Átjáró-koncert volt, most én hívtam meg az enyémre - ha lesz egyszer. Egyszer csak megjelent a pincérnő még egy búzasörrel Andinak, még két deci borral nekem, hogy a sarokban ülő úr küldi. A sarokban három úr ült, mi vigyorogtunk mindegyikre, köszöntük szépen, és könnyekig meg voltunk hatva, sose küldtek nekünk italt sarokban ülő gáláns urak. Mire elhagytuk a helyiséget, és kértük a számlát, már szinte csak mi voltunk ott. Kiszámoltak nekünk egy horribilis összeget, és kiderült, hogy a gáláns úr nem fizette ki a nekünk rendelt kört, mert szerinte nem köszöntük meg. Hm... lehet, hogy más típusú köszönetre gondolt. Alig volt nálunk pénz, apróból kapartuk össze a több mint kétezer forintot, és közben vinnyogtunk a röhögéstől, hogy na eddig tartott a pünkösdi királyság, és ennyit a gáláns urakról.

Újabban sírva ébredek, vagy csak álmomban teszem, reggel nem látszik mindig. Ha nagyon rámjön a folytathatnám, a zuhany alatt szoktam, víz-víz. Ha a reggelt átvészeltem, már jobb, állítólag depressziós tünet.  Azt olvastam, a depresszióért egy darab gén felel, annak is a rövid allélja. Csak az lesz depressziós, aki ezt az 5- HTTLPR-t tartalmazza, az is csak akkor, ha valami aktiválja benne. A könyv szerzője amerikai. Kíváncsi vagyok, nem öröklődik-e uralkodóan ez a gén, mert Magyarországon biztos többen hordozzuk a világátlagnál.

Hétfőn voltam megint Lédánál, persze ha vonattal jövök-megyek, alig van időm vele lenni. De siettem haza intézni sok telefont, építgetni az életem. Este Zsolttal találkoztam, aki fura módon testvérem, mintha sok marslakó közt egyszer csak valaki nemcsak földi lény volna, hanem földim is, az én nyelvjárásomat beszélő. Annyira feltölt a jelenléte, csak óvom magam, én nagyon tudok kötődni, mint egy iker, ő meg szinte nem tud. Vagy ez a kötődés-dolog ez férfi-nő kérdése? Tudnak erősen kötődni a férfiak? Mindegy, ő nem nagyon, tiporja hát sárba sorba a női szíveket, bár azt mondja, sokat fejlődött. Akár fejlődik, akár nem, én nagyon szeretem az egész családjával együtt. Kicsit nála is felejtettem magam, majdnem éjfél volt, mire hazaértem.

A legnagyobb áldás most a barátok sora. El se kell mondanom, érzik, hogy bajom van, és hirtelen ott teremnek, keresnek, visznek sétálni, meghívnak ebédelni, vagy hogy aludjam náluk, két kezemre se férnek rá, hányan állnak mellettem segítőkészen. Uncsitesóm azt mondja, ő nem beszél senkinek a magánügyeiről, őt ne sajnálja senki, néznek rá, mint páriára, ha megtudják, hogy válik. Én együttérzést kapok. Tegnap jól megtárgyaltuk ezt is, aztán csak ültünk egymás mellett a kanapén, és bánkódtunk szépen, párhuzamosan, magunk elé nézve. (rakok ide fotóiból)

Le kellett mondanom a koncertet, amin Albinoni d-moll oboaversenyt játszottam volna. Jövő pénteken koncert, én hetek óta nem bírom elővenni a hangszert, már konziban így volt ez, ha szar passzban voltam, sokat zongoráztam, és képtelen voltam az oboát felemelni. Talán mert kell hozzá állóképesség, fizikai erő, levegő. Ilyenkor levegőt venni a legnehezebb. Szégyellem magam, mert megbízhatatlan voltam, nem hívnak többé valószínűleg, és teljesen jogosan, ilyet nem lehet csinálni, hogy bírok-e fújni, az egyéni szoc. probl, és nem lett volna szabad megvárnom, hogy keressenek, hiába reméltem minden reggel, hogy ma már jobb lesz. A reggelek a legrosszabbak.

Tegnap legalább eseménydús volt, én vezettem ki Gödig, és élve maradtunk. Ilyenkor szerencsére a veszélyérzetem is csökken, és meg mertem tenni. Dávid persze mindent mondott, és nagyon jó lenne középiskolai tanárnak, talán jobb, mint egyetemen, mert nem engedtem el egy gyalogost (annyira megijedtem, hogy ott van a zebrán, hogy nem találtam a féket), ő meg rám kiabált: "hogy mersz tovább menni, ha gyalogos van a zebrán!" Jól félnének tőle a gyerekek. (Kedvéért helyesbítek: "hogy jössz te ahhoz, hogy ne engedd át a gyalogost a zebrán?") Gyuri elfelejtette, hogy megyünk, így Dávid nem lovagolt, csak Lédával játszottunk, nagyon tanulékony, most már megérti, hogy a körkarámban azt szeretném, ha sétálna körbe, irányt is változtat, ha kérem, meg is áll, el is indul, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy zavarná a gumiheveder, amit rápróbáltunk. Dávid szerint ki kéne költöznöm mellé, most annyira figyel, gyorsan megérti a dolgokat, hogy most kéne tanítani. Nem is rossz ötlet, Lédaló biztos pontja az életemnek, akkor tudok leginkább a jelenben lenni, ha vele vagyok.

Találkoztam azzal a lánnyal, aki elkezdett zenéket írni a verseimre. Sokat és jót beszélgettünk, rokon léleknek érzem első találkozásra,  a botladozásai is ismerősek, és tetszik, amiket csinál. Még tudok új embereket befogadni, még nincs nagy baj.

Kati biztat, hogy ha már átment rajtam az úthenger, jobb lesz. Ez még nem az úthenger?! Három regényt megírhattam volna abból a holtidőből, ami arra kell, hogy összeszedjem magam, és emberré váljak egysejtűből, mire kimegyek az utcára. Minél mélyebbre megyek, annál rémítőbb. Ha a létezésre gondolok, kapcsolatok és tevékenységek nélkül, oda jutok, hogy az a nemlétezés, tehát épp úgy félek tőle. Félek a saját félelmemtől is. Azt mondják, át kell ölelni a fájdalmat, de annyira fáj! Ilyenkor tényleg jólesik az alkohol, a fejem se fáj tőle, mint egyébként szokott. Ergo nagyon vigyázni kell vele, és nem szabad inni. Ma nem ébredtem sírva.

Szólj hozzá!
2008. augusztus 30. 14:26 - kjá

én többé Szigligetre nem megyek!

Maximum akkor, ha derűs vagyok, boldog, kiegyensúlyozott. Elegem van abból, hogy harmadik éve gyászosan taposom a gyönyörű kastélypark kavicsos ösvényeit romantikus andalgás helyett. Szeretem azt a helyet, jó volna egyszer ott boldognak lenni. Meg fotózni. Egyszerre nyíltak a rózsák és az őszi kikerics. Állítólag valamelyik buta csaj letépett egyet a fokozottan védett virágból, pedig nem is ment a lila a hajához vagy a ruhája színéhez. Van egy kedvenc platánom, felültem ma az ölébe, hozzá szívesen visszamennék. Eddig ha fájt a szívem, ittam, táncoltam és csevegtem. Most nem bírom az alkoholt, és nem volt kedvem bulizni, hamisnak éreztem, inkább egyedül ültem a szobában, vagy róttam a gyönyörű kastélypark kavicsos ösvényeit akár éjjel, akár nappal, néha megijesztettek a madarak, összecsíptek a szúnyogok, de jobban tudtam hinni abban, hogy erős vagyok, ha a fákat vagy a vizet néztem, mintha emberek közt kellett volna lennem.  És jó volt úszni a Balatonban, már vagy három éve nem tettem, a víz hideg volt, az allergiám nem múlt el, viszkettem tőle, de közben olyan selymesen simogatott. És ha fekszem a vízen és nézem az eget, el tudom hinni, hogy Isten megteremtette a világot, és azt látta, hogy igen jó. Ez ám a természetmeditáció!

Erről jut eszembe, a boldogságos könyvben van szó a meditációról. Pl. figyeljük a légzésünket, és minden kilégzésre mondjuk azt: "vagyok". Na, épp hogy csak elolvastam az ötletet, már pánikroham kerülgetett. Nagyon kínos ennyire félni a létezéstől! Pedig állítólag a lehető legjobb dolog csak létezni, nem cselekedni vagy analizálni. Egyszer, remélem, részem lészen benne.

A múlt héten voltam Nandunál (www.nandu.hu) Nagyon jó volt, légzésmeditációt csináltunk vagy mit, és meglepően erős dolgokat hozott fel. Merem hinni, hogy nemcsak pillanatnyilag. Azóta valahogy másképp gondolok a szülésre egy-egy percig. Ülök, figyelem az érzést, hátha velem marad.

Érdekes, hogy ezekben az irodalmárokkal töltött napokban mennyire nem foglalkoztatott az irodalom. Persze megvolt a koncertünk Esze Dóráékkal, fel is olvastam egy csomó verset, de egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen hatást keltenek. Beültem drámaszemináriumra, de úgy, mint aki sosem írt és nem is fog drámát írni. (Pedig el kéne olvasnom megint, amit írtam, nehogy kiderüljön, hogy nagyon szar.)Napokig csak lézengtem és bámultam a növényeket meg a patakot a kertben és gondolkoztam. Most meg fáradt vagyok. A telefonommal fotóztam őszi kikericseket, de nem tudom átrakni őket a gépre a kékfoggal. Ha sikerül, azért még idebiggyesztem őket.

3 komment
2008. augusztus 28. 15:37 - kjá

hogyan legyünk boldogok?

Olvasom ezt a könyvet, most épp nem, Szigliget felé tartok, és otthon hagytam, hogy ne kelljen még azt is cipelni az ölgép meg a hangszer mellett, de már majdnem végigolvastam a boldogsághoz vezető 12 stratégiát. A legtöbbjét alapból is csinálom, nem is értem, miért is nem vagyok akkor nagyon-nagyon boldog. Mindenesetre az egyik stratégia "lehető legjobb önmagunk" elképzelése és leírása. Azaz, ha minden a lehető legnagyobb rendben megy, akkor mi lesz velem tíz év múlva. Legyen!

Léda hátán vágtázom a bakonyi utakon. Van egy működő párkapcsolatom egy olyan férfival, aki nagyon szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok, két működő kölköm, akiket simán rá lehet bízni az apjukra. Egy mamám, aki vigonya, és a legjobb erőben van, a papám dettó. Sok barátom, akikkel találkozgatni lehet, és sokan, akik szeretik olvasni, amit írok. Mert írok ám hétágra, csak úgy ömlik belőlem vers és próza, dráma és filmkönyv. Eltart az írás, meg a támogatóim, de azért tanítok egy kicsit. Vagy színházat csinálok, vagy ide-oda megyek azért képzést tartani. Sokat táncolok, meg zenélek, van együttesem, akikkel lehet. Kézbe merem venni az összes hangszert, amin valaha játszani tanultam, és nemcsak szövegek, dallamok is születnek bennem. Meg merek szólalni idegen nyelven, sőt merek egyedül külföldre utazni, még repülővel is. Autót vezetek, télen is, éjszaka is, autópályán is, egyedül is. És el merek menni biciklitúrára, bár inkább a lovastúrák mellett döntök. Bármit mozoghatok, nem fáj a derekam, a migrént hírből sem ismerem, és nem állok folyton a tükör előtt, hogy híztam-e vajon, mert karcsú vagyok, mint a nádszál.

Most, hogy végigolvasom, nem is lehetetlen, nem is kell hozzá tíz év talán, hiszen szépen elkezdtem mindent, ami ebbe az irányba visz. Szerencse kell hozzá. Vagy gondviselés. Vagy hit.

Egyelőre ülök a vonaton már négy órája, zötyögök Szigliget felé, és laposra ültem az ülepemet, amit seggnek is mondanak.

1 komment
2008. augusztus 25. 17:59 - kjá

hiányzik a tanítás (is)

Augusztus vége van, és hiányzik a tanítás. A gyerekek, az órák, a szünetek velük. Persze nem mennék el teljes állásba, de egy-két órát szívesen tanítanék. Talán egyszer összejön, és nem idegenedek addigra nagyon el tőlük.

A múltkor voltunk együtt Lédánál Zsófival meg Zsolttal, Zsolt csinált nagyon jó képeket a lovacskáról. Még arról is, hogy fürdetem, máshogy nem hinné el senki, olyan koszos mindig. Ő is hiányzik. Sajnos ha vele akarok lenni, akkor nincs bakonyozás, ha bakonyozom, nincs lédázás. Távlati terv, és merész álom és vad remény, hogy egész nyárra lemenni vele a Bakonyba, és azokon a tájakon lovagolni. Nem adom fel, addig nem halok meg... remélem, aztán se rögtön. Meg főleg nem akkor.

Nézem a pasikat az utcán (tesóm utálja, ha pasit mondok, tehát legyenek férfiak vagy mandrók akár), szóva nézem a férfiakat (nézem a nőket is, na, a szép nők után meg is szoktam fordulni az utcán), szóval nézem a férfipasikat, és nincs egy sem, akire azt mondanám meglátva az arcát,

hogy na őt tudnám szeretni. Anya azt mondja az ilyenre: a homlokán ki van téve a "behajtani tilos"-tábla. Azt hiszem, most az enyémen is kinn van. És remélem a "minden irányból behajtani tilos" alatt ott a kivéve kettőspont, és a kivéve kettőspont rám is néz olyan szépen, mint ezen a képen a lovacskára.

Szólj hozzá!
2008. augusztus 25. 10:47 - kjá

végre Bakony, végre együtt

Bakonybéli boldog betyárkodás! A szegény kőrisfát megnyirbálták, de talán ő is kihajt újra, és meghalt miattunk egy csiga, de megmentettünk néhány másikat. Az M1-es naplementében (rózsaszín gombóc), míg beszélgetünk, a pannonhalmi apátság este, szép kilátás(ok), kanyargós út a faluig. A kisház hideg, ha egyedül kellett volna ott aludnom, két pulóver, nadrág, zokni, három takaró, így ölelhető hősugárzó.

Az abszolút identitászavar: 19.század végi western stílusú gerendaház, western szerszám és lovasstílus - ősmagyar, hucul lovakkal. És körben Cseh Tamás indiántáborai. Kedves lovacskák, de a szemükből isznak a legyek, százasával az arcukon.

Az egyik odajött, simogatni kellett, még el is bóbiskolt, mert amíg velünk volt, nem kínozták a rovarok, aztán megtudtuk, hogy ő csak akkor bunkó, ha ráülnek, addig ilyen jámbor. Pofátlan kiscsikók, akik nem követik az anyjukat, mert együtt bandáznak, és szegény anyákat sehova se lehet vinni, mert nyihognak és toporzékolnak, de nem tudják elérni, hogy a ronda kölök hallgasson rájuk. Másik kiscsikó, aki nem az anyjával legel, hanem egy herélttel, és úgy alszik az oldalán, mintha megdöglött volna, tónus semmi, visszaesik a feje, ha fölemelem.

Hatalmas agancsú szarvas, aki átugorja a derékmagasságban kifeszített villanypásztort, és elvágtat. Érett szeder a Kőris-hegy felé, amit aztán térkép nélkül nem találunk meg, (mármint nem a szedret, azért csak meg kell küdzeni a tövisekkel, a hegyet!)

A veszélytelenebb utakon én vezettem, és csak egyszer fordultam keresztbe (lefulladó motor, a kuplung meg én beégtünk) a 82-es főúton. Dávid merészen sört ivott a kaja mellé a Vadszőlőben, hogy majd én vezetek a faluban, 13 órás alvás, míg odakinn hidegfrontos eső esett, és reggelre majd odafagytunk a reggelizóasztalhoz, aztán ahogy kisütött a nap, újra lósimogatás és erdőjárás, délután még egy palacsinta a Picolóban, aztán Zircig én vezettem, és már nem is féltem annyira, ha 70-nel mentem, aztán hazáig 160-nal, azt már Dávid követte el.

Anyáéknak eszükbe juttattam a házassági évfordulóját sms-ben, aztán meglátogattam őket este, meséltem nekik, várja őket a kisház (ciki, hogy szoktam beszélni hozzá?), olvasgattam a boldogságról szóló szakirodalmat, és félkész versektől riadoztam, dobják lefelé magukról a formát, de én nem tudok szabadverselni, hát csak nézem, mi lesz belőlük, és végre - amit Argentina óta nem - együtt.

2 komment
2008. augusztus 22. 17:16 - kjá

megvan a gyilkos!

A kastélyban többen voltunk együtt barátok, esteledett, az volt a különös, hogy valaki összevissza gyújtogatta a villanyokat, amiket leoltottunk. Nem volt ott senki, de rájöttünk, hogy a fényekkel valaki vezet valahová. Több emeleten keresztül vitt le minket a pincébe. Mire leértünk, már tudtam, hogy miattam jött, értem, tőlem akar valamit. Rettentő dühös lettem, és elkezdtem kitárt karral fölfelé kiabálni a semminek: "gyere, na gyere, ha akarsz, akkor gyere, te szemét!" És jött. Iszonyatos robaj, és a födémen és három emeleten keresztül az ölembe zuhant. Nem test volt, nem. Valami sötét, kékes-vöröses, mint az alvadt vér, és nyálkás, mint a kocsonya. Olyan nagy, hogy elborított. Nehéz, alig bírtam tartani. Maga volt az Utálatosság. Ordítani kezdtem, és ordítottam addig, míg fel nem ébredtem.

Érdekes, hogy a besurranó tolvajt épp így a "te szemét" megszólítással illettem. Kati azt mondta, ha nem foglalkozom az árnyékommal, hiába jön be az álmomba, bejön az életembe is, a hideg kilelt ettől a mondattól.

Aztán pár napja éjjel megjelent a gyilkos. Nem volt sem arca sem teste, mert én voltam az. Csak az akarata volt önálló, mert azt akarta, hogy fojtsam meg, aki mellettem van, nem is akárhogy, törjem el a gégéjét. Tudtam, hogy Dávid fekszik mellettem, és nem akartam megtenni, de az az akarat erősebb volt, mint az enyém, éreztem, hogy mozdul a kezem a torka felé. Próbáltam üvölteni, de nagyon sokáig kellett, míg ébrenlétre üvöltöttem magam. Dávid aludt tovább. Én meg kezdtem megérteni, miért vagyok rémült és kétségbe esett minden erőszak láttán, miért nem tudok igazán kiabálni sem valakivel, nemhogy megütni. Akiben ilyen gyilkos lakik, az csak legyen is óvatos. Már csak az a kérdés, miért akar ölni a rondája.

Szólj hozzá!
2008. augusztus 22. 00:03 - kjá

kemény leckék és fontosak...

Az az ország, amely önmagával meghasonlik, az elpusztul - persze biztos hibás az idézet, hol van már a bibliaismeretem... És itt most nem Magyarországra gondolok, pedig gondolhatnék, mert meghasonlás van itt is bőven, és ideológiák emberség helyett. Most inkább arra, hogy egy kapcsolat úgy tud meghasonlani önmagával, ha rosszat hiszek, rosszat tételezek fel a másikról, ha már kifelé viszem belőle a problémákat, nem vele együtt akarom átrágni magam rajtuk. Találkoztam ma Jánossal, vele szoktam ilyen mélységekbe leásni pillanatok alatt. Több, mint egy hónapja nem láttam, de ugyanolyan volt beszélgetni vele, mintha tegnap hagytuk volna abba. Azt hiszem, tizenhat évesen kezdtem az örökérvényű igazságok gyűjtésébe. Most már lassan ideje volna a megélésre fektetni a hangsúlyt, abban már a rektori engedélyhez kötött utóvizsgánál tartok, mert eddig mindig megbuktam. Legyek hát tanára "aki nem tudja, tanítja" - alapon, hátha más meg tudja tanulni, leírom, amikről szó volt:

A szerelem esély arra, hogy amíg motivál, megtanuljam szeretni azt, aki iránt fellobbant bennem. Fiatalon az ember költi a szerelmet, mint a zsebpénzt, aztán elfogy, és csak hiányt hagy maga után. Meg kell tanulni befektetni, mert szeretni tanulni éppolyan nehéz (nehezebb), mint hangszeren játszani. Persze, hogy nem bízhatom a szívemet a szerelemre, ami elmúlik, ha nem növesztettem mellé a másik iránt szeretetet is, amire már tudok építeni. A szeretet akarati, intellektuális és érzelmi oldalára egyaránt. Amit még nem tudok, hogy lehet megőrizni, az a férfi-nő viszony. Mert azt hiszem, tudok szeretni, együttérezni, együttélni, de hogyan lehet megőrizni azt, hogy a szerelem elmúltával se váljon a párkapcsolat testvéri viszonnyá, amiben már nincs erotika, hogy megmaradjon a férfi és nő közti rezgés... na, arról fogalmam sincs. De szívesen megtanulnám, és feltett szándékom, hogy kigyakoroljam.

Aki túlzottan kötődik, és aki képtelen rá, ugyanannak az éremnek a két oldala. Mindkettő határprobléma, mintha a személyiség határai nem volnának elég erősek. Csak az egyik úgy reagál rá, hogy totál beengedi a másikat, és ha elveszti, ő is elvész, a másik pedig annyira félti, hogy senkit nem enged a közelébe. Persze így nem veszít sokat, csak épp nem is nyer. Egyszer nagyon sirattam valakit, aki elhagyott (egyszer? rengetegszer!), szóval egyszer, mikor a szokásos módon épp megint sirattam valakit, aki elhagyott, Orsi barátnőm azt mondta: "mindig az van közelebb Istenhez, aki jobban szeret." Ha a szeretetben hiszek mint istenben, ha az én istenem a szeretet, akkor sorsom /karmikus feladatom /hivatásom vagy mit tudom én, miféle spirituális metanyelven kell ezt mondani, hogy szeretni megtanuljak. És sosem az a megoldás, hogy túlzottan szerettem, ezentúl kevésbé kell, hanem mindig az, hogy nem eléggé vagy nem jól szerettem, ezentúl jobban kell. Az út meg mindig egyfelé vezet: befelé. Ami megkínoz a szeretni tanulásban, azt önmagamban kell megoldani. Ha azt mondom a másiknak: "ez nem fér bele a szeretetembe", akkor joggal mondhatja: "akkor a tied biz nem elég nagy!"  Talán mindenben a paradoxon működik? Aki elveszti az életét, az megtalálja? Meg ha egy mérföld útra kényszerítenek, menj el kettőre? Még a végén kiderül, hogy Jézus tényleg a globális szellemi törvényszerűségeket magyarázza el, amihez én épp annyira hülye vagyok, mint a fizikai törvények megértéséhez. Illetve ezeket még meg is értem, csak csinálni kéne. De közben nagyon fáj. És mi lehet a válasz az alulkötődésre meg a túlkötődésre? Nyilván Isten, azaz a szeretet, de könyörgöm, gyakorlatilag hogyan???

Az utcán sétálva hirtelen szimbolikus lett az, hogy mindig leszegett fejjel járkálok. Egyrészt rém ronda és egészségtelen, de talán okozat, talán tünet. Mert nem fölfelé nézek, és nem is távolra előre, hanem közvetlenül a lábam elé, nyilván mert nem akarok pofára esni. Mintha nem volna agyam messzire nézni, és megjegyezni, hogy húsz méter múlva gödör közeledik, kéretik nem belelépni, hanem akkor a láb elé nézni. Ezért nem tanulok meg rendesen biciklizni meg vezetni meg lovagolni. Mert nézem a földet, basszus!

Eddig hülyét kaptam a horoszkópoktól, mert semmi nem volt igaz rám belőle. Most azt olvastam, hogy valami elmozdult az égen, és az indiaiak máshogy nézik már az állatövi jegyeket, eszerint nem is bika vagyok, hanem kos! Ami sokkal igazabb rám. Éljen, kos vagyok! De azt hiszem, jelen pillanatban tökmindegy. Ezeket a kurva vizsgákat szeretetből és elengedésből egy kosnak is le kell tenni. És hiába vagyok jó elméletben, ha ez egy gyakorlati vizsga! Félek.

Ez a kép most szimbolikus, egy barátunk csinálta, aki jól fotóz.

4 komment
2008. augusztus 19. 20:24 - kjá

itthoni mozaik

Még Fedémesen történt, hogy felmentünk a dombra, ahol egyrészt volt térerő, másrészt siklóernyősöknek volt gyakorlópálya. Az egyik lány nagyon nehezen indult el, az oktató kiabált mögötte: "balfék! balfék! mármint nem te vagy balfék, hanem a bal féket húzd!" Ezt egyrészt le kellett fordítanom a németeknek, másrészt azóta gondolkozom, nekem milyen bal féket kéne húzni, hogy ne legyek ilyen balfék.

Dávid várt itthon nagy öleléssel, amitől rögtön minden bajom elmúlt, csak azt éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok, mint a ki messziről jön, hosszú útról, nemcsak Nyíregyházáról, Tokajból és Fedémesről...

Csináltam Karafiáth Orsival (ő az egyetlen, akiben biztos vagyok, hogy nem bánja, ha teljes névvel szerepel a naplovamban) egy interjuhocskát, amiben az volt a pláne, hogy szonett-játékoztunk is. Adtam neki rímeket, és nagyon jót talált ki rájuk, aztán ő adott nekem, azzal meg is kínlódtam.

Reggel kirohantunk lovacskázni. Léda bicegett az elején, aztán mintha bemelegedett volna. Mintaló volt, figyelt, szót fogadott, egyre inkább jólnevelt. Ma is ültem rajta, sétáltunk, fordult, amerre kértem. A lábfelemelős játékot nem tudtam megcsinálni vele, megint nagyon fáj a derekam, ha a gyógytornászom hazajön az olimpiáról, meg fog tépni és aztán jól meg is fog kínozni, és igaza lesz.

Találkoztam végre tesómmal, ritkán látom, ilyenkor egymás szavába vágva meséljük a történeteinket. Ha valaki mellett sétálok, általában leszorítom az útról, ő is ilyen, így aztán ha egymás mellett megyünk, akkor vállal egymásnak feszülünk, mintha sziámi ikrek lennénk, akik a válluknál vannak összenőve.

Elkezdtem olvasni egy könyvet a boldogságról. A Csikszentmihályi féle vonulat, azt állítják, hogy a boldogság fele részbe öröklött, 10% a körülmények és 40% a tettek. Ez biztató. Tegyük boldoggá magunkat! A könyv első fejezetében van egy boldogság-kérdőív (átlag alatti) és egy depresszió-kérdőív, ami szerint súlyosan depressziós vagyok. 0-60-ig pontoznak, 16 fölött enyhe, 20 fölött mérsékelt, 25 fölött súlyos. Az enyém 34. Dávidé 35, ahhoz képest, hogy semmi bajom. Legalább összeillünk. Ezek után úgy éreztem, hogy egy depressziósnak (pláne kettőnek) jár egy kis camambert sajt. Meg persze sok csoki.

Nekiálltunk tervezni az új Ködlámpa-évadot. Az irodalmi kávéház helyett most irodalmi teaház lesz az Arany Hold kínai teázóban, ahol végre nem lehet rágyújtani. És nem lesz minden héten felolvasóest, hanem minden hónap első hétfője irodalmi játszóház felnőttneknek, mondván, miért csak a nyugatosoknak volt szabad kávéházakban marháskodni, és minden hónapban lesz egy koncert vagy színházi előadás, a maradék meg persze felolvasóest, mint eddig. Azért kicsit izgulok a váltástól. És nagyon várom.

3 komment
2008. augusztus 18. 16:24 - kjá

kényszerű remeteség

Pénteken megérkeztem Judithoz Fedémesre, és csakhamar rájöttem, hogy szegény T-mobilnak nincs ott egyáltalán térereje, így se net, se telefon nem volt, hiába az összes kütyü... (ennél a kütyünél nem tudom, van-e idegesítőbb szó). Így aztán beszélgettünk, és dolgoztam sokat, befejeztem egy prózácskát, meg előszedtem egy régen írt drámát, az Elektrát, és átdolgoztam, most jön a nagy szorongás, hogy sikerült-e, jó lett-e, volt-e értelme. Persze elfeledkeztem a Népszabiról, ahol megjelent az utolsó konzerv-versem, (újabbat meg nem írtam), pedig a mamáéknak kéne az archivumba. Átrágtam magam egy Coelho-könyvön, irodalomnak kevés, spirituálisan végtelenül leegyszerűsített, úgy éreztem magam, mintha ízetlen fagyit ettem volna: túl édes, de nincs íze, telezabáltam magam, de éhes maradtam, és nem lett semmivel több energiám. Próbáltam szót váltani Judit német barátaival, és nyöszörögtem is hősiesen napokig. Nagyon aranyosak és megértőek voltak, főleg mert három éve tanulnak magyarul, és nem nagyon tudnak. Már az nagy élmény volt, hogy meg merek szólalni, és nem az érdekel, hogy milyen ciki hibázni, hanem hogy elmondjam, amit akarok. Most kéne kimenni egy kicsit Németországba, fél évre, és egész jól belerázódnék. Csak semmi kedvem itthagyni anyát. Meg a munkáimat. Meg a lovacskát.

Judit nagyon aranyos volt, a gyerekei is, kissé más távlatok, mint az enyéim. Egyelőre haragosan harcolok a női sorssal: szülni, gyereket nevelni, és nem is gondolok arra, hogy lehet beteg gyereket szülni, vagy szülni halva, vagy egészséges gyereket szülni, aztán elveszteni rákban, balesetben, vagy felnevelni, és tehetetlenül nézni, hogy lesz nyomorult, bűnöző, selejt. És nincs rá garancia, hogy ha kibékülök ezzel a nemes hivatással, lehet alkut kötni a sorssal, hogy az én gyerekemmel semmi baj sem lesz.

Este azzal az érzéssel aludtam el, hogy nem a fájdalom a baj, hanem a tőle való rettegés. Hogy nem menekülni kéne előle, hanem magamhoz ölelni, hagyni, hogy átcsapjon rajtam. Ahogy álmomban, amikor elborított a víz, vagy rám másztak a pókok. Csak annyira nehéz. Azt hittem, megoldottam érzelmi állapotokat, csak mert nem voltak helyzetek, amik kiválthatják. Nem tudom, mi segítene, én csak gondolkodni tudok, nekem csak fejem van. "nekem a segembe is felyem van..."

1 komment
2008. augusztus 15. 16:53 - kjá

off program

Tokajban a legjobb dolgok nem az előadásokon történnek, habár most az eddigieknél érdekesebb volt, hogy szekcióüléseket tartottak. Tokajban a bor a legjobb és a bor melletti találkozások. A hatos számú kórterem, azaz a pince, a hegyoldalba vágott teraszokkal, ahova minden évben kiülünk inni. Idén is Zolival, már-már tradíció, ahogy az is, hogy párocskának néznek, pedig ő tisztes családapa és úriember, én meg folyton szerelmes valakibe. A Tisza, ahová ebben a melegben muszáj volt bemászni, bár mire strandot találtunk, megettek a szúnyogok. A víz meg olyan hideg volt, hogy félórát nyafogtam, mielőtt belecsobbantam. Az írótársak, akiket szeretek, a régiek, és akiknek most mutatkoztam be. Az, hogy egyre többen mosolyognak rám, mert kezdek otthonos lenni köztük. A borkóstoló az utolsó este, aztán mulatás hajnalig a Veresszekérben. Évődtem D-vel, akit gimis kora óta ismerek, és igyekszem megtartani vele szemben felsőbbséges mivoltomat, évről évre nehezebben. Ott volt A, csonttá fogyva, aki néhány éve olyan csúful megvezetett a csajozós szövegeivel. Most is volt egy-két fordulata, de már átláttam rajta, és nem azért, mert annyira sovány. És T.Z, a vízibivaly, aki a végtelenségig tud inni. Most hajnalban megkérdezte, sírhat-e a mellemen, hát sírhat, persze, azért vagyok, és sírt tényleg, átölelt és öszekönnyezte a pólómat, öleltem, és fájt érte a szívem, simogattam a fejét. Te világanya, mondta, én meg rágtam a szót, tíz éve anyáz le mindenki, világanya, ősanya, mindenki anyja. Tanítványok, bátortáboros gyerekek és önkéntestársak, színjátszóim korra és nemre való tekintet nélkül, férfiak, akik a közelemben feltűnnek. Miért ennyire világanya, ha ennyire nem édesanya, egynek nem anyja, csak mindenkinek? Egy különös szemű fiú nézett egész este, azt mondta búcsúzóul: te jó fajta ember vagy, látom rajtad.  Szeretnék az lenni. Egyedül mentem vissza a kollégiumba, lehetett gondolkozni, kicsit talán sorokat írni magamban, talán lesz egyszer újra vers. Kéne már, úgy csikar a nemírás, mint a gyomorrontás.

A mai nap meg kész kalandtúra. Miskolcig személyvonat Zolival, aztán busszal Eger, másik busszal Fedémes, már egyedül, szereztem rizstejet Judit kisfiiának, maradt még negyven percem a buszig, beültem egy relax-pont nevű helyen negyedórára egy masszázsfotelba. Na hát az arcátlanság! Pont olyan volt, mintha szolgahad simgatná-gyömöszölné a fejemet, a hátamat, a vádlimat, a combomat. Kissé bizarr érzés, de imádom, ha masszíroznak, és igen ritkán van benne részem, szégyentelenül élvezkedtem, és titokban nagyon szerettem volna, ha tényleg emberek vannak ott. Perverz.

3 komment
2008. augusztus 15. 16:26 - kjá

mese hétfőről és a naivitásról

A barátok néha eltűnnek. Ha előre bejelentik, talán jobb, talán fájdalmasabb. De ha egy ellenkező nemű haver/pajtás/cimbora/barát bejelenti, hogy azért nem fog velem töbé találkozni, mert barátnője lett, én meg akartam tőle valamit, akkor a szomorúság mellett a harag is elönt. Utálom, ha egy pasi megjátssza az erény szobrát, melyet erkölcstelenségem kíván lerombolni. Ha azt hiszi, hogy ágyba akarok vele bújni, hát lehet próbálkozni, aztán nézze meg, mit kap. Vagy maradjon haver/barát/pajtás, én nem fogom megerőszakolni. Így végzett velem 2002-ben R, hogy aztán pár héttel ezelőtt felhívjon, hogy találkozni szeretne velem. Gyanús volt, rá is kérdeztem, mit csinál, és mit ad Isten, valami MLM-rendszerbe ártotta magát. Rögtön mondtam is neki, hogy kevés dolgot utálok jobban annál, mint mikor rég ottköpött barátokat vakar elő valaki a süllyesztőből, hogy üzletet csináljon velük, és engem felejtsen el. Erősködött, hogy nem erről van szó, látni akar, és szeretné megnézni a felújított lakást. Még egy gyanú férkőzött ártatlan szívembe, de nem mondtam nemet, ha egyszer kíváncsi a szép kecóra, hát legyen.

Hétfő délután jött, öltönyben-nyakkendőben, borral kínáltam, leült a kanapéra és mesélt a feleségéről, a másfél éves kisgyerekről, a szerelemről (kész romantika) meg a lagziról (hétországra szóló). Megkérdezte, leveheti-e a nyakkendőjét, levehette. Egyre közelebb ült, én már a kanapé szélén, dicsért, hogy jól nézek ki, megköszöntem, aztán elkezdett simogatni. Rászóltam, folytatta. Akkor megkérdeztem, mi baja a házasságával. Na mi lenne? A nő a szülés óta nem fekszik le vele. Átmentem tanácsadóba. Ez se volt elég. Szégyelltem magam, hogy 2002 óta olyannak tart, akihez fel lehet ugrani egy kóbor numerára, és ő nem szégyelli magát még akkor sem, mikor ezt az orra alá dörgölöm. Bocsánatot kért, mennyire bánja, hogy így bánt velem, találkozzunk máskor is, satöbbi, satöbbi, olyan kínban éreztem magam, mint rég nem. És nem dobtam ki. Pedig még zsidózni is kezdett, az meg nekem nagyon rosszul esik. Még egy órát csevegtünk.  Nem tudtam, melyikünknek a megalázóbb. És utáltam, hogy utálom a helyzetet, de nem mutatok ajtót, maradok kedves, birka, nem rúg, nem harap. Valahogy nem éreztem győztesnek magam.

2 komment
2008. augusztus 14. 10:13 - kjá

Tokaj vidék azért jó

Végtelen pofátlanságomban a jelentkezési határidőn két hónappal túl, a tábor kezdetén két nappal innen eldöntöttem, hogy mégis jövök Tokajba írótársak közé, bor mellé, barátokkal találkozni, berúgni, részegen összeveszni, Tiszának menni, benne úszni, világmegváltani, vitatkozni, stb. Nem jöttem le első nap, látni kellett még egyszer Lédát. Aranyos volt, szépen figyel most már akkor is, ha nincs az elején kergetőzés. Nem szabad elengednem, mert azonnal széttúrja a szalmabálákat, ahogy egyenként nekidörgöli az összes hatalmas testrészét. Felültem rá, sétáltunk a körkarámba, Gyuri ránk zárta, hogy Léda ne vigyen ki. Rettenetesen kiakadt rajta, kis nyolcasokat tettünk az ajtó előtt, de eszébe sem jutott, hogy rajtam töltse ki a mérgét, és letegyen a hátáról. Figyelt rám szépen, ha jeleztem, elindult, ha irányítani próbáltam, hagyta. A megállás nehezebben ment, de végül sikerült az is. Hogy leszállni tudtam volna-e, az nem derült ki, mert Léda megint lefeküdt, csak ki kellett tennem a lábam oldalra. Meg voltam hatva tőle. Okos lovacska. Remélem, nem felejti el, amit csináltunk, míg újra látom.

Estére Nyíregyházán voltam gyerekkori barátnőmnél, Adrienne-nél, fejedelmi ellátás, beszélgetés és megírandó történetek (persze amikre jogot kaptam), aztán hajnali kelés, vonat idáig, itt meg kedves ismerősök és még nem ismerősök, kis magyar irodalmunk nagy alakjai, nagydarab fickói és nagy lelkei. Örültek nekem. Szégyentelenül jólesett megérkezni. Remélem, Zoli barátom nemsoká jön, aztán irány a hatos számú kórterem, azaz pince, a kedvencem, a tokaji muskotály (aztán vagy a fejfájás vagy a hasmars). Meg persze a Tisza vize.

És újonnan felfedezett és visszakapott naplovamba még egy történet még hétfőről. A grafomán meggyőzte magát, hogy hódolhat szenvedélyének.

Szólj hozzá!
2008. augusztus 14. 09:40 - kjá

segítség! író van a közelemben!

Egy fotós veszélyes, mert mindenkiről képet akar csinálni. Egy író még veszélyesebb. Önmagára is, mert ahogy Lackfi Jancsi mondta, lassan mindenkire úgy néz, hogy melyik írásában fogja felhasználni, és milyen figurát fog csinálni belőle. De minden barátjára, mert jaj, mit fog ebből vagy abból megírni, mit fog kiadni? Kérek tehát minden barátot, ismerőst és ellenséget, hogy legen unalmas, semmitmondó és lényegtelen, különben fenyegeti a veszély, hogy valamilyen formában nyoma marad. Igyekszem a személyiségi jogokat tiszteletben tartani, de tessék velem vigyázni. Írok!

Mert akármennyire próbálok önfeltáró lenni, csak a mélységeimet mesélni meg az álmaimat, történnek velem a dolgok, amik nélkül nem szakadnának fel a mélységek, és nem formálódnának álmok, és nem tevődnének kérdések.

Itt van például a múlt péntek. Egy fotós megkeresett, hogy szeretne képeket csinálni rólam, följöhet-e. Persze. Bírom a fotózást, minden pasim fotós volt, sőt szeretem, mert elég rondának látom magam ahhoz, hogy egy jól sikerült sorozat pár napra meggyőzzön, hogy azért annyira mégsem. A magazinfotózás rémes volt, csináltak belőlem egy gyönyörű maskarát, akihez semmi közöm. És szépnek kellett lennem csak úgy, céltalanul szépnek, és rettentő magányosnak éreztem magam ott a lámpák alatt. Kaiser Ottó képeit szerettem, ő figyelt rám, beszélgettünk, és látszott a képein, hogy megkedvelt. Türelmes is voltam, mert feladatnak fogom fel a dolgot, és igyekszem megfelelni neki. Szóval eddig még aki akart rólam fotót csinálni, annak hagytam, csak kértem, hogy legyek szép rajtuk, szebb, mint élőben.

Szólj hozzá!
2008. augusztus 11. 22:31 - kjá

ellenszer

Egész hétvégén azon gondolkoztam (azon is), hogy lehetne megtartani ezt a naplót, őszintének maradni, de nem kiteregetni a történéseket. Csak azt a megoldást találtam, hogy belefelé menjek, önmagamból adjak maximumot. Persze lehet, hogy az önfeltárás kevésbé érdekes, mint a sztorizgatás, de azért megpróbálom, mert úgy megszerettem ezt az írogatást. Én nem is tudtam, hogy a trükk az, hogy névtelenül kéne írni, ahogy az se merült fel, hogy a verseimet álnéven kéne. Még a végén egyszer a naivitásom fog a sírba vinni.

Szóval lesz bejegyzés! :)

5 komment
2008. augusztus 06. 08:21 - kjá

akkor mi marad?

Először csak nem mondtam neveket. Aztán meg is változtattam őket. Aztán még a történetet is más irányba csavartam kissé, hogy senki és semmi ne legyen egyértelműen felismerhető. Így lesz a naplóból fikciós irodalom. Most lehet, hogy nem szabad több bejegyzést tennem, állítólag bántóan kiteregetem a magánéletemet, illetve amíg nem magányélet, addig többes számot kell használnom. Pedig próbáltam lavírozni az őszinteség és a kitálalás között, és azt hittem, sikerrel. Azt hittem, nincs ebben ízléstelenség. Próbáltam nem elsősorban a történetekről, hanem a történetekre való rekcióimról vagy érzelmeimről írni. Ha zavar valakit, nem olvassa, rendben. De ha belekerül, talán joggal zavarja, hogy mások olvassák. Viszont mit csinál akkor, ha irodalomba olvasztva ismer magára? Mire van joga az embernek, ha blogot ír, mire van, ha regényt? Én eddig minden megírandó történetet eltávolítottam kicsit, persze akinek köze van hozzá, úgyis ráismer. És ezt elégnek és tisztességesnek éreztem.

Mi legyen a bloggal? Lehet azt mondani, hogy írjak inkább naplót az asztalfióknak, miért nem elég az nekem Persze, olykor írok azt is, de egész más, sokkal fegyelmezettebb és összeszedettebb dolog úgy fogalmazni és gondolni át mindent, hogy igen, átlátszó vagyok, merek az lenni, ezt mindenki tudhatja rólam. Amíg csak rólam van szó. De sosem csak rólam van szó, amíg el nem megyek remetének. Mostanában kellett a fegyelem és az őszinteség együtt. Most akkor ez mások magánéletének a kiteregetése? Vagy csak az enyém? Ha fotókat rakok fel egy honlapra, amin emberek vannak, az az ő megélt pillanataik kiteregetése? Vagy mindegyik előtt engedélyt kell kérni attól, akit ábrázol, hogy nyilvánosság elé kerülhessen a képe? vagy az más? Ott pillanatok vannak, és nincsenek összefüggések?

Azt hiszem, egy darabig hallgatnom kell, míg nem találok megoldást. Vagy azt, hogy nincs több bejegyzés. Vagy azt, hogy egy történetet kezdek mesélni valakiről, aki egy picit hasonlít rám :), legyen az egész fikció. Vagy azt, hogy minden marad a régiben, és aki kapcsolatba kerül velem, az retteghet, hogy tollhegyre tűzöm az életét. Persze, jókor jut eszembe, fél év után, hogy milyen következményei lehetnek a naplóírásnak, nem tudtam volna előtte átgondolni? Nem tudtam előtte átgondolni. :(

Szólj hozzá!
2008. augusztus 05. 02:04 - kjá

hátországomat egy lóért!

Ha egyedül érzem magam, lassan szüleim anyjaként, álmaimban, de néha ébren is rám-rámtörő árnyékommal hadakozva, hátországomból száműzötten, Istenre is neheztelve, akkor mi tart fenn? A grafománia, amit nem átallottam nagyképűségemben néha művészetnek hinni, és elvártam, hogy mások is annak tartsák. A verbális sebvakargatás perverz gyönyöre, a meddő próbálkozás a szörnyűt szépen mondani el. Repülőszőnyeg, talaj a lábam alatt akkor is, ha a szilárd földet kihúzzák alóla. Írógörcs, avagy verbális disztónia. Ami kezd rajtam elhatalmasodni.

Vagy a ló mint spirituális tanító. Elpoklosodó, és a végére előre megfontolt szándékkal filmszakadásig lerészegedő hétvégém egyetlen felhőtlen részlete a Lédával töltött idő volt. Vasárnap délután fél háromra értem ki a lovardába, és este hétig, míg Gyuri az állomáson ki nem tett, nyoma sem volt bennem a szorongásnak. Mert Lédának csak a jelen pillanat létezik, és rajta keresztül én is képes vagyok a jelenben élni, ami nem szól másról, csak ami a világban tényleg fontos: a kapcsolat elmélyítésre percről percre. Sok-sok hónap után végre jött Gyula, és tanított. Örült a fejlődésünknek, talán meg is lepődött. A nagy attrakció az volt, hogy felültem Lédára, Gyuri bevezetett a körkarámba, és most már nemcsak legelészés volt, hanem azt kértem Lédától, hogy sétáljon, ne álljon meg, és megértette, mit akarok. A végén megállt középen, és lefeküdt alattam. Ijesztő volt, ahogy nagyot zökkenünk, kintről kiabáltak a többiek: "maradj rajta, nehogy bepánikolj!" Én meg simogattam, míg hemperegni nem kezdett, akkor már veszélyes, mert hadonászik a nagy patáival. Azt mondták, a ló akkor fekszik le az ember alatt, ha le se szarja, vagy akkor, ha nagyon megbízik benne. És Léda most figyelt rám, bizalomból feküdt le. Annyira megható volt, és most először nem azt éreztem, hogy kedvelem, hanem hogy szenvedélyesen szeretem. Valami szerelemhez hasonló érzés, vágy, hogy a közelében legyek, büszkeség és öröm mindazért, amit tud, és az jutott eszembe, ilyen lehet, ha az embernek gyereke van. Még a végén Léda vesz rá, hogy anya legyek? Rajta kívül (bár néha rajta is) harc és félelem. Kísértő múlt és szorongató jövő közt  pár óra zavartalan jelen, nyár, napsütés, egymásra figyelés. És talán amit ott tanulok, az az embereknél is működik. És remélem, engem is megváltoztat. Talán szétverem végre kalapáccsal a bennem lévő, önvédelemre képtelen bárány fejét, ahogy álmomban.

 

 

3 komment
2008. augusztus 02. 23:35 - kjá

szombat esti szorongások

Egész nap takarítottam, most fáj minden tagom, lassan ideje volna felkeresni a dokimat, hullafáradt vagyok, de leginkább egyedül. Még mindig mindent megtennék, hogy ne legyek elhagyott, aki vágyik, de akire a másik már nem. Bennem ez azonnal eszkalálódik: akkor nyilván senkinek se kellek, és rögtön loholok valami bizonyíték után, hogy mégis - így lehet sok hülyeségbe belemenni. Judit barátnőm szerint mindenkinek joga van hülyének lenni - egyszer. Többször már nem. Én meg azt mondom, ha valamit csak egyszer követtél el, akkor az nem is a te hibád. Az csak egy tévedés. A csapdák, amikbe újra meg újra belesétálsz, mert valójában folyamatosan bennük is vagy, azok számítanak igazán. Attól félek, ha megint elhagyatott lennék, megint ugyanúgy belelépnék a bizonyítás csapdájába. Mi erre a válasz? Önmagamhoz visszatalálni? De az hol van? Szorongok, hogy eltévedtem.

Ez a kép épp ma egy éve készült, azt hiszem, Macedóniában, az Ohridi-tónál, ahol egyik kedvenc filmemet, az Eső előtt-et forgatták. Dáviddal mentünk oda, meleg volt, és iszonyatosan fáradt voltam, épp úgy, mint ma, de talán valamivel gondtalanabb.

Tegnap reggel anya megmondta a sebészdokinak, hogy nem megy bele a transzplantációba. Tesóm lecseszte érte, mielőtt elment, apa riadt arccal, szó nélkül főzte a lekvárt a konyhában, én megpróbáltam elmagyarázni anyának, mik a lehetőségei, ha belemegy az átültetésbe, mi van, ha csak az abláziót csinálják meg. Aztán elolvastunk mindent a klinika honlapján, amit a szervátültetésről tudni lehet, megnyugodott, hogy tisztábban lát. Ha megmutatom neki az eü-minisztérium szakmai protokollját cirrózis esetében, azt hiszem, még a veséit is inkább kicserélteti, minthogy abba a hentesmunkába beletörődjön. Mindenképp rémes, hogy most már mindig kezeléseket kell kapnia, de az a lényeg, hogy jó életminőséggel éljen. Kicsit megnyugodtunk mindnyájan, integettek utánam az ablakból, mikor eljöttem, és annyira féltem és félek, hogy egyszer el kell veszítenem őket!

Tegnap kértem bocsánatot mindenkitől, akiről látatlanban és ismeretlenül ítélkeztem. Ma megint meg kell tennem. És egyre inkább úgy érzem, a történeteimben át kell írnom a neveket, mert jaj a legyőzötteknek és a személyiségi jogoknak! Talán meséltem arról a régi barátomról, legyen most József, aki egy gyermekét egyedül nevelő anyával, Virággal él. Belecsöppentem a beszélgetésükbe, mikor azt tárgyalták, hogy a kislányt az apja, Virág volt férje, aki az utolsó időszakban nagyon agresszívvé is vált, újabban az anyja és József ellen neveli . A gyerek, Lili, mindig zaklatott, mikor hazajön tőle. És nem kéne-e jogi úton elintézni, hogy ne legyen többé láthatás. Mondtam, hogy semmiképp sem, mert mégiscsak ő a gyerek apja, és bízzanak abban, hogy ha 12 napig biztos hátteret adnak a gyereknek, akkor abban a két napban sem lehet azok ellen hangolni, akik szeretik. Ma a boltban összefutottam egy sráccal, Zolival, akit az egyetemről ismertem (Kati barátnőmnek sokáig nagyon tetszett), de a köszönésen kívül sosem beszéltünk. Most teljesen váratlanul mesélni kezdett, hogy elvált, a volt feleség szülei kiforgatták mindenéből, nem hagyják, hogy lássa a kislányát, és újabban a felesége mellett feltűnt egy fickó, aki a pótapa szerepében tetszeleg. Kiszáradt a szám. És Virág összevissza hazudik neki arról, hogy miért nem láthatja a gyereket. Te jó isten, a te feleséged Virág? És az ő mostani barátja József, aki vele neveli most Lilit? Mindennek, amit Virág és József elmesélt, most Zoli az ellenkezőjét sorolta el, tele indulattal és keserűséggel. Én meg csak álltam, a hátamat nyomta a televásárolt hátizsák, a szívemet pedig a gond, hogy mit lehet velük csinálni, amikor innen kívülről csak az látszik, hogy elbeszélnek egymás feje mellett. Mediátort nekik! Csak jöjjön haza Petra, majd találunk nekik egyet.

Fárasztó nap, rosszul aludtam, ettek a szúnyogok, most se merek elaludni, mély benyomást tett rám az a besurranó. A legjobb a napban ez a videó volt, amit Sárika küldött át. Mi az, aminek nagyobb a farka, mint a feje? Hát a Beethoven-szonáta! www.youtube.com/watch

4 komment
2008. augusztus 01. 23:47 - kjá

az élet sűreje

Itt és most kérek bocsánatot minden férfitól, akit korábbi megszólalásaimmal megbántottam. Szörnytől, Diedától, és mindazoktól, akikkel szemben egyoldalúan ítélkeztem. Névnapom estéjét Judit barátnőmmel és Dáviddal töltöttem, a poharamat pedig fénnyel. Mármint a fény nevezetű itallal, ami állítólag a Sziget hőskorából származik. Szódásszifonba vodkát, a pohárba málnaszörpöt önteni, a szénsavas vodkát belefröccsenteni a málnaszörpbe, azonnal felhajtani, mindezt lehetőleg ülve, mert üt. Egyelőre csak a vodka. A beszélgetés jó része azzal telt, hogy megpróbálták elmagyarázni, miért jogos, ha egy férfi nemet mond egy nőre, mert annak gyereke van. Én még mindig abban hiszek, azután, hogy "szeretlek", nem jöhet ellentétes kötőszó. Nincs olyan, hogy "szeretlek, de...", csak olyan: "..., de szeretlek". Jogos, hogy nem ítélhetek csak az egyik javára, csak az egyiket meghallgatva, de meghallgattam volna én a másikat is, ha válaszol bármit a kérdésemre. Dávid újra és újra elmondta, hogy minden férfi, aki elhagyja a családját, megszenved érte, ha nem akkor, hát később. Mert csak a nő tud gyereket szülni, csak a nőnek van köze az élethez, a férfinak pedig a létezéshez egyáltalán csak a nőn és a gyereken keresztül lehet köze. És ezt előbb-utóbb minden férfi belátja. Hallgattam a szülés apoteózisát feszengve és szégyenkezve, mint mindig. Amikor lassan három év küzdelem után épp kezdek lemondani arról, hogy vállaljam ezt a megdicsőülést. Csak harag és fájdalom van bennem a témától. Talán egyszer meg tudom írni. Talán sosem.

Hazafelé, az éjszakai busz megállójában a földön ült egy pár iszonyatos állapotban. A férfi szája felrepedve, az egyik foga hiányzott, a nő elkenődött festékkel rövid nyári ruhában, hisztériásan zokogva. És rettentően betépve alkohollal vagy droggal, vagy talán mndkettővel. Mellettük hárman álltak: egy langaléta és egy dagadt fickó, meg egy pici, rózsaszín hajú, agresszív nőcske. Nem lehetett tudni, összetartoznak-e mindnyájan, az utóbbi három nem volt annyira elesett. Eleinte még csak veszekedtek a nyomorult párocskával, aztán már verni is kezdték őket, főleg az egyik nő a másikat. Vártuk a buszt, rémes volt hallani a veszekedést, kiabálást. Amikor a langaléta elszedte a betépett nő táskáját, és kezdte kipakolni, Dávid ráordított: "na ezt most már abba kéne hagyni!" Sajnos nemcsak ordított, ellökte a langalétát. A fényfelesektől nyilván ő sem volt józan ítélőképességének teljes birtokában, mert nem számított rá, hogy az inzultustól a dagadt is lendületbe jön. Lökdösődés, verekedés kezdődött, mikor már a dagadt is támadott, gondolkodás nélkül közéjük ugrottam. Én csak hátulról kaptam a fejemre, nőtt rajta egy jókora púp (lám, hogy elkényeztetett a sors, ennyi évet megéltem, és sosem ütötték még ököllel a fejemet), de Dávid szemből kapott. Azt hiszem, nem volt meg az a reflexe sem, hogy szemüvegben nem verekszik az ember. Vér nem folyt sok, csak a szemöldöke meg az orra repedt fel, mint egy boxolónak, de a szeme bevérzett, szúrt, alig látott. Most klasszikus monoklit hord, meg persze napszemüveget, amivel eltakarja. A fejemen a púp nem látszik, nincs mire sajnáltatnom magam. Gyurinak a lovardában nagyon tetszett:" ez a Dávid egyre szimpatikusabb. Kiderült róla, hogy iszik, verekszik, még majd az is lassan, hogy nőket tart." Hát akár tarthatna is, elment a hétvégére, hogy kiszellőztesse a fejét és átgondolja a dolgait. (Én meg addig legalább kitakarítok.) Azt hiszem, most kezdett neki sok lenni az itthonlét. Hét év külföld után Magyarország. A családja, a munka, a pénztelenség, az új helyzet, lakás, talán én is. Egy kicsit szorongok, hogy azzal jön vissza, inkább nem is akar velem lenni. Meg egy kicsit félek egyedül a lakásban. Közben nagyon megértem, milyen az, amikor az emberrel gyorsabban történnek az események, mintsem belül követni tudná. Olyan nehéz elengedni valakit, teret és szabadságot adni neki, ha az ember legszívesebben rajta lógna. Az én kapcsolatfüggésemmel ez komoly feladat. És most nekem se könnyű. Nagyon félek, hogy elvesztem anyát. De erről most nem.

inkább egy kép Dávidról, amikor még két szeme van.

Szólj hozzá!
2008. július 28. 10:45 - kjá

ellenpélda és persze Kapolcs

Túl sok a bejegyzés mostanában. Miért is? Annyi érdekes történik velem? Vagy dolgoznom kéne, és nem megy, hát inkább írok? A tegnapi friss felháborodás annyira lehiggadt bennem, hogy mesélek ellenpéldát is. Mert igaz, hogy tudok olyan pasit, akinek öt nőtől öt gyereke van, és igazán egyikkel se törődik, de van másfajta férfi is. Egy barátomtól válni akart a felesége, de ő megmondta, hogy amíg a legkisebb gyerek be nem tölti a három évet, addig nem megy el a lakásból, inkább kinn alszik a nappaliban, de a gyerek tanulja meg, hogy van apja. A váláskor is közös felügyeletben egyeztek meg, és a srác minden hétvégén úgy viszi el a gyerekeit, hogy az anyjuk csak kedden megy értük, és a hét második felét tölti velük. Persze, kétlaki élet, de a gyerekeknek van apjuk is meg anyjuk is.

Kapolcson találkoztam Gyurival, régi barátommal, aki egyrészt remekül néz ki (15 kilót fogyott, de sajnos nem jókedvében), másrészt nagyon kedves volt, náluk is aludtunk, a kedvese családjának van háza Kapolcson. A lány is nagyon aranyos, van egy kisfia, akit Gyuri nagyon szeret, és szerintem eszébe sem jut, hogy ő nevelné a más gyerekét, egyszerűen együtt van vele, és szereti. A gyereknek meg ennyi pont elég. Jó volt beszélgetni, kicsit újra egymásra találni, sok évet hagytunk ki egymás életéből. A felolvasásomon váratlanul megjelent a gimis magyartanárnőm, akit nagyon szerettem, és kb 15 éve nem láttam, most majd remélem, összefutunk, meg a pszichológusom, aki épp Kapolcson járt, és a programfüzetet felcsapva a nevem akadt a szemébe. Jólesett, hogy ott voltak, meg ketten régi tanítványok is, meg jólesett felolvasni is, aztán a Mizujs? koncertje, bár most kicsit álmatagra sikerült. Csak nagyon fáradt voltam, nem ment már a harmadik éjszaka, fáztam is, Gyuriék elvittek a gyönyörű kis döngöld padlós, fagerendás házba, matracon aludni. A gyönyörű házban a matracon óriási fekete bogarak mászkáltak, a hátamon meg tőlük a hideg. A fal mellett valami anyag volt kiszórva, lenmagra hasonlított, de inkább rovarirtó lehetett, mert amelyik arra sétált, az a továbbiakban nem nagyon mozgott. Gyors haditerv: a konyhában alszunk, ahol csak óriási pókok figyeltek a falon, meg valamivel melegebb is volt. A küszöb mentén szétrugdostunk egy kis lenmagmérget, hogy a nagy feketék ne tudjanak átjönni. Leterítettünk egymásra két szőnyeget, arra a matracokat, és betámasztottuk az ajtót egy seprűvel. Bezárni nem lehetett, a nagy feketék akkor jöhettek volna át, amikor csak akarnak, de reméltük, hogy élve nem jutnak át a küszöbön. Kaptam pulóvert és hálózsákot, kb. 2-ig beszélgettünk még, aztán elaludtam, és szerencsére csak reggel láttam, hogy hatalmas meztelencsigák is laktak a közelben. Újabb hidegrázás, aztán indulás a buszhoz. Igazából maradhattam volna, csak annyira szerettem volna hazajönni Dávidhoz. Lehet, hogy szerelmes vagyok?

1 komment
2008. július 27. 20:19 - kjá

éjszakázás, mint fiatal koromban

A csütörtök este volt az első, ami hosszúra sikerült, másnap egész nap kóvályogtam, ami főleg a németórán volt feltűnő. Kis- és közepes méretű lelkifurdalásokkal telt a nap, és legszívesebben kidőltem volna, de estére megbeszéltük Jánossal (szép, okos, kedves fizikus, bátortábori cimbora), hogy elvisz salsázni, mielőtt elutazik, aztán mielőtt két évre megpattan Hollandiába. Hiányozni fog, úgy megszerettem! Érzékeny, sokoldaú, nyitott, nem is hittem, hogy Dávidon kívül van még ilyen fizikus kiadásban.

Bevetettem a citromos kávés trükköt, és egész szépen magamhoz tértem. Kávéztunk, vacsoráztunk, kezdett nyáreste hangulatom lenni, aztán az első táncos helyen minden volt, csak tánc nem. Következett a netcafé keresése, ahol újabb táncos helyet találhatunk. Mammut, Kaméleon klub. Tipikusan az a hely, ami miatt engem eddig a salsa taszított, kikent plasztiktündérek, pöffeszkedő műmacsók, ellenszenvesen pampogó ruhatárosok, fölényes pultosok, a vécében langyos víz. A zene viszont működött, és lassan elkezdett a tánc is. Nyilván mindent máshogy csinálok, mint ahogy kéne, és csak reménykedni tudtam, hogy Jánosnak nem nagy blamázs velem esetlenkedni, de becsuktam a szemem, úgy egyrészt sokkal jobban érzem a vezetést (szegény férfiak sosem csukhatják be a szemüket tánc közben), másrészt nem voltam zavarban, hogy egy ilyen szép férfit kell néznem. :) Azt hiszem, három órát eltáncolgattunk, hogy mennyi köze volt a salsához, azt nem tudom, de az élvezeti értéke meglehetősen magas volt. Láttunk egy párt, akik megcáfolták azt a nézetemet, hogy a salsa komolytalan. Amit csináltak, az leginkább piroskarikás, háromcsillagos, csak felnőtt nézőknek való, iszonyú erős és veszélyes dolog volt. Nem hiszem, hogy valaha mernék így táncolni valakivel. Ezek után vagy menekülni kell, vagy elfogadni, ami jön.  Szinte obszcén volt, és nem tudtam eldönteni, hogy kimeredt szemmel bámuljam, vagy elrohanjak. Végül bámultam, szerencsére sötét volt, nem látszott, hogy pirulok.

Korábban János azt panaszolta, hogy a szakmája nagyon rossz hatással van az igazán fontos dolgokra: az emberi kapcsolataira. Fizikusként mindennek egyértelműnek kell lennie, a kapcsolatok viszont nem így működnek. Tiltakoztam, hogy ez azt jelentené, hogy a pszichológusok és a pedagógusok viszont remekül helyt állnak az interperszonális kommunikációban, de sajnos ez ennyire nem egyszerű. Dávid viszont Janinak ad igazat, hogy minden szakmának vannak magánéletre kiható ártalmai, és a fizikusnak pont az, hogy kiszámíthatóságot vár egy másik embertől. Ha pedig az nem úgy működik, képes eldobni magától. Mindent racionalizálni akar, és nem viseli el, hogy a szerelem pont a nem racionalizálható dolgok közé tartozik. Lehet, hogy ezt nekik akkor külön meg kell tanulni?

Nehéz a dolga a naplóírónak. Egyrészt mesélnék, másrészt védenem kell kinek-kinek személyiségi jogait, lavírozni a személyes és a nyilvános között... ajjajj, törököt fogtam, nem ereszt. Legyünk általánosak, de legalább névtelenek. Aki gyereket szül, csak akkor vállalja, ha vállalja vele azt is, hogy egyedül neveli fel, és párkapcsolatra sincs esélye. Egy barátnőmet akkor csalta meg először a pasija, amikor a második közös gyereket várta. Aztán a későbbiekben is. A lányban volt annyi önérzet, hogy egy idő után köszönje szépen, de ne kérjen többet a hapsiból, aki apának még viszonylag korrekt, de nem társ többé. Mit tehet: egyedül van, és szeretne ő is szeretni valakit, és szeretve lenni, nem apát keres a gyerekeinek, hanem társat magának. Gyönyörű csaj, komolyan, meg okos, meg kedves, meg toleranciabajnok. Most esélye lett volna valamire, de a fickó megtudta, hogy van két gyereke, és felháborodottan semmire nem volt hajlandó, lezárt minden lehetőséget, gondolom, erkölcsi fölényének teljes tudatában. Mintha a nő bűne volna, hogy megcsalták? Vagy a két gyerek a bűn, akiket megszült? Vagy az, hogy szeretne új kapcsolatot? Egy csapásra megszűnik a vonzalom ettől az információtól? A nő, akinek gyereke van, hiv-fertőzött? Vagy pária? Miért kezelik úgy a férfiak sokszor, mint a pestisest? Hány nőt hagynak el, egy-két-három gyerekkel? És hány férfi mondja azt egy ilyen nőnek, hogy "kellesz, annak ellenére, hogy gyereked van?" Mi ez? Büntetés? Kényelemszeretet, mert egy anyának fontos lesz a gyereke, és lemondhat miatta egy randit? Egy háromgyerekes férfinak vagy egy háromgyerekes nőnek van több esélye új kapcsolatra? Na, hogy vagyunk bármilyen egyenjogúsággal? Legszívesebben nekimentem volna az önző pasinak, és belevertem volna az orrát valamibe. A másik ember nem árucikk, ami veszít az értékéből, mert valaki más használta! A francba, megint felhúztam magam! Akkor Kapolcsról majd máskor. És tisztelet a számos kivételnek...

A literán csináltam egy zenei ajánlót, amihez a szerkik nagyon jó videókat válogattak. Inkább legyen az a zárszó: www.litera.hu/object.b8abd606-7a25-4bdc-927e-aabef0f5f323.ivy

12 komment
2008. július 25. 12:09 - kjá

rossz lelkiismeret - különböző méretben

Napok óta gyűjtöm a rossz lelkiismeretet , sőt talán a bűntudatot a gyomromban, fáj is, hiába volt a kúra a tokaji aszúval, pedig az szokott használni. A kis bűntudat (S-es méret) olyasmiknek szól, hogy némettanfolyamra járok, és nem tanulok hozzá eleget (pedig Ilka, a fordító azt mondja, jobb esélyem van a német kiadóknál, ha azt tudják rólam, beszélek németül, és majd megyek könyvet bemutatni. Hát állíthat rólam ilyet, akit nem zavar, hogy hazudik...). Vagy annak, hogy nem pakoltam még ki a cuccokat, nem intéztem el semmit, amit el kellene, csak folyik ki az idő a kezemből. A közepes méretű (M-es) már rosszabb. Nem haladok az írással, úgy érzem, csak a gyávaság tart vissza a "ctrl + a + delete" kombinációtól, pedig lehet, hogy azzal tennék a legjobbat. A forgatókönyv kész ugyan, de szégyen és gyalázat, hogy írónak neveztetem, és kevesebbet alkotok, mint tanár koromban. Jó, jó, egy-két munka megvan, de sehol a saját prózám, verset meg... "krepírozott a múzsa"! Azért vigasztaló a tudat, hogy Arany is tudott ilyet írni. Eddig az írás könnyebben ment, mint az ágybaszarás (az állítólag nagyon nehéz!), most minden másnál lassabban. És közben hajt, hogy ígéretet tettem. Nem tudom, ha előleget kaptam volna, jobb lenne-e a helyzet, mert Karinthy szerint az amatőrnek ihlet kell, a profinak előleg. :)

De még ez sem fogható az XXL-es méretű lelkifurdaláshoz. Dávid hazajött, itthon docensként kevesebb, mint feleannyit keres, mint sima poszt.dok állásban Drezdában, nagyon nyomasztja az anyagi helyzetünk (mi tagadás, engem is, a lakás minden pénzt magába szívott, de még ha látszana rajta...) Aztán talán most érte utol a hazaköltözési depresszió, én meg kínlódom, hogy mitől lenne, lehetne neki jobb. Talán a lovacskák? Talán ha tollasozni jár Lacával, talán ha többet tangózunk? Talán ha több kultúrát csepegtetünk magunkba? Barátok? Család? Ha szülök neki gyereket? Ezért volt nagyon jó, hogy tegnapra elígértük magunkat a Gödörbe Fehér Sanyinak, Dávid kollégájának, aki egy fizikusnak öltözött tündér, és megszállott táncházi fotós remek képekkel. Ő megérti Dávidot, hogy hazajött, egyet is ért vele, és megvédett, mikor drezdai ex-kolléga telepampogta a szakmát azzal, hogy Dávid elcseszte a karrierjét egy csaj miatt. (csaj közben aggódik, hogy tényleg... :( ) Ráadásul amit ő fotóz, azt én csinálom, mármint táncolnék, ha volna kivel. Egyetlen potenciális partenem, Grecsó Krisztián, aki egy aranyos darab, nem volt felkérhető, (ígéretet azért sikerült kicsikarnom belőle), viszont egy mezőségire lenyúltam egy csíxeredai srácot, aki nem táncolt ugyan jól, de ennyi év után egy mezőségire az ördög apjával is elmennék. Az ördög útját viszont kihagytam, pedig kétszer is táncolták a moldvaiban, egy-két táncra azért beálltam, és olyan felszabadító öröm volt, mint hazaérkezni sok év után... ööööööö... az nem mindenkinek felszabadító öröm?

Velünk volt Judit, egyetemi társam, akivel sokáig nem találkoztam, de most pont olyan volt, mintha nem hagytunk volna ki közel tíz évet egymás életéből, meg Dávid kollégája, Máté, aki néhány sör után nem is tűnt annyira fizikusnak, mint inkább aranyosnak. Rég volt ilyen jó estém, hosszúra is nyúlt, Judit és Máté meg úgy beszélgettek, mintha ezeréves cimborák lennének.

Az alkoholt sajnos változatlanul nem bírom, max egy sör, és jön a fejfájás... ki tud valamit krónikus, visszatérő agyfeszülés ellen?

Persze alig bírtam felkelni, és most gyártom további S-es és M-es lelkifurdalásokat, mert se munka se takarítás vagy intézkedés, helyette blogbénázás. De legalább az XXL-es bűntudat kicsit enyhült.

Szólj hozzá!
2008. július 21. 09:16 - kjá

hétvégi terhelés

A régi otthon újra... A hétvégét már a Szövetség utcában töltöttük. Ki van takarítva, lassan kezdünk beköltözni. A konyhában az üvegtégla gyönyörűen töri a fényt, reggel, ha besüt a nap, kis szivárványok mocorognak az asztalon, a falon, Dávid pólóján, ha ott ül. A régi, szeretett függönyömet tettem a fürdőszobaablakra, attól eg borús időben is szépek a fények. Annyi kínlódás volt ezzel a lakással, hogy már nem is volt kedvem beköltözni, és szombat estére végre kedvem lett megint, bekapcsol a fészekrakó ösztön, mondják ilyenkor a szüleim. Vettünk asztallapot és széket Dávidnak, most már nincs mire fognia, ha nem halad a publikációval. Csak lefekvéskor döbbentem rá, hogy a nagy átköltözésben füldugót nem hoztam, oda az éjszakai nyugodalom, ha egy férfi mellettem rákezdi a horkolást. Márpedig rákezdi. Már előre nyűgös voltam.

Éjjel Dávid arra riadt, hogy üvöltök vele: te szemét, és ki akarok ugrani az erkélyről, az utolsó pillanatban tudta csak elkapni a derekamat. Én arra riadtam, hogy recseg a nagyszobában a padló, pedig Dávid mellettem fekszik. Kinéztem, a bejárati ajtó nyitva volt, a fény bejött a lépcsőházból, és egy férfi állt a tévével szemben, nekem háttal, világos póló, rövid haj. Felordítottam: ki vagy, te szemét?, de mivel épp akkor ébredtem, ez inkább így hangzott: ké vágy te szmeeet? A muki elrohant, Dávid erre ébredt fel. Kerestük, mit vihetett el. Hogy mit vihetett volna, arra jobb nem gondolni. A tévé mellett a telefonom, a lemezjátszó, egy karnyújtásnyira az ölgép. Az ajtón meg a fekete ujjlenyomatok, az volt a legrosszabb, olyan érzés, mint mikor a meztelencsiga összemászkálja a kajádat. A nagy pakolásban nem zártuk be a bejárati ajtót, de hát rengetegszer aludtam itt régebben nyitott ajtónál. Keseregtem, hogy recseg a padló, de ha nem tette volna, azt hiszem, ezeket se írhatnám most le a kanapén ülve. Dühöngtem, hogy nincsen füldugó, de ha lett volna, reggelre üres lakás fogad minket, mert Dávidnak a szemét is ki lehet lopni, ha egyszer becsukja. Mindenesetre nem mertem visszaaludni, annyira féltem, és állandóan felébreszettem Dávidot is: ugat a kutya az első emeleten, biztos itt jár valaki. Mik ezek a villogó fények, biztos itt van valaki zseblámpával (a modem villogott). Fényes nappal volt, mire elaludtam, és hatkor keltünk,

mert mentünk lovacskázni. Léda aranyos volt, Gyuri is foglalkozott vele egy kicsit. Amikor ő játszik vele, nyugodtan és határozottan, és sokszor kemény kézzel, Léda teljesen megváltozik. Figyel, készséges, és nagyon megnyugszik. Mintha biztonságban érezné magát attól, hogy van valaki, aki megmondja, mit tegyen. Én ezt sokkal nehezebben érem el, pedig látom, hogy a lónak is szüksége van rá. Dávid közben a körkarámban gyakorolta a vágtát Fáraón, aztán én is felültem. Szárat eldobni, és így kellett elindítani és megállítani meg irányítani a lovat. Még sosem csináltam ilyet, és nagyon nehéz. Aztán én is vágtáztam körbe, de nem tudtam eléggé hajtani, Fáraó folyton visszaváltott ügetésre. Gyuri segítségképp rácsapott egyet ostorral, a ló tett egy nagyobb vágtaugrást, amit én leginkább rodeónak érzékeltem, és a centrifugális erőnek engedelmeskedve, három lécet kitörve kizuhantam a karámból. Szép, nagy ívű repülés volt, de nem fájt. Akkor még. Most tele vagyok kék-zöld foltokkal, és sántítok. Akkor persze visszaültem, ilyenkor muszáj, sőt később felültem Lédára is. Márti magyarázta, hogy a lónál nincs ilyen, hogy jobb- vagy balkezes, az csak megszokás, hogy balról szállunk föl meg le, nyugodtan próbáljam meg, hogy jobbra szállok le Lédáról. Ő békésen legelt, én elkezdtem jobbra lecsúszni, de elfelejtettem, hogy a szár balra megy a nyakán, és még a kezemben van, csúszás közben felrántottam a fejét. Megijedt, elugrott, én becsúsztam a hasa alá, ügyesen kikerült a hátsó lábával, mikor elszaladt, aztán jött vissza rémülten, hogy most mi van. Jó, újra felülni, újra leszállni jobbra, de most Mártinak végig simogatni kellett, hogy ne ugorjon el megint. Azt hiszem, nyereggel lovagolni egy kicsit könnyebb. És ha Gyula nem tanít tovább, keresnem kell valakit, aki belovagolja Lédát, mert ez a bénázás neki se tesz jót. Kell egy csikónak, hogy azt tanulja meg: aki fenn van rajta, az csak igen rövid ideig? Mindenesete Márti és Gyuri megállapították, hogy még egy-két jótanács és segítő mozdulat, és a kórházban kötök ki.

A nap további része a két nagy esemény (illetve három, mert két leeseményem volt a lovardában, meg az éjszakai besurranó) hatása alatt telt el. Szédelgés és fejfájás az álmosságtól, sántikálás és égő érzés a sebektől. Hogy az esti fürdés alatt mit műveltem, azt a hisztit csak egy többgyerekes anya bírná elviselni. Meg Dávid, aki felváltva sajnálkozott és röhögött. Az ujjlenyomatokat letöröltem, miután a rendőrség kedvesen közölte, hogy ha nem vittek el semmit, akkor nem jönnek ki, legközelebb csukjam be az ajtót. Jó, becsukom.

Cserében álmomban lovaskocsin menekültünk, de a kocsi olajjal volt töltve, és a levegőben tudott menni olyan halkan, hogy senki nem hallotta meg. Emelkedtünk fölfelé, egyre magasabbról látszott a táj, pont mint a repülőn, csak egyáltalán nem féltem. És tudtam, hogy már nem kaphatnak el.

2 komment
süti beállítások módosítása