HTML

Kiss Judit Ágnes naplova

Friss topikok

  • cov: www.maecenaskiado.hu/beleolvaso/vonnegut_kurt_az_otos_szamu_vagohid_magyar.pdf és itt van egy G.K... (2014.02.23. 12:53) Bányarigó
  • pantoflue: Nincs vége!! Ez az írás, a fb-posztok mind jelzik, hogy ott fortyognak a gondolatok és az érzések.... (2014.02.23. 11:48) Viszlát, blog, viszlát.
  • cov: @-=sportember=-: köszönöm a megjegyzését, elfogadom az Ön véleményét! kívánatos lenne az oldal mo... (2013.12.13. 10:46) Aktuális az új munkarend kapcsán
  • -=sportember=-: Nem nyilatkozhatott ugyanebben a folyóiratban máshogy, hiszen kitalált, irodalmi szereplő... (2013.12.08. 22:23) Tanév elején kiakadva
  • nyugimami: Nagyon jó a 111 és a többi pont is!! :) Gratulálok az írójának! :) Magam is pedagógus voltam, s mi... (2013.11.09. 13:13) 111 teendő, miután megtartottad az óráidat

Linkblog

Bányarigó

2014.02.23. 10:04 kjá

Meghalt Borbély Szilárd. Nem ismertem közelről, csak mint egyik író a másikat, leveleztünk, groteszk módon az augusztusi Vidor-fesztivál kapcsán. Amikor két éve a POSZT-on megnéztem az olaszliszkai lincselésről írt darabját, azonnal vonatra ültem és hazajöttem, nem bírtam volna bármi mást megnézni az után a nyomasztó, súlyos előadás után. Még meg is lepett, hogy a sötét hangulatú szövegeihez képest milyen derűs, kedves lény civilben. 
A hírt hallva a tragikus hirtelenség eufemizmusa rögtön az öngyilkosságot idézte, csak reménykedtem a szívrohamban, hiszen egy ötvenéves férfit igazán elvihet az is.
Nem tudom, miért kapcsolódott bennem össze a halála Hazai Attiláéval, akiről szintén alig hordozok személyes emléket. Egy közös felolvasás után iszogattunk együtt, milyen jó lenne hosszabban így maradni, mondta, több napot is, aztán ment vissza a szobájába valami határidős fordítás miatt. 
Mindkettőjük halála után lelkiismeret-furdalás fogott el. Mint mindig, ha az ismerőseim közül bárki önmagával végzett. Észrevettem rajta bármit is? Tudtam volna segíteni rajta? Terhel valamilyen mulasztás?
Tudom, a valódi (nem help-cry jellegű) öngyilkosságoknak nincsen előjele. Hogy se család, se szakember nem veszi észre feltétlenül. Mégse hagy nyugodni a kérdés: hogy lehetett volna megmenteni? Persze sehogy. Ha valaki magát nem akarja megmenteni.

Az író halála még többet jelent, és emiatt fokozódik bennem a szorongás. Kurt Vonnegut írja valahol, nem találom azóta sem, hol, (talán Az ötös számú vágóhídban?), hogy az írót arra tartja a társadalom, amire a bányászok a bányarigót. Énekel a sötétben, aztán azzal figyelmezteti a veszélyre a bányászokat, hogy felfordul. Aggódom. Lehet, hogy itt a bányalég, és még azt sem vesszük észre, hogy a bányarigó már nem énekel, mert annyira el vagyunk foglalva valami mással. Sajnáljuk magunkat meg egymást a szénbányában, vagy törünk előre, mert túl kell teljesíteni a tervet. Hány írónak kell még belehalnia az épp aktuális szénbányászatba?

 

1 komment

Viszlát, blog, viszlát.

2013.12.30. 11:44 kjá

Amióta tart a tanév, nem tudok írni. Túl sok. Időben is, gondolkodásban is. Bármennyire szeretem, túl sok. Az igazgatómnak úgy magyaráztam, olyan, mint életem szerelmével napi ötször szeretkezni: ennyit már nem lehet élvezetből. Tudom, hogy a közoktatáson belül a legjobb helyen vagyok. Rengeteg művész kolléga, senki nincs a tantestületben, aki ellenszenves volna, életemben először van olyan főnököm, aki szeret (és rájöttem, hogy én enélkül nem tudok dolgozni), becsüli, amit csinálok, sőt büszke rám, hogy ott tanítok. Aranyosak a gyerekek, és tudom, hogy egy csomó mindent jól tudok  tanárként meg pedagógusként, de csúszik ki a kezemből az irodalmi pályám. Először azt hittem, csak én érzem így, aztán valaki, akinek nagyon adok a szavára szakmai kérdésekben, azt mondta, eljutottam celebség és főzőműsorok nélkül olyan ismertségre, mint kevesen, olvasták és szerették, amit írok, és nem csak a szűken vett irodalmi körökben. Aztán kábé egy éve ez megtorpant. 
Mintha hasba szúrtak volna az igazsággal. Amióta a tanításra megy minden erőm, azóta van ez így. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is tanítás az ok, csak kiírtam magam, és már nem megy.  Nem hiszem el, hogy jó vagyok, pedig szeretnék az lenni, ha egyszer ez a legfontosabb: az írás.
Jövőre kevesebb órát vállalok, igen, épp annyival, hogy még megéljek, csak nem tudom, visszafordítható-e még a folyamat. Tudok-e még írni? Tudok-e még jót? Tudtam-e valaha jót?
Minden kritika rosszul érint, mert nem vagyok biztos magamban. Pedig Isten nem azt kéri, hogy én legyek a legjobb, legnagyobb költő, csak hogy én legyek a legjobb kissjuditágnes.
Szóval viszlát, blog, viszlát grafománia, viszlát önmagam fontosságába vetett hit.

Viszont nem lát, 2013!

4 komment

Aktuális az új munkarend kapcsán

2013.08.26. 17:08 kjá

Olvastam ma egy cikket a világgazdaság online-on. http://www.vg.hu/kozelet/politika/hoffmann-soha-nem-igert-a-kormany-beremelest-a-tanaroknak-410469
Egy mondatnál megálltam, nem tudtam tovább folytatni. Az újságíró Hoffmann Rózsát idézi a harminckét órás kötött munkaidő, és a lenyelt túlórapénzek kapcsán: "rossz volt az a rendszer, ami a pedagógusi feladatokat úgy határozta meg, hogy a megtartott óráik után hazamehetnek és azt tehetik, amit tenniük kell, vagy amit tenni akarnak."

Nem. Az a rendszer rossz, amely azt feltételezi, hogy a tanár, miután megtartotta az óráit, hazamegy, lefekszik a tévé elé, és tojik az iskolára, a kollégáira meg a gyerekekre. A tanár normális esetben a megtartott órája után - ha akar - hazamegy, és azt teszi, amit tennie kell, mert megköveteli a hivatása. És ez nemcsak az órára való készülés, a dolgozatjavítás, hanem minden más. Beszélgetés a gyerekkel, a szülővel, utánaolvasás szakmai és pedagógiai problémáknak. A tanár hazamegy, és azt teszi, amit tenni akar: dolgozni, hogy megfelelő színvonalon és eredményesen működjön a munkában. Ahogy mindenki ezt teszi, akinek hivatása van. Művész, sportoló, tanár, lelkész - vagy egy munkáját szereti kalapos, vízvezetékszerelő - ne adj Isten, államtitkár. 

Rózsa néni tanár volt. Állítólag jó tanár. Nem ezt csinálta? Csak esetleg megtehette este tízkor, mikor a kislánya-kisfia már aludt. Esetleg beoszthatta szabadabban az idejét, kevesebb óraszámban, esetleg lehetett a családjával este hét előtt. 
A pedagógus hadd menjen a dolgára. Mert neki dolga az iskola, a kollégái, a gyerekei, a gyerekek szülei. Dolga a szakmája, legyen famegmunkálás, kémia vagy irodalom. Tessék már elhinni. Ha sarokba szorítják, ha méltatlanul alulfizetik, akkor épp ezt veszik el tőle. Tőlünk. Akik közül már senki nem tud csak a tanári fizetéséből megélni. 
Nem tudom ennél hangosabban mondani. Nem a röghöz kötés az út, nem a szankció, hanem a bizalom és az elismerés.

4 komment

Tanév elején kiakadva

2013.08.25. 15:47 kjá

Először is leszögezném: nem vagyok blogger. Legfeljebb egy grafomán szépíró. Végképp nem akarok se politikai, se pedagógiai témájú blogot írni. Csak éppen kezdődik a tanév, és nekem kiújul tőle a Tourette-szindrómám. Remélem, ha kipufogom magam, nem csapódik le semmi a gyerekeken.
Olvasom a cikkeket a Nagy Pedagógus Életpályamodellről, a Nagy Fizetésemelésről, konkrétan Hoffmann Rózsát is, és egyszerűen nem igaz, amiket állítanak. Csak ülök tátott szájjal, hogy felnőtt emberek hazudnak az arcomba, pedig tudhatják, hogy én tudom...
Azt mondják, az átszervezések miatt nem kellett senkit elküldeni: konkrétan a kábé ötvenfős tantestületből legalább öt ember ment el azért, mert az óraszám-emelések miatt nem maradt számára óra, mert a nyugdíj mellett nem dolgozhat. Ez tíz százalék. Ha minden suliból csak ennyien mennek el, meg is van a béremelés összege. Amit nem is lehet béremelésnek nevezni. Amikor tanítani kezdtem, 18 volt a kötelező óraszám, aztán 20, 22. Most 24 órám lesz, nem számít túlórának, nem fizetik. Ahogy a helyettesítést sem. 
Amin a legjobban kiakadok, az a 32 óra kötelezően benn töltött munkaidő, amivel azt próbálják elérni, hogy egyes kollégák ne gondolják, hogy csak megtartják az óráikat, és kész - állítja Rózsa néni. Én ennél jóval többet dolgozom és dolgoztam eddig is. Talán nem az agyonszabályozás és a szankcionálás a módja. Inkább meg kéne érte rendesen fizetni. Hogy ne az menjen tanárnak, aki másra nem jó. Én is csak akkor mentem vissza, mikor már nem tartott el az irodalom. Mert szeretek tanítani, de nem 35 embert osztályonként, és nem heti húsz vagy több órában. Mert ilyen körülmények közt csak rosszul és nagyon rosszul lehet csinálni. 
Most még a megtartott órák fölött köteleznek további 6-10 óra az intézmény falain belül töltött munkaidőre. Mert másutt nyilván nem csinálnám, hajcsár kell a hátam mögé.
Tegyük fel, hogy csak ennyit dolgozom. 32 órát töltök az iskolában. 24-et megtartok, ha csak tíz percet készülök mindegyikre (az kevés), az további négy óra, tehát 28-nál járok. Csak öt percnek számítom az adminisztrációt óránként (több), az további két óra, marad tehát heti két órám versenyfelkészítésre, kirándulás és más szabadidős programok szervezésére, osztályfőnöki adminisztrációra (amire eddig legalább órakedvezményt kaptam), fogadóórára, szülői értekezletre, ünnepi műsorok készítésére, ide-oda kísérgetésre. 
A maradék nyolc órámban hetente Rózsa néni engedélyével felnőtt emberként viselkedhetem, akit nem kell bezárva tartani ahhoz, hogy elvégezze a munkáját: "Nyolc órát a pedagógus szabadon használhat fel önképzésre, felkészülésre, dolgozatjavításra, bármire, olvashat szépirodalmat, hiszen arra is nagy szüksége van a szellem emberének..." Heti nyolc órában kéne dolgozatot javítanom, szépirodalmat olvasnom, színházba járnom, továbbképzésre, nyelvórára, beszélgetnem a gyerekekkel (vagy azt a kötelező 32-ből maradó kettőben - durván százhúsz perc hetente a durván százhúsz gyerekre)?
Azt legalább emberi körülmények között, nem a többi kollégával összezárva, elavult számítógépeken, hanem ahol szeretném, Mélységes hálám.
Az életpálya-modellről majd legközelebb dühöngök.

 

4 komment

Egy régi szöveg - a 111 után

2013.05.20. 18:29 kjá

A hívatásnak packázásai

 

Minden akartam én lenni, csak tanár nem. Még csak az kéne, harmadik generációs pedagógus! Láttam én égnek álló hajat, hallottam krónikus hangszálgyulladást, éreztem az agyba fölmenő cukor égett szagát anyámon, nagyanyámon. De olykor a hivatás választja az embert, helyesbítek, mindig az hivatás választja az embert. Orvosnak, lelkésznek, tanárnak enélkül a hívás nélkül nem is lehet menni, ezek a szakmák máshogyan túlélhetetlenek. Középiskolás koromban már nem tudtam megkerülni. Anya, aki szakmódszertant oktatott az ELTÉ-n, végzős koromban bevitt órát tartani egy velem egyidős, érettségiző osztályba. Akik ismertek, nem árultak el, a többiek elhitték, hogy negyedéves egyetemista tanárjelölt vagyok, anya pedig ámult, hogyan öröklődik a pedagógia, hogy csinálhatok annyi mindent ugyanúgy, ahogy ő, mikor nem is láttam tanítani. Ezzel aztán eldőlt, és másodévesen – magyar szakosként – már művészettörténetet tanítottam a váci konziban, nálam két évvel fiatalabbaknak. Két fiú lógott az órámról. Odamentem hozzájuk, és megkértem őket, hogy ne tegyék többet. Nem tették. Azóta sem értem, miért. Azt sem, miért hallgattak meg egyáltalán. Gyakran álmodtam, hogy csak beszélek, és egyenként kisétálnak mind a teremből, de nem tették. Néha ma is elcsodálkozom, hogy nem teszik.

Negyedévesen már teljes állásban tanítottam, egy rémes szakítás után menekültem a munkába. Emlékszem, végigsírtam a reggelt, kibuszoztam Mátyásföldre, pörgős órákat tartottam, a szünetekben a tanári vécébe zárkózva bőgtem, aztán pörögtem tovább. Emlékszem a jobb kezem felől ülő gyönyörű, kék szemű fiúkra, akik miatt kizárólag balra nézve tanítottam, hogy ne jöjjek tőlük zavarba.  Meg arra a fiúra is, akinek odarontottam az asztalához huszonkét évem teljes fölényével és megálltam előtte: „István, ne akarja, hogy átmenjek vadállatba!” Fölállt a padból, persze egy fejjel magasabb volt nálam, és az arcomba hajolt: „Pedig imádok vadászni!” Még két másodpercig sikerült tekintélyt tartanom, aztán elöntött a röhögés. Nem, tényleg, a tekintély nem volt sosem erős oldalam. Azért dolgoztak, mert szerettek. És azért szerettek, mert szerettem őket. Rengeteget voltam velük – épp olyan szeretetéhes, mint ők maguk. És tényleg, a tanítás megtartott. Az iskola nem. Gyanús voltam, hogy olyan jó viszonyban vagyok a diákokkal. Nyilván leitatom őket, drogot adok nekik, és lefekszem velük, miért is lehetne külvárosi kamaszokat Madách Tragédiájával, meg az Arvisura és az induló Krétakör Színház alternatív előadásaival megfogni? Pedig ezeknek a gyerekeknek lelkizésre volt szükségük, nem testizésre.

Először az osztályomat vették el, megtiltották, hogy egyáltalán beszéljek velük, aztán fegyelmit indítottak ellenem, hátha tényleg drogdíler vagyok. Eljöttem, otthagytam egy érettségiző osztályt, hiába tüntettek mellettem, meg egy kicsi hatodikat. Idén Pécsett a könyvbemutatóm után gyönyörű, szőke fiatal nő ült le mellém. Abból a kicsi hatodik osztályból volt, akik sírva búcsúztak tőlem, és akiktől én egy-egy cetlire írt mondattal.  Állítólag azóta őrizte a kis cédulát.

Pedagógiám megítélése aztán üldözött tovább. Nem mindenhol, persze. A Weiner konziban, ahol én is tanultam, februártól kellett beugranom a saját osztályomba helyettesíteni. Akkor már két és fél éve velük együtt tanultam zenetörténetet, összhangzattant, szolfézst. Nem volt tekintélyem. Szerettek. Tiszteltek is talán. Tudtam, hogy nekem kell minden szolfézsleckét először felmondanom, és hibátlanul, különben aztán ők se készülnek az én órámra. Meg is lett az eredménye, diplomáig abból a tudásból éltem. Azt mondták, sose tanultak, jegyzeteltek annyit, mint abban a félévben. Volt köztük, aki csak a zongora alatt fekve volt hajlandó dolgozni, volt, aki csak a tanári asztalnál ülve, a kezemet fogva – sok őrült zenész. Ki más bírta volna ki őket?

Az egyházi iskolákban aztán folytatódott az üldöztetés, persze a fene se akart odamenni, én akkor már abbahagytam volna a tanítást is, azt mondtam Istennek, ha tényleg még mindig azt akarod, hogy tanítsak, én aztán nem keresek állást, akkor hívjanak. Hívtak is, aztán meg küldtek.

A református gimiben a színjátszóim szúrtak szemet (micsoda klassz csapat volt! ketten közülük ma is színjátékos társaim és barátaim), mert állítólag erotikus darabot adtunk elő (egy Heltai-vígjáték volt), meg én magam, aki politikai értelemben liberálisan öltözködöm (farmer, tornacipő, föl nem mertem volna venni egy szoknyát, hát mi van, ha rövid?), és túl jóban vagyok a diákokkal. Egy lány a nyakamba borult a tanári folyosón. Aznap délután ez volt az értekezlet témája. Három év alatt telt ki a becsületem, de ott csináltam magyar fakt címén művészetterápiát, és reneszánsz estek néven havonta egyszer a lakásomon írószemináriumot, ahová zenész, festő és lelkes érdeklődő egyaránt jött. Amikor az egyik költő fiúnak megjelent az ÉS-ben egy verse, felhívott: „ugye, tudod, hogy ezt neked köszönhetem?” Amikor egy másik srác ugyanebből a körből nemrég Junior Príma-díjas építész lett, olyan büszke voltam rá, mintha bármi közöm volna az eredményéhez. Soha olyan kollégáim nem voltak, mint ott: minden hónapban másnál jöttünk össze – játszottunk, és minden héten együtt teáztunk. Az igazgató megvárta, míg leérettségiztetem a két osztályt, hatvankét diákot, utána küldött csak el. Már nem volt kinek sírnia utánam.

Az evangélikusoknál Catullus verseivel kerültem bajba, mást is mutattam nekik, mint ami a szöveggyűjteményben szerepelt, és egy kolléganőm lelkesen híresztelte, hogy meztelenül látott a színpadon – Imre Flóra verseiből csináltunk darabot, egy rituális fürdés része voltam, hátulról megvilágítva, csak a kontúrom látszott. Mindegy, a darabot nem nézték meg, csak a hírérték számított. Az ottani színjátszóim közül is van, akivel tartom a kapcsolatot, és ha még darabot csinálunk, számíthatok rá, pedig egy tanévet engedtek csak ott töltenem.

A katolikus iskolába egy régi-régi jóbarátom hívott azzal a mondattal: „akarsz velem együtt tanítani?” Gondolkodás nélkül mondtam igent. Először én bántam meg, aztán az iskolavezetés. Az osztályommal jóban voltam, országos díjakat hoztak versmondóim – de azok a fránya színjátszók! Egymáshoz érnek, sőt hozzám, horribile dictu, én hozzájuk. Kontakt improvizációt tanulnak, ahol tényleg kontaktusba kerülnek egymás testével, és mezítláb járnak próbán, hát micsoda szektát csinálok én itt? Ürügy kellett gyorsan, jött is az első kötetem, az Irgalmasvérnő, amelynek már a címével az apácákat gúnyolom (micsoda olvasat!), hát még az a sok csúnya szó, melyet engedély nélkül leírtam, a sok malac történet, melyeknek biztosan én voltam a főszereplője! Hiába könyörgött szülő és diák, mennem kellett három év után, nem én érettségiztettem az osztályomat. Búcsúzóul megkérdeztem tőlük, mi marad meg abból, amit mondtam. Az a fiú, akivel évekig hadakoztam, azt válaszolta: „hogy ne legyél gumigerinc”

Azt olvastam valahol, a tanároknak kell egy év szabadság. Aki mellett az alatt az idő alatt nem kristályosodnak ki a tanítványok, az vissza se kerüljön a pályára. Öt év szabadúszás következett, már nem voltam tanár, csak író. De a régi diákszínjátszók felkerestek, közben diplomát szerzett már némelyik, hogy újra velem akarnak játszani. Aztán szakköröm lett, kreatív írás, és most újra ott vagyok egy művészeti szakközépiskola tanáraként, és osztályfőnöki órán azt kérdezik a gyerekek: „a tanárnő mindig ilyen boldog?” Boldog? Életem eddigi legnehezebb, legfájdalmasabb időszakát élem. De ha velük vagyok, nem látszik, azt mondják, nem látszik. Nincs titok. Szeretem őket.

5 komment

111 teendő, miután megtartottad az óráidat

2013.05.13. 22:09 kjá

Aki maga nem tanár, vagy nincs a közvetlen közelében tanár, fogalma sincs, mi mindent rejtenek a munkaköri kötelességek. Csak azt látják, megtart 22 órát egy héten, szabad egész nyáron, lógatja a lábát havi száz nettóért. Aki még nem tanár, de felmerült a lehetősége, hogy azzá lesz, még meggondolhatja. 

Küldöm szeretettel mindazoknak, akik szerint heti 36 órát az épületben kell tartózkodnia minden pedagógusnak, mert különben biztos csak lébecol.

Ha tehát megtartottad az óráidat

  1. készülj a következőkre
  2. készíts prezentációt, előre gyártott jegyzetet, fénymásold megfelelő számú példányban –papírrepülő vagy hajó lesz belőle
  3. vigyél be kiegészítő anyagokat a törzsanyag mellé, szökőévente egyet érdekelni is fog
  4. tanulj akrobata és bohócszámokat, hogy magadra vond a figyelmüket – a dupla hátraszaltóig esélyed sincs
  5. számíts rá, hogy amikor viszont láthatatlanná akarsz válni, mert kibőgted a szemed, vagy csókolózol a villamoson, vagy a nudista strandon mászkálsz, valaki hangosan rád köszön: csókolom, tanárnő!
  6. add írásba a házi feladatot, különben arra fognak hivatkozni, hogy nem is mondtad (így is arra fognak hivatkozni)
  7. állíts össze új és új dolgozati kérdéseket minden osztálynak, csoportnak
  8. javítsd ki a dolgozatokat, közben vedd elő a helyesírási szabályzatot, mert miután tízszer láttad leírva, hogy faly, már nem vagy benne biztos, hogy nem úgy írják-e tényleg
  9. tárgyald meg a kollégákkal, hogy a te elvárásaid túl magasak-e, hogy a harmincból tíz elégtelen, további tíz alulról nyalja a kettest, illetve van-e esély arra, hogy egy 15 éves diák valóban egy akadémikus stílusában fogalmaz, nem pedig puskázott
  10. állíts össze javítódolgozatot annak, akinek rosszul sikerült
  11. írass javítódolgozatot azokkal, akiknek rosszul sikerült
  12. ezt is javítsd ki (minél kevésbé tanulnak, annál többet dolgozhatsz)
  13. ismételd meg, ahányszor igény van rá (lesz)
  14. korrepetáld azokat, akiknek harmadszorra sem sikerült – mivel erre külön lehetőség nincs, tedd meg szünetben, kora reggel, késő este vagy hétvégén – ha megbukik, úgyis ezt csinálhatod egész nyáron
  15. a dolgozat kiosztása utáni szünetben fogadd a reklamációkat
  16. találj ki szorgalmi feladatokat annak, aki javítani szeretne
  17. javítsd ki őket
  18. feleltesd külön szóban azt, aki írásképtelen
  19. természetesen erre az órán nincs idő, mert beszédképtelen is, keress neki külön időpontot, természetesen a szünetben, kora reggel, késő este vagy hétvégén – ha megbukik, akkor augusztusban teheted meg ugyanezt
  20. tarts pótórákat az elmaradtak helyett, hogy be tudd fejezni év végére a tananyagot (nem fog menni)
  21. készítsd fel a vizsgára, aki túl sokat hiányzott, magántanuló, más iskolából jött, különbözetit akar tenni – stb.
  22. vizsgáztasd le
  23. vezess vizsgajegyzőkönyvet
  24. tarts év végi szakaszvizsgát
  25. állítsd össze a tételeket
  26. oszd ki megfelelő számú példányban
  27. tanítsd meg újra, hisz már úgyis elfelejtették
  28. vizsgáztass le teljes osztályokat
  29. vegyél részt felvételin
  30. készítsd föl versenyre a tehetséges diákokat örömből, lelkesedésből, hiszen úgyis kevés van belőlük (mármint nem versenyekből)
  31. természetesen szünetben, kora reggel, késő este, hétvégén vagy vakáció alatt – esetleg lyukasórában, ha megbeszélted a kollégáddal, hogy a saját órájáról elengedi
  32. kísérd el a versenyre, amit meg kell nyernie, különben mitől jó ez az iskolának?
  33. ha országos versenyre is eljut, utazz vele a verseny helyszínére több napra, vigyázhatsz rá 24 órában, az éjszakát pedig horkoló vadidegen kollégákkal töltheted
  34. hajts fel újabb versenyeket, hogy megint tiéd lehessen a felkészítés és a kísérgetés öröme és dicsősége
  35. ha nem kapott helyezést, vigasztald
  36. hajts fel pályázatokat, írd meg, és reméld, hogy ha mást nem, a munkádhoz egy-két eszközt juttatnak belőle
  37. készíts iskolai ünnepi műsort: állítsd össze nagyjából hatvan munkaórával a forgatókönyvet
  38. keress hozzá szereplőket, és próbálj velük éjjel kettő és három között
  39. szedd össze otthonról az esetleges kellékeket, díszleteket, jelmezeket, venni úgysem vehetsz
  40. szervezz tanórán kívüli programokat: színházat (kitaposhatod belőlük a pénzt a jegyre), múzeumot
  41. szervezz osztálykirándulást (ha több napos, szállás és kaja után is rohangászhatsz)
  42. menj velük kirándulni több napra, vigyél magaddal sok pénzt (valakit úgyis ki kell segítened), sok meleg holmit, és készülj, hogy nem fogsz tudni aludni
  43. a kiránduláson óvd testi épségüket, lelki egészségüket és ellenőrizd alkoholfogyasztásukat és szexuális tevékenységüket –mindezt büntetőjogi felelősséged teljes tudatában
  44. tanuld meg az összes diák nevét, családi körülményeit
  45. tanuld meg a szülők nevét és családi körülményeit
  46. tartsd a kapcsolatot a tanulóifjúsággal telefonon, levélben, mailben a nap huszonnégy órájában
  47. tartsd a kapcsolatot a szülőkkel telefonon, levélben, mailben a nap huszonnégy órájában
  48. szakíts időt személyesen a diákok problémáira: szünetben, éjfél után, hétvégén, Szenteste
  49. szakíts időt személyesen a szülők problémáira ugyanezen időkben
  50. készülj fel szerelemmel, családdal, erőszakkal, betegségekkel kapcsolatos témákból, hogy ne érjen minden felkészületlenül
  51. keress pszichológust, hogy feldolgozhasd a hallott rémtörténeteket
  52. érdeklődj a diák egyéb tevékenysége iránt: menj el koncertjére, fellépésére, versenyére, fordítva úgysem fog megtörténni
  53. olvass ponyvát és nézz nyálas vámpírfilmeket vagy pornót, hogy képben legyél, mivel foglalkoznak
  54. készülj fel a diákok szerelmi ostromára azzal a beletörődéssel, hogy évről évre kevesebb ilyen inzultus fog érni
  55. döbbenj rá évről évre, hogy létezik gerontofília. sőt, nekrofília is
  56. döbbenj rá, ha a gyerekek nem ostromolnak, a szülők még megtehetik
  57. készülj fel a féltékeny anyákra és feleségekre is
  58. készülj fel bármelyik percben törött testű és lelkű gyerekek látványára
  59. ha rosszul van, hívd ki az orvost, ha fejre esett, a mentőt
  60. ha valamit elkövetett, tárgyalj az ifjúságvédelmi felelőssel, a szülővel, a gyámhivatallal, az állami gondozó intézménnyel
  61. ha bűncselekmény történt, hívd ki a rendőrséget, elkérik az adataidat, és onnantól téged zaklatnak, mintha tanú, áldozat és elkövető volnál egy személyben
  62. cseszegesd az iskola előtt a dohányzó diákokat, hogy nyomják el a cigit, a csikket hamutartóba dobják, és takarodjanak vissza az épületbe – ha mindehhez nincs kedved, a kaputól a sarokig vakulj meg
  63. végezz diákok közti mediációt, és számíts rá, hogy te leszel a bűnbak
  64. végezz kolléga és diák közti mediációt, számíts ugyanerre
  65. végezz diák és szülő közti mediációt, számíts még rosszabbra
  66. készülj föl további verziókra
  67. tarts szülői értekezletet
  68. éld túl
  69. készülj fel az oktatási törvény vonatkozó paragrafusaiból, ha nem akarod egy személyben elvinni a balhét
  70. tarts fogadóórát
  71. ossz ki a sorban állóknak kempingszéket és kempingsajtot
  72. ha már a portás is hazamenne, és rád még három aggódó anya vár tövig rágott körömmel, mert neki élete első kamaszgyereke az, aki neked a sok századik, helyezd át székhelyedet a közeli kocsmába – az anyáknak is jót fog tenni
  73. nyugtasd meg a szülőt, hogy nem baj, ha időnként utálja kamasz gyerekét, időnként te is utálod
  74. ülj végig tanári értekezleteket anélkül, hogy Tourette-szindrómás tüneteket produkálnál a végére
  75. üld végig az osztályozó konferenciákat, vitatkozz hosszan kollégáiddal a magatartás-jegyekről, rajtatok kívül úgyse fontos senkinek
  76. menj el tantestületi kirándulásra, továbbképzésre, biztos belecsúszik egy hétvégi nap is
  77. intézz kollégáiddal óracserét vagy teremcserét testi sértés nélkül
  78. tárgyalj szakmai dolgokról ugyanilyen sikerrel
  79. látogass órát más kollégáknál
  80. írj törzslapokat kék tollal, csupa nagybetűvel, hiba nélkül, javítás nem engedélyezett
  81. írd be az órát, a hiányzókat
  82. zaklasd kollégáidat ugyanezzel
  83. zaklasd a rendszergazdát, hogy nem működik valami a naplóban
  84. éld túl, amikor a jelenlétében persze működik
  85. kínlódj, amikor elment, és persze megint nem működik, hogy legalább azokat a beállításaidat visszacsinálhasd, amikbe azért belepiszkált
  86. gyűjtsd be az igazolásokat
  87. szűrd ki a hamisakat
  88. írd be az igazolt hiányzásokat
  89. ha igazolatlanul hiányzik egy gyereked, írj hivatalos levelet a szülőnek, a kormányhivatalnak és mindenki másnak, aki épp olyan tehetetlen, mint te
  90. fogadd és ellenőrizd a „de ott voltam!” jellegű állításokat
  91. összesítsd a hiányzásokat tantárgyanként és tanulónként
  92. összesítsd a munkaidő-elszámolásodat, természetesen a szünetben, kora reggel, késő este és hétvégén végzett túlmunka nem számít fizetett túlórának
  93. írd be, ha helyettesítetted egy kollégádat
  94. írd be a jegyeket az ellenőrzőbe
  95. írass be hirdetéseket, írd őket alá
  96. iktasd a felmentéseket mindenféle disz-szel kezdődő, nem létező betegségek kapcsán
  97. írj tantervet, tanmenetet, óravázlatot – mindegyik arra jó, hogy halálra idegeskedd magad, amikor eltérsz tőlük
  98. írd be a bukásveszélyt, aztán értekezz a szülőkkel telefonon vagy személyesen
  99. éld túl
  100. írj szöveges értékelést mindenkiről
  101. írd meg a félévi értesítőt
  102. írd meg az év végi bizonyítványt
  103. vezesd át a törzslapra – vigyázz, kék tollal, számmal és betűvel, hiba nélkül
  104. adminisztráld az összes át- és visszajelentkezéseket a naplóban és a törzslapon
  105. írd be a különböző intéseket és dicséreteket a naplóba és az ellenőrzőbe – és vállald a következményeit
  106. amikor vége a tanévnek, és mindenki azt hiszi, hogy a diákokkal együtt te is lógatod a lábad valahol, végezd el a maradék adminisztrációt, tervezd a következő tanévet
  107. nyáron szervezz tábort, töltsd ott a szabadidődet, és éld tovább ugyanazt, amit a tanévben – csak negyvenfokos kánikulában
  108. amikor augusztus végén mindenki azt hiszi, hogy a diákokkal együtt te is lógatod a lábad valahol, tervezz tanévet, pótvizsgát, pótfelvételit, intézz adminisztrációt
  109. magánéletedet abban a tudatban éld, hogy minden diák és szülő paparazziként figyel, mikor kap rajta, hogy vizet prédikálsz, de bort iszol
  110. járj továbbképzésekre a következő tárgyakból: diplomácia, gyógypedagógia, informatika, pszichiátria, smasszerképző
  111. tanulj meditációt, és gyakorold, hogy másnap is be tudj menni frissen és kipihenten tanítani

 

 

 

106 komment

Változatok egy témára

2013.05.11. 22:05 kjá

"Szerbusz, barát"

 

-          Adjon Isten!

-          Mondd inkább: Isten éltessen!

-          Hámmá mé?

-          Mer születésnapom van.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer negyvenéves vagyok.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer eddig békén elélhettem.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer ennyi vagyok, oszt nincs se kutyám, se macskám.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer van egy lovam.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer igen sokba kerül eltartani.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer kiadtam a lakásomat, oszt abbú tudom fizetni.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer albérletbe köllött mennem.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer a lakótársnőm olyan lett, mintha a testvérem vóna.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer a vér szerinti testvéremet alig látom.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer mostan eljön a születésnapomra.

 

A félig üres pohár

 

Negyvenéves vagyok. Nincs családom, se férjem, se gyerekem, se kutyám, se macskám. Négy éve már, hogy elvesztettem az anyukámat, a családom többi tagjával alig találkozom. Ha tükörbe nézek, azt látom, hogy öregszem, ráncosodom, csókolommal köszönnek már a felnőtt lányok is. A mozgásszervrendszeremet le kéne cserélni, évtizedek óta fáj a derekam, napról napra jobban a térdem, a nyakam.
Nem értem el semmit az életben. Az állásom sok munkát és kevés pénzt jelent, az írásból nem élek meg, alig pár ember tudja, mivel is foglalkozom. A tanítás bedarál, stresszel, fáraszt, esélyem sincs mellette befejezni a regényemet. A lakásomat nem tudom fenntartani, a lovamat se, albérletbe kényszerültem, egy szobába. Még mindig a múltam sérüléseit, veszteségeit dolgozom fel, reggeltől reggelig, kávétól kávéig, zsoltártól zsoltárig élek.

 

A félig teli pohár

 

Negyvenéves vagyok. Van egy férfi, aki hűséggel szeret és elfogad, akár lesz közös gyerekünk, akár nem.  Sok barátom van, akikre számíthatok, akik mellettem állnak mindenben. Ha tükörbe nézek, egy szép, okos, nőies nő néz vissza, mosolyráncokkal a szája körül. Nem érzem az öregedést: táncolok, edzek, lovagolok. Van egy lovam, Léda („van egy Lédám, áldott legyen”), akit én neveltem. Abból élhetek, amit szeretek. Jó tanár vagyok, kedvelnek a diákjaim, több ezren ismernek költőként, íróként is, sok visszajelzést kapok az olvasóimtól, idén jelenik meg a hatodik kötetem, és készül a második regényem.

Van egy lakásom, és egy közös kisházunk Bakonybélen a családommal. A tesómmal nagyon jóban vagyunk, apa minden rendezvényen ott van, ahol felolvasok, ő idén hetvenéves, és ő sem öregszik. Az albérletem öt percre van a sulitól, a lakótársaim jó fejek. Dolgozom magamon fáradhatatlanul, és Isten törődik velem.

 

5 komment

Elkezdtem félni

2013.04.13. 09:49 kjá

Először nem akartam elhinni a történetet a rendőrségen agyonvert férfiról. Ilyen nem történhet egy olyan országban, ahol alkotmány van, törvények vannak, felelősség és számonkérhetőség. Ilyen egy megvadult rendőrállamban történik, ahol a hatalom kiszolgálói bármit megtehetnek, őket nem lehet felelősségre vonni, ahol a civileket nem védik, hanem rettegésben tartják, ahol az erőszakszervezet brutalitását túlkapásnak eufemizálják.
2006 őszén is féltem, amikor kapualjakba menekültek tesómék a lovasrendőrök elől, ismerős kisgyerekes család fuldoklott a könnygáztól, Laci barátom két napot töltött a fogdán, mert arra járt (bevittek egy nyolcvanéves földsüket bácsit is hasonló inkdokkal), engem pedig Robi navigált haza telefonon, hogy elkerüljem a rendőrök támadását. Sokkal mélyebben van ez elkúrva (stílszerű idézet!), mint hogy melyik párt van kormányon. Sokkal mélyebben beivódva a társadalomba, akárcsak az oroszoknál a szakálltépés és a kancsuka. Hogy velünk meg lehet lenni. És akkor meg is merik tenni. Hogy ha nem engem bántanak, lapítok, hátha úgy rám nem kerül sor. Hogy van a "mi" és van az "ők" (már nem is "ti', már párbeszéd sincs). Kábé annyira látunk árnyaltan, mint egy kétéves gyerek, akinek a tisztán kétpólusú világában vannak a tökéletes tündérek, és a velejükig romlott boszorkányok.
Veréssel és szeretetmegvonással, hazugságban nevelt gyerekek vagyunk.

Minél inkább töröm a fejem, annál kevésbé látok emberi megoldást. Csak transzcendenst. Ebből az útvesztőből csak fölfelé van menekülés.

1 komment

Drámaíróverseny - utórezgés

2013.04.05. 00:17 kjá

Mindent egybevetve - már megint és még mindig - nagyon jó volt ott lenni. Azt mondják, tíz évet fiatalodtam. Azt mondják, látszik rajtam, még mindig a hatása alatt vagyok. Hogy úgy mesélek róla, ahogy a szülésről szoktak: rettegtem tőle, nehéz volt, de megcsináltam, és most nagyon büszke vagyok magamra.
Hihetetlen erőt adott, hogy meg tudtam csinálni. Este hatkor még semmit nem tudni, és reggel hatra befejezni. Hogy a semmiből egyszer csak, hirtelen ott egy egész nagy valami. És ez még semmi! Nagyon szeretem a színházcsinálást. Mert ott is csak egy asztal, körülötte hat színész, egy rendező, és harminc óra múlva egy előadás díszlettel, jelmezzel, kellékkel, hanggal, fénnyel. Hihetetlen, heroikus erőfeszítés. A kellékes hozza a művérbe áztatott szivacsot, ami a donorszív lesz. Milyet kérünk? Szimbolikus vagy anatómiai szívet? Anatómiai. És lógjanak ki belőle erek? Yvette-tel összenézünk. Lógjanak. És egy órán belül ott volt egy hatalmas pontos, vérző szív! Minden tiszteletem a színház háttérmunkásaié. (Szerintem a legdurvább munka az ügyelőé egyébként. Meg a rendező-asszisztens se kutya.)

Yvette nagyon úgy gondolkozik a színházról, ahogy én. Emberileg elég távolságtartó, az én nyakbaesésemmel többször lepattanamt róla. De a héten felhívott a producere - a jövő heti, családon belüli erőszakról szóló darabjába az utolsó pillanatban belevette egy szövegemet. Azért ez jó visszajelzés. És jó volt a szakmai kapcsolat. Hogy már mondanám, mit kéne máshogy a színpadon, és Yvette már adja és pont azt az instrukciót. Az is jó, hogy a színészek élvezték a próbafolyamatot és az előadást. Az is, hogy nyáron a szarvasi víziszínházban lemegy még egyszer mindhárom, és mégsem homokmandala volt az egész - egy fújásra elszáll. Az is jó, hogy a Bárka szerkesztői, akik meghívtak, nem csalódtak bennem, mert szerették a szövegemet.

És jó volt Békéscsabán is. Ott nekem mindig jó. Az az érzésem, hogy ott engem szeretnek, ürügyeket találnak, hogy lehívhassanak, és ha megyek, tudom, hogy lesz egy-két ember, aki vár, aki örül nekem, aki készül, hogy együtt tölthesse velem az estét. Annyi mindenkinek, annyi mindent kéne köszönnöm. Hogy szóval akkor köszi!

1 komment

Drámaíróverseny - napló 3.

2013.03.25. 09:02 kjá

Márc. 24. 

A délelőtti próba meglepően jól ment a próbateremben. A színpadi valójában csak technikai próba volt: két órát kaptunk beállni díszlettel, jelmezzel, fényekkel. Úgy tűnt, rengeteg az instrukció, egy nap alatt megjegyezhetetlen. Az egész előadás mint a homokmandala rengeteg munkát és előkészületet igényel, aztán nyoma sem marad háromnegyed óra múlva. Talán ez a legszebb benne.


A csapat utána visszament a próbaterembe összemondogatni a szöveget, én a gőzfürdőbe kiáztatni az agyamat. Már ami maradt belőle.

A díszelőadást együtt néztünk, a három szerző. Szerintem a mi előadásunk lett a legjobb, nem véletlenül kapta meg Yvette a legjobb rendező, és két színész a csapatból a legjobb férfi és női színész díját. 
Ami az írói díjat illeti: működött a papírforma, amire számítottam, és aminek örültem is. Háy nem tud rossz darabot írni. Gondoltam megtanítom még az este a fogadás után, de nem lehetett róla leszedni a médiamunkásokat.

Mindent összevetve azt mondom, ide máskor is jövök, ha hívnak. Imádom a színházcsinálást, most már nem félek, mert tudom, hogy képes vagyok gyorsan, egy éjszaka alatt is dolgozni. Rengeteg jó embert ismertem meg, és azért írtam egy használható szöveget is, ami vállalható, ami miatt nem kell szégyenkeznem.

3 komment

Drámaíróverseny - napló 2.

2013.03.24. 09:03 kjá

Márc. 23. 17h
A fene egye meg, hogy nem bírtam egy óránál többet aludni. Plusz még az érzelmi hullámvasút. Voltam már halálra készülő gladiátor, vérben forgó szemű bika, volt rajtam pánik és szégyen. Ideje elengedni a darabot, és szépen elmenni a gőzbe. Ajándék belépő a fürdőbe, gyógyvíz (megfeketedik rajtam az összes ékszer, amit elfelejtettem levenni), és jó, kakukkfüves gőz. Mindent túlélek

19h
Bedugom a fejem próbára. Húznak. Mármint szöveget. Vastag tollal. Egész oldalakat. Nyelek egyet, ennek így kell lenni, ez már Yvette gyereke, ő tudja, mennyit lehet-szabad-kell, mi fér bele. A zenék amúgy is falják az időt. És büszkén hirdetem, hogy nem vagyok hisztis a szövegeimmel kapcsolatban. Elmegyek vacsorázni. (Már megint akkora adag, mintha tényleg gladiátor lennék.)

21h
Próba. Ezer ötlet. Sokkal jobbak, mint amiket én valaha beleálmodtam volna. Ezért szeretem a színházat. Ahol az én eszem megáll, ott a többieké elindul. Hangosan röhögök, Yvette onnét veszi észre, hogy bejöttem, azt hiszem, megnyugszik, hogy nem fanyalogni ülök be. El kéne mennem aludni, eddig kétszer egy órát tudtam a éjszakázás után. De képtelenség otthagyni a próbát, annyira jó! A színészek jobbnál jobb figurákat teremtenek a karaktereimből. Lelkes közönség vagyok.

22h
Vége a próbának, Yvette megkérdi, van-e valami szöveg, ami nagyon hiányzik. Egy mondatot visszakérek. Továbbra is a nagyvonalú szerző szerepében érzem magam. És most alvás, alvás!

Március 24. 9h
Kilenc óra alvás - persze fejfájás ennek megfelelően, 10-től próba. Készülődöm.

1 komment

Drámaíróverseny - napló

2013.03.23. 15:00 kjá

Március 22. 18h

Itt vagyok Békéscsabán. A szállodai szobában felhalmozva csoki, sós rágcsálnivaló, gyümölcs, üdítő. Kis üdvözlőkártya a színháztól. Úgy fogadnak, mint egy királynőt. Vagy mint a gladiátort, mielőtt az arénába lép? Fáradt vagyok, esélyt se látok, hogy végigbírjam az éjszakát.
Megérkezett Podmaniczky Szilárd és az általam látatlanban esélyesnek tartott Háy János. Ideges vagyok és lehangolt egyszerre. 
A vacsora előtt kapok egy kávét meg egy pálinkát. Minden rendben lesz hirtelen.

19h
Kihúzzuk a csapatokat, enyém a zöld, megörülök neki, pont ők tetszettek legjobban a fotók alapján. A nekem sorsolt rendező Bozsik Yvette, a cikk a Nemzetből, amiről írnom kell, egy meglehetősen szerencsétlen szöveg: szemelvények a rock történetéből.

20h
Pörgök jókedvűen, teli ötlettel. Az már biztos, hogy ha rajtam múlik, minden szereplőt kinyírok.
Az a terv, hogy dolgozni kezdek, aztán ha elfogynak az ötleteim, sétálni megyek, hogy a dinamóval működő agyam újra mozgásba lendüljön.

24h
Pánik, hogy nem leszek kész. Egyszerűsítem a terveket.

02h
Első elalvós roham. Fölkelek, járkálok, csoki, kávé.

04h
Második elalvós roham. De már tudom, hogy kész leszek, a terjedelem is megfelel. Néha egy-egy saját poén megtetszik.

06h
Kész vagyok. Maradt időm javítani, formázni is.

08h
Szöveg leadva. Első interjú a Bárka szerkesztőségében. Tele vagyok tettvággyal minden fáradtság ellenére, és elégedett vagyok azzal, amit leírtam.

9h
Odakinn törik az aszfaltot, füldugó segítségével alszom egy kicsit.

12h
Nagy nehezen fölkelek, úgy érzem, átment rajtam az úthenger. Nincs kedvem semmihez, és le kell menni az olvasópróbára. Egye meg a fene az egészet!
A színészek várakozó mosollyal várnak. Yvette arcára kiül a sokk - ő már olvasta a szöveget.
Úgy érzem, ilyen szart az életben nem írtak. Nem hogy én, de senki. Szeretnék egy színpadi süllyesztőt.

14h
Olvasópróba. Istenem, lesz ebből valami? Vagy legalább belőlem még egyszer emberforma lény? Aludnom kéne.

2 komment

Megint egy kemény poszt Évától

2013.02.08. 08:46 kjá

http://csakazolvassa.wordpress.com/2012/05/06/no-vagyok-vagy-mi/

http://csakazolvassa.wordpress.com/2012/05/06/no-vagyok-vagy-mi/

1 komment

Íme, áldásul

2013.02.07. 06:54 kjá

"Íme áldásul volt nekem a nagy keserűség..." - ez az egyik kedvenc ószövetségi versem. Ezékiás király mondja, amikor halálos betegségből gyógyul meg. Ezt ismételgettem a legrémesebb napokban is abban a hitben, hogy egyszer ezt fogom érezni.  Most eljött, nem is kellett sokat várni, fél év után áldásnak érzem a fájdalmas időszakot. Azt hittem, végig kell élnem a gyászévet, de Isten nem olyan, mint ahogy elképzelem - hanem mindig sokkal jobb.
Amikor az utcán EXXX-emet megláttam, már nem menekültem, utána futottam, beszélgettünk, örültem neki, és nem akartam belepusztulni. Még csodálkozni se volt időm, csak utólag. 

Szeretek most tanítani. Persze ahogy öregszem, egyre rosszabbul bírom a rendszert, a kényszert, de öröm a gyerekekkel lenni, figyelni rájuk, része (és olykor katalizátora) lenni a folyamatoknak, találkozni a szülőkkel, és érezni a támogatásukat. Örülök a kollégáimnak, büszke vagyok rájuk - annyi megszállott alkotó és őrült pedagógus, amennyit még nem láttam egy helyen, talán csak a konziban. Nem hiába - művészeti suli. És életemben először van olyan főnököm, aki szeret. Sajnos anélkül nem bírok dolgozni. 
Igen, a közoktatás helyzete borzalmas. A fizetésünk késett. Nincs saját költségvetésünk, és ha kitörik egy ablak, nem tudjuk, lesz-e pénz beüvegeztetni, vagy papundeklivel kell betömni a rést. De amikor drámaórán megszületik egy hiteles pillanat, irodalomórán egy befogadói találkozás a szöveggel, szünetben egy felismerést hozó beszélgetés, akkor az ember azt mondja: megéri.
Melyik munkának van még értelme a tanításon meg a gyógyításon kívül? 

1 komment

Pillang

2013.02.02. 09:29 kjá

Az elmúlt hónapot a Belsőépítésszel töltöttem. Különös lény, ha én tűz és föld, ő víz és levegő. Én extra- ő introvertált, én társas, ő magányos, én kommunikatív, ő meditatív, én pacsirta, ő bagoly. Ha én BTK, ő TTK, ha én gömb, ő kocka, ha én láma, ő gyík, ha én zenész, ő botfül. Én tapasztalt, ő érett.
Arra tartom, hogy megmondja az igazat. Ez legtöbbször jólesik, szebbnek-jobbnak lát engem, mint én magamat. Néha fáj, de akkor nagyon. Általában ilyenkor is felismerem, hogy igaz.
Én írok, neki vannak szavai. Mély, mint egy feneketlen kút, egy hónapja dobtam bele egy követ, de még nem hallottam a loccsanását, pedig tuti, hogy van benne víz, látom csillogni a napot, éjjel pedig a holdat és a csillagokat.
Jövök ki a gyászból. Már csak fizikailag fáj a szívem, és az álmaimban hordom EXXX-emet. A tudattalanban folytatódik tovább a feldolgozás.
A Belsőépítésszel nem álmodom.

3 komment

Desztillált fájdalom

2012.12.01. 23:20 kjá

Egy válás vagy szakítás is gyász. Mindenki máshogy gyászol, ahogy mindenki máshogy születik. Mindenki ugyanúgy gyászol, ahogy mindenki ugyanúgy születik.
Anyát gyászolni könnyű volt. Sokkal könnyebb ennél. Ott a hiány volt vegytisztán, az elvesztés fájdalma. Ezt szennyezi a hazugság, a keserűség, a harag, a bűntudat, az önvád, az öngyűlölet akár. Belerezonál minden más fájdalom, anya halála is, az életközép-válság, a kisebbségi érzéseim, ki tudja, mi még. Ezeket kell először szétszálazni a továbblépésért. Mit továbblépés? A szimpla túlélésről van szó.

Egy öt és fél éves kapcsolatot ér gyászolni. Amiben hittem, ahol elkötelezettnek éreztem magam halálig, hiába nem volt róla papír. Ahol ugyanolyan szerelmes voltam, mint az első hónapokban, ahol nemcsak szerelmes voltam, de szerettem is a másikat. Jogos gyászolni akkor is, ha becsapva érzem magam. Akkor is, ha sokat szenvedtem már a kapcsolatban. Akkor is, ha - egyenlőtlenül - csak én gyászolok.

Nem hittem, hogy vége lesz. Azt hittem, harcolni kezdünk kettőnként. Hiába jelzett már a tudattalan sokkal korábban, nem akartam elhinni. Azt akartam, hogy a szeretet legyőzze a halált. A szerelem halálát is akár.

2 komment

Elveszett

2012.11.30. 13:47 kjá

Jó, jó, igen, tényleg igaz, hogy elvesztettem a blog.hu-hoz tartozó jelszavam, de még igazabb, hogy nem is kerestem, nem akartam, nem tudtam írni, mit is írhattam volna azon túl, ami VAN, mi mást, ami lényegtelen, ahhoz képest, ami meghatározza a napjaimat?
Mi vállalható nyilvánosság előtt a verseken túl mindebből? Nekem a blog nem az internetes anonimitás, hanem a névvel vállalt önazonosság. Nehéz ez: kit védek és kit védjek? Magamat vagy azokat, akikről még szó van ezekben a bejegyzésekben? Nem érdekel most semmi, sem közélet, sem művészet a saját túlélésemhez képest.
Lehet, kell, szabad erről beszélni?  Írónak lenni jelenti-e ezt is: póznára tűzött roncsautónak lenni, megmutatni magam, a sérüléseket, felhívni a figyelmet a veszélyes útszakaszra? A fenébe, mindez hozzátartozik? Hazugság-e az elhallgatás?

Most úgy gondolom, hogy amit írok, mások számára akkor és azért tud érvényes lenni, mert olyat írok le, amit ismer, átél, átérez. Ez is olyan most, ez a gyász.
Anya halála után a gyásznaplóm kikerült erről az oldalról, sokaknak segített, talán a gyászversek is, miért ne lenne ez a gyász ugyanúgy már önmagában attól értelmes, hogy másnak erőt ad a szenvedésben?

A gyászévnek lassan felénél járok. Kicsit visszatekintés, kicsit előrehaladás. Kívánjatok hát jó utat nekem.

4 komment

Kezdődik

2012.10.08. 22:17 kjá

http://www.koltokmaskepp.hu/kiss.html

Egy kicsit izgulok.

15 komment

akkor itt csak a csend

2012.09.26. 22:15 kjá

http://www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1

4 komment

esti kérdés

2012.09.22. 00:11 kjá

Elég erős-e a vers fölé emelni bohózati figurává alázott önmagamnak?

Szólj hozzá!

És beleáll…!

2012.09.09. 12:28 kjá

Ideje beleállnom abba, ami van. A „mindjárt negyvenéves, egyedülálló tanárnő” sztereotípiájába akár. Abba, hogy egyedül vagyok: szabadnak érzem magam vagy épp magányosnak. A gyászba, amit érzek, és amibe még hónapokig befelé fog vezetni az út. Abba, hogy a szakítás nem öli meg a szerelmet. Abba, hogy most egyedül is akarok maradni, bármennyire rossz, bármennyire fájdalmas az intimitás hiánya, még nem akarok új kapcsolatot, nem vagyok képes rá. Abba, hogy megteremtem a saját valóságomat. Beleállni a tanításba, az írói létbe, beleállni a katalizátor elhívatásába. Mindegy, hogy én akartam-e így, de így van.  Beleállni mindabba, ami a sorsom, bízva egy Jóakaratban, hogy ne vigyem lejjebb a lécet az életemmel kapcsolatban, hogy ne kössek elvtelen, szánalmas kompomisszumot.

Teremtettem magamnak egy ideiglenes létformát, mert nem tudom elhinni, hogy amiben vagyok, az végleges is lehet. Pedig de. Egyfelől jogos az ideiglenesség, hiszen maga az élet ezen a földön eleve ideiglenes, másfelől a léleknek kell a biztonság, az otthon, a rendszeresség, a belenyugvás a sorsba, és nem várhatom, hogy más, vagy a külső körülmények ezt megteremtsék.

A tudatosan mormolt, énekelt buta szövegű és dallamú saját mantráim mellett, hónapok óta minden fájdalmas helyzetben megszólal egy-egy mondat anélkül, hogy tudatosítanám magamban. Mintha a testem középpontja megfeszülne, és ez szólal meg bennem: „az én életem az enyém”, vagy „ez az én életem” Nem tudom, honnan jönnek ezek a mondatok a legrosszabb pillanatokban is, amikor nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, hogy nincs egy reggel, amikor felébredek, hogy rossz vicc volt az egész. Nem ébredek fel, csak erre a valóságra, amitől félek. De megfeszítem magam, megtartom a központomat és beleállok.

3 komment

Jertek, nézzétek ferde mosolyom...

2012.09.04. 23:34 kjá

http://www.noltv.hu/video/4559.html

4 komment

Tantestesülés

2012.09.02. 20:27 kjá

 Hétfő, kedd, szerda suli. Kultúrsokk. Teendők. Megválaszolatlan kérdések. Pánikhangulat. Hogy a fenében leszek képes erre? Adminisztráció-hegyek, amiben rettenetesen rossz vagyok, és még idegesít is. Szervezéshegyek, amik úgyszintén. Segítség! Biztató vállveregetések. Péntektől meg a gólyatábor.

A Bátortáborban voltam így először. Amikor megszerettem az önkéntestársakat, és azt mondtam, minden jó így, csak a gyerekek ne jöjjenek, mert félek. Aztán mégis megjöttek a gyerekek, és minden még sokkal jobb volt. Most a továbbképzésen megkedveltem a kollégákat, rájuk csodálkoztam, de a gólyatáborba nem akartam lemenni, jajistenem, ott lesznek a gyerekek! És igen, ott voltak, és megint azonnal beléjük szerettem. A tanárt nem lehet levetkőzni. Hullafáradt vagyok, rengeteg munka volt, de teli vagyok bizalommal. Jó, eddig is teli voltam, és ráfaragtam, de hátha most nem. És hátha lesz hozzá erőm. És mellette az íráshoz. És talán visszatér belém az erő is, vagy visszanyerem az egyensúlyomat.

3 komment

Nem hiszem

2012.08.30. 01:46 kjá

Nyíregyháza, Vidor-fesztivál. A szálláson a szobámban fekszem az ágyon és bőgök. Ma hajnalban meghalt egy fiú, akit a Bátor táborból ismertem. 18 éves volt, okos és gyönyörű és kedves. Vízilabdázott, tanult, élt és akart élni. Leukémiás volt (azt hiszem), csontvelő-átültetésre készült, túl is volt rajta, azt mondják, valami vírussal találkozott a legyengített immunrendszere.
Olvasom, ahogy a többi gyerek búcsúzik tőle a Facebookon. Nem akarom elhinni, de tudom, hogy igaz. Öt év alatt több száz gyerekkel táboroztam együtt, nem jött hír, hogy egyet is elvesztettünk volna közülük. Őt az utolsó évben ismertem meg. Nem kerültünk nagyon közel, mégis úgy sírok az elvesztése fölött, mintha szoros kapcsolatban lettünk volna. Nem értem. Nem értem. Valaminek lennie kell a halállal, amiről fogalmunk sincs, ami után azt mondjuk majd, hogy megéri, hogy mindez jó így. Az Isten, akiben mindnyájan élünk, mozgunk és vagyunk, nem kívülálló! Nem bánt minket, Ő most meghalt ezzel a sráccal együtt, nem hihetem másképp.
De basszus, akkor is félek. Elveszni és elveszíteni. És belül kiabálok: nem érvényes, nem igazság, kérem vissza ezt a gyereket az életnek, kérem vissza végigcsinálni. Nem hiszem, hogy nem lehet feltámasztani a halottakat!

1 komment

Továbbképzés

2012.08.25. 23:28 kjá

Semmi szimbolika, tényleg továbbképzés Egerben három napig – mediáció és resztoratív technikák témakörben – leendő munkahelyem tantestületével. Bepréseljük öten a testületünket Miklós autójába, napközben okulás, este wellness vár ránk, éjszaka meg az egri borok. (Csak utólag zuhan a tudatomba, mint estem szerelembe ebben a városban sok évvel ezelőtt.) Az első nap minden érdeklődésem ellenére rémes, a havi rendszeres, napokig tartó fejfájástól. Csak másnap este tartok a többiekkel a városba. Addigra kiderül a grafikusművész kollégáról, Zoliról, hogy nagy salsatáncos, elkapom a hotel lobbyjában, először zene nélkül rázunk, később a telefonom a mellényzsebében, onnan hallgatunk egy-két számot, táncolunk.

A borozóban megkóstolom az Egri csillag nevű új fehérbort, a hivatalos szórakoztatók a Sej-haj, Rozi után rockyt játszanak, az igazgatóval táncolok, de nem készültem jó öltözettel, a nyakamig pörög a szoknyám. Az egyik kolléga az aszúról magyaráz: olyan, mint agyvelőpörköltet készíteni rendőrökből – hány puttony kéne belőlük? Fölmerül, írjak gyorsan szonettet az agyvelőpörköltről, másik kolléga ragaszkodik hozzá, hogy neki szóljon a vers, tíz percen belül kész, Ákos, zenész kollégám elveszi a szöveget, dalt ír rá, a borospoharak dobszerkóján el is énekli, latinos lesz, hogy Zolival táncolhassunk rá. Hát, ha még a néptánctanárt is elkaphatom egy mezőségire!

Sírós röhögések, nem merem elhinni, hogy otthonra találhatok egy tantestületben. De péntek este úgy búcsúzunk: viszlát hétfőn, örülünk a találkozásnak, nem az undor van bennem, hogy dolgozni kell. Bár a szabadságomért sajog a szívem.

Szólj hozzá!