2008. március 05. 22:14 - kjá

BUENOS AIRES bő lére eresztve 2.

És itt a vége:

Febr. 27. szerda

 

Elég volt a városból, kimegyünk a nemzeti parkba madarakat meg vízidisznót nézni. Vízidisznó nincs, víz se nagyon, kérdés, a vízimadarak hogy maradnak meg. Nagyobb séta, mint gondoltuk, a szomjhalál közeleg, mire visszaérünk.

Megint a San telmói Mariposita a cél, most egy srác (Marcelo Gutiérrrez) tart tangótechnikát. Igazából kontaktórára hasonlít, illetve tangóra alkalmazott kontakt, ami nem meglepő, a kontakt mindenre jó. Kétszer annyi nő van, mint férfi, a legtöbbje külföldi, az óra leginkább angolul megy, végre, otthonos érzés. A srác nagyon kreatívan két nőt állít egy férfihoz, a férfi mozgását kell követni, az egyik nő vele szemben a vállát, a másik a háta mögött a derekát fogja. Nekem jó kedvem lesz tőle, Dávid nincs igazán elragadtatva.

Utána én a La Brujába szeretnék menni, a kis emeleti tradicionális milongára, ahol már voltunk, Dávid szívesebben menni vissza a Scalabrinire, ma inkább mást keresünk. Ott a közelben a Perú, ahol az egyneműek milongáját is tartani szokták, meg az Independencía, ahol régi Unitangós ismerőssel, Gabi Sodával (szóda gabi) találkozunk. Ez sajnos nem feltétlenül jelent jó táncestet, erre már rájöttünk. Zenekar is érkezik, rettentő hamis pianínón kell játszani a remek zongoristának, fel is szisszen néha a nem várt hamisságtól.

Egy erős hangú lány van velük, lelkesen, magával ragadóan énekel,  föl is akarom venni, sokkal élőbb az egész, mint a profi Unitangó. A tánc viszont nem megy, most már annyira fájnak az ízületeim, mintha a saját öreganyám lennék, kész, kiment a biztosíték, vagy összerakom magam gyógytornával, vagy sosem táncolhatok többet.

Dávid kiakad, haza akar menni, én maradnék a koncert második felére is, végül hazataxizunk, az éjszaka konfliktuskezeléssel telik. Ez a veszekedés eurokonform neve. Na jó, azért nem tart reggelig.

 

Febr. 28. csütörtök

 

Délután fél egykor sikerül felébredni, odakinn szakad az eső, de nincs itthon egy falat kaja sem, elrohanok a boltba. Az utcán ömlik a víz, kiváló tanulmány a világvégéről írandó regényemhez. Csorog be a hátamon, mármint nem a regény, a víz, bokáig járok benne, az esernyőm kifordul a hatalmas szélben, el is törik.

Itthon a huskykutya akar velem játszani, de már sietni kell, épphogy, némi késéssel odaérünk a Teatro de la Comediába, ahol Gustavo Rosas és Gisela Natoli tanítanak tangó nuevót rengeteg új figurával. Én élvezem, Dávidnak nem tetszenek, szerinte húsdaráló, gyorsan és odafigyelés nélkül haladnak.

Dávid hámlani kezd, én még ilyet nem láttam, felhólyagosodott a bőre, ha hozzáérek, kipukkad, mintha vízhólyag lenne vagy inkább légbuborékos nejlon. Muszáj locutoriót keresni, ott lehet internetezni, sürgős leveleim vannak, csak a spanyol billentyűzettel elég nehezen boldogulok.  De van elég idő, átérni praktikára a Tango Brujóba, ami cipőbolt is rengeteg cipővel, meg se nézem, nehogy szomorkodni kezdjek, hogy nekem már van.

A praktikát nagyon nem így képzeltem el, igazából pont olyan, mint egy óra. Egy öreg mester jön, milongát tanít, egy idő után elvesztjük a fonalat, csak találgatunk, mi a fenét is akart mutatni. Lehet, hogy ő is csak találgat, hogy mit is mutatott az előbb.

Nagyon fáradt vagyok, a tervek szerint visszamegyünk a Scalabrini Ortízra milongára, ahol hétfőn már voltunk, de külön megyünk, hogy legyen esélyünk mással is táncolni. Előtte pompás kajahelyet találunk, 15 pesóért azt eszik az ember, amit akar. Hát akarni akarna ezt is, azt is, de a gyomor befogadása véges, legalábbis az enyém. Azért elmegyek a végső határig.

A milongára én vonulok be elsőnek, és kiderül, hogy ez bizony tangó queer, az egyneműek milongája, akik tánc közben váltogatják a szerepeket. Van köztük meleg pár, akik viszont tartják magukat ahhoz, hogy az egyikük következetesen a nő, másikuk a férfi.

A házigazda tisztességből felkér, talán életem legklasszabb tánca. Úgy érzem tőle magam, mintha tudnék tangózni. Hogy mit le nem tud vezetni egy kétballábas nőnek egy profi pasi! Dávid menekülőre fogja, miután egy fiú odamegy hozzá, hogy „bailamos?” , kinyög egy elutasítást, és felkér egy lányt.

Megegyezünk, hogy talán nem ez a legjobb választás a külön táncra, táncolunk együtt. A házigazdák hárman, két fiú és egy lány, bemutatóznak, amit a két fiú csinál, az utánozhatatlan, dinamikus és akrobatikus, mégis intim.

A bemutatójuk utána chacarera nevű tánc, amiről sosem hallottam korábban, talán ez a helyi néptánc. Olyan, mintha ír szteppet kevertek volna flamencóval, nekem nagyon tetszik, a zenéje is izgalmas. De nincs nagyon miért maradnunk, én nem is érzem jól magam a táncban, Dávid is elégedetlen, hogy nem tudom megcsinálni, amit órán ezerszer.

 

Febr 29. péntek

 

Szerencse, hogy szökőnap, mert minden szökőévben vagyok hajlandó ilyen szar napot elviselni. Esik az eső, és Dáviddal megegyezünk, hogy egyikünk sem elégedett a tangóval, amit együtt táncolunk. A megoldás egy hónap tangómosolyszünet, talán tényleg megmérgeződtünk. Egyelőre mérgesek vagyunk, jól meg is verjük egymást.

Este azért elvergődünk a Scalabrinire, most úgyanúgy a Parakultural szervezi, mint hétfőn, nem kell milonga gaytől tartanunk. Iszonyú tömeg, egy hátsó sarokba húzódunk, onnan nézzük a többieket, kicsit tötyörgünk is néha a parketten, másra nem nagyon van hely, aztán visszaülünk, nézem, hogyan működik a cabezazo, a könnyed fejmozdulattal való felkérés. Engem nem lehetne, ha akarnának sem, elkapom a fejem, mihelyt összeakad valakivel a tekintetünk.

Aztán megemberelem magam, és nézek. Bátran. Nem is hiába, felém bólint egy pasi, én rámosolygok, állítólag így kell. Táncolunk, közeli tartás és elég nagy pocak, valahányszor átléptet a lábán, kellemesen végig kell simítanom az ágyékán a combommal. Nagyon jól vezet, kevés figurával, de ráérősen, mindig hagy rám időt, a tömegben is tudunk rendesen lépni, olyan jól navigál. És beszél angolul, pedig helyi, nem tangóturista.

Úgy látszik, neki sincs ellenére a tánc, felkér egy másik tandára is, most valsra. Ugyanolyan ráérős, ugyanolyan szoros tartásban, igyekszem lazítani rajta, de nem nagyon tudok hová hátrálni a pocakjától. Nagyon kedves pasi, de azért amikor a harmadik tandára jönne értem, gyorsan lehajolok a cipőmhöz. Állítólag ha egy nő három tandát enged egy férfinak, annak már mindent enged. Én meg azért mindent inkább nem. Elbújok. Tudom, meg kéne tanulnom az elutasítást is, szemrebbenés nélkül, fagyos arccal elfordulni, itt így csinálják a lányok, de annyira  nehéz!

Dávid azt mondja, az erotikát a nő viszi a tangóba. Lehet, hogy túl sokat vittem? Nem akartam. Pont úgy táncoltam, ahogy szoktam.

Azért elköszönök, mielőtt lelépünk, bár Dávid szerint azt se kéne, mert bátorításnak veszi. A pasi sajnálja, hogy megyek, öröm volt velem táncolni, jöjjek újra Buenos Airesbe. Az önbizalmamnak mindenesetre jót tett.

 

Márc 1. szombat

 

Ez az utolsó lehetőség ajándékot vásárolni. Kora reggel akarunk kelni, lesz belőle fél 11, de az utóbbi időben ez is rekord. Fura idő van, nagy felhőszakadások és erős napsütés váltogatják egymást, lehetne belőle szivárvány, de nincs.

Tesómnak helyi népzenét ígértem, ma van a születésnapja, be is szabadulunk egy lemezboltba, ahol minden cédébe bele lehet hallgatni. Sorban hallgatjuk a folklórt, a tangót, a tangó nuevót, a latin jazzt, nem bírjuk abbahagyni. Három és fél óra múlva komoly gyötrődés és válogatás után öt lemezzel és nagyon kevés pénzzel távozunk.

A belvárosban jönnek az őrültségek: evitás hűtőmágnes és guevarás pohárka, egy ruhaboltban műtőzöld lenvászon ing és nadrág, mert beleszerettünk. Aztán megvesszük a kajákat: a helyi sörök mellett (Quilmes és Iguana) édességek: dulce de leche és cachafaz, igen, kacsafasznak kell olvasni. Sajnos parmezánkrémet nem kapunk.

Visszamegyünk a belvárosba a kínaiak által üzemeltetett 15 pesós parilla librébe, és megint szinte halálra esszük magunkat: sült hús, saláta, édesség, gyümölcs, fagyi, alig bírom behúzni a hasam, hogy ne félidős terhesnek nézzek ki majd, mikor táncolok.


Végre rászánjuk magunkat, és ellátogatunk egy microcentrói milongára, a Maipú 444-be, ahol először jártunk. Együtt ülünk le, pedig ez is tradicionális hely, lehetne külön helyet kérni, és nemcsak egymással táncolni, de az utolsó tangó Buenos Airesben legyen csak együtt. A zöld cipőm igazi tangós darab, mert egyedül egy lépést se tudok benne tenni, csak ha rátámaszkodom egy férfira. A tervek szerint átmennénk Palermóba is a La Virutába, de kidőlök, amúgy is másnap indulás.

Most úgy érzem, tudnék még maradni. Kezdem kiismerni magam, hol érdemes enni, hol tangózni. Csak meg kéne tanulni spanyolul. Pardon, castellanóul.

 

Márc. 2. vasárnap

 

Csörög reggel az óra, lenyomjuk. Aztán persze kapkodás, alig tudunk összepakolni, kitakarítani, Kristóféktól elköszönni, már ott a taxi a ház előtt. Épphogy odaérünk, már becsekkolás, az utolsó pillanatban még felhívjuk Gerit, kedvesen búcsúzik, ő is vár vissza, kilépési adó befizetve, és még marad elverni való pénz. Gyerünk: nagy doboz dulce de leche, két szivar, és pénz, huss! lehet beszállni a gépbe. Dávid maradna, nekem is fáj a szívem, de annyira várnak otthon az embereim és a dolgaim!

Szerencsére itt felengednek folyadékkal, és nemcsak azzal, ami a hólyagomban van, a gépen sosem adnak elég vizet, nem bánom, ha van nálam. Beveszem a nyugtatót felszállós hiszti ellen, rögtön el is alszom.

Kétszer kerülünk légörvénybe, mind a kétszer akkor, mikor épp enni adnak. Ezt kinek sikerült így kiszámítani? Különben filmet nézünk, már amennyit értek belőle, jazzrádiót hallgatunk, amikor meg aludni szeretnék, füldugó segít, hogy ne halljam a kisgyerek ordítását, aki mellettünk ül. De hallom. Egész úton a kisgyerekek megszüntetésének módjain gondolkozom félálomban.

 

Márc. 3. hétfő

 

Madrid, 8 óra várakozás a reptéren. Hiába van korábban egy Malév-gép, nem cserélhetjük be a jegyünket, becsekkolni se lehet még, tologatjuk a cuccainkat meg egymást. Taxival vagy metróval végül is bemehetnénk a városba, de én járni se bírok, ülni se, elfekszem a kőpadlón, szerencsére nem zavar el senki. Dávid képeslapokat ír, nekem kiesik az egész délelőtt.

A gépünk egy órát késik, rém nyűgös vagyok, végül meglepő módon csak húsz perccel szállunk le később, mint ahogy számítottuk.

Itthon. Egyszerre nagyon jó és nagyon szomorú, berakok egy cédét a számtalan találomra vásárolt közül. Multimédiás, egy szám videóval együtt van rajta: ott a város, Buenos Aires, a sárga-fekete taxik, a kávéházak, a Boca, és a nosztalgiáról szól a tangó. Nem is fáj. Egy kicsit se.







ezt a verset még itthon írtam, aztán most egy kicsit át.  akkor raktam fel, mikor kínlódtam a naplóval. csak próbaképp. és magamtól rá nem jöttem volna, hogy a betűszínt kell állítani... béna... :(


Xanax


Az öntudat élét, mely önmaga
körül a világ lágy szöveteit
véresre sebzi, hogy lehet kibírni?
 

Fehér fényét, melyben a rejtett bűnök
kis szarkalábai sötét ráncokká,
mélyülnek a bőr sima felszínén.
 

Inkább hazudj még, észrevétlen, könnyű
kezeddel emeld le az irgalom
súlyát vállamról, édes kábulat,

kússz végig rajtam észrevétlenül,
mint délutáni árnyék a falon,
ringasd árvád, közönyös mostoha,
ringass, előregyártott nyugalom.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr6367554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

változó 2008.03.06. 00:56:26

végre végre végre itthon vagy. fura ez a zöldön zöld vers. mármint látni fura. mikor a hol? love.p.