2008. március 05. 22:16 - kjá

BUENOS AIRES bő lére eresztve 1.

Itt az ígért és megírt offlájn napló onlájnra eresztve. De hogy mennyit kínlódtam vele...


Febr.11. hétfő

 

Félek a repüléstől. Madrid felé a felszállás még rendben, a leszállás már pánikhatár: itt vagyok bezárva egy fémdobozba, feldobva a levegőbe, várhatom, hogy leesem.

Madridban pár óra a reptéren, Dávid tologat a csomagokkal együtt, nyugtatót vesz nekem, ebédelünk.

A tengerentúli gép óriási, pont olyan, mint a katasztrófafilmekben. Felszálláskor megadóan pityergek, aztán alszom a nyugtatótól. Sokáig tart a naplemente, nyugat felé megyünk. Mire megérkezünk, feldagad a kezem és szédülök.

A város szabályos négyzetháló, látszik felülről, nagy sötét foltok közben, talán erdők. Óriási a fényszennyezés.

Kristóf barátom jön elénk Geri nevű haverjával, kocsival visznek haza, a szuterénlakás nagyon barátságos, a cucaracha meg már halott.

 

Febr. 12. kedd

 

Még mindig szédülök. Sokáig alszunk, aztán kipakolunk, meleg van, pára, szobanövények élnek az ablak előtt, itt szinte gyomok. Hibiszkusz, aloe vera, könnyezőpálma, fikusz.

Papagájok és láncfűrészhangú bogár zajong. Kristófék kávéval várnak, megnézzük a templomot: főúri kastély volt, még látszik is rajta. Ebédre argentin kaját kapunk: parrilla, azaz faszénen véresre sült marhahús salátával. Igyekszünk megtervezni a nagyobb utakat: a vízesések, a karnevál, Montevideó. Még egy utazási irodába is bemegyünk ajánlatokat kérni, pénzt szerezni automatából, de nagyon fukar, 300 pesónál többet nem ad.

Sétálni megyünk Kristóffal meg  a kislányával, Ágotával. Döbbenetesen eklektikus az építészet, úgy látszik, a főépítész itt ismeretlen fogalom. Kissé veszélyes a közlekedés, ahogy Kristóf mondja, Buenos Airesben nem járhat az ember emelt fővel, sok a csapda: széttört járdák vagy kutyaszar. Az aloe vera  úgy nő az utcán, mint a gyomnövény. Leégésre és rovarcsípésre kiváló, de az íze rettenetes.


Este elmegyek beszélgetni Kristóffal, évek óta nem láttuk egymást, meghív fagyizni, leülünk: „Na, milyen februárban fagyit enni az utcán fejjel lefelé?” – kérdi.

 

Febr. 13. szerda

 

Délelőtt bevásárolunk a supermercadoban, tele a hűtő, és most már tudjuk, mit eszik egy argentin. Délután megnézzük a kínai negyedet, csak egy pár utca, aztán bemegyünk vonattal a Retiroba. Egyfolytában Albornoz milongája jár az eszemben Borgestől (Somlyó fordításában): „Lenn a Retiro lapályán vége-hossza nincs a dalnak…”

Mintha több város lenne egyszerre, a légkondicionált vonatból látszik a nyomornegyed, ahová a rendőrök se mernek bemenni, és félbehagyták az autópályát, mert az építőket se engedték oda.

Lenn a Retiro lapályán megnézzük a Malvinas-emlékművet, aztán Buenos Aires Váci utcáján, a Floridán végre szembejön a tangó. Közönségszavazatra tradicionális milongát táncolnak egy nagyon latin nő és egy vonzó idős milonguero.

Tangóútikönyvhöz is jutunk, talán tényleg elérjük az itteni táncéletet.

Később kettesben elmegyünk fagyizni Dáviddal, az eladósrác nem tud angolul, aztán megszán, és annyira mégis tud, hogy ne hallgassa tovább a spanyol nyöszörgésünket. Ciki.

Még mindig szédülök, Geri szerint azért, mert fejjel lefelé lógunk a földgömbről. Egyre gyanúsabb, hogy így van. Megnéztem, tényleg másik irányban folyik le a víz a lefolyóba.

 

Febr. 14. csütörtök

 

Valentin-napi ajándékként egy kukarácsa fekszik reggel a konyhakövön, már feldobta ugyan a lábacskáit, de így is elég ijesztő, pedig nincs rajtam szemüveg. Dávid megadja neki a kegyelemfúvást a gázolajszagú csótányirtóval, el is takarítja.

Kristófék útra kelnek a tengerhez nyaralni, hagynak ránk edényeket, térképet és lakáskulcsot. Dávid reggelit csinál, most már szédül ő is, a fejünk is fáj egy kicsit, nem lehet sokáig büntetlenül fejjel lefelé az ember.

Geri értünk jön, a legnagyobb forróságban megyünk várost nézni, ahelyett, hogy sziesztáznánk, lesz is nagy leégés, most nem lebőgés értelemben.

Megnézzük a valószínűtlenül rózsaszín elnöki palotát. Állítólag a piros pártiak és a fehér pártiak kompromisszumának eredménye a bugyiszín, azt is mondják, bikavért (na nem egrit) kevertek a festékbe, attól lett ilyen. A palota előtt kordon, könnyű lezárni az egész teret a tömeg elől. Honnan ismerős a metódus? Le is táboroztak a tüntetők, ott lakhatnak egy ideje, de valami nagyobb demonstráció is lesz , a vízágyúk előkészületben.

Tovább buszozunk La Bocába, a tangó szűkebb szülőhazájába. Egy épület ég valahol a közelben, az önkéntes tűzoltók légoltalmi sziréna hangjával jelzik, mit kell tenni. A tarka házak csak néhány utcát tesznek ki, minden lépés egy kávéház, ahonnan szól a tangó, néhány előtt táncolnak is. La Boca többi része nyomornegyed, tábla figyelmeztet a turistakörzet végére.

Beülünk meginni egy sört, nagyon drága, Gerinek be nem áll a szája, szerencsére argetinul se. Argentinul, nem spanyolul, a kettő külön nyelv, az övék castellano, zs-vel a spanyolban j-nek ejtett ll helyén!

Egy pár kínálja magát, némi pénzért rámásznak az emberre valami tangós figurával, lehet fotózni. Dávidot nem engedem a laposmellű ronda lánynak, de fotós barátunk aranyos, amint a pici nő rámászik a nagy testére.

Az obelisco körül igazi megapolisz, hihetetlen méretű sugárutak, óriási reklámok a házfalakon, tiszta amerikai érzés. Megiszunk egy kávét, megkóstoljuk a medialunát, nem akkora eresztés, de finom. A barátságtalan városrész után a legdrágább: a folyópart felhőkarcolókkal. A híd tetszik, csak gyalogosok sétálhatnak át rajta, és amikor hajók jönnek, elmozdítják az egészet oldalra. Sajnos ebben nincs részünk, hajó sehol, átsétálunk kifordulás nélkül.

A folyó kisebbik ága teljesen kiszáradva, a széles korzón futnak, görkoriznak, esznek. A zöld papagájok és a fiúk az utóbbi tevékenységhez csatlakoznak. Én már rosszul vagyok a melegtől, főtt rákká vörösödtem. Szerencsére esteledik, nem égek tovább. Hazafelé vonatozunk, utcazenész száll fel, sajnos se énekelni, se gitározni nem nagyon tud, de hangulatos, amit csinál.

Belgranóban tényleg van tangó az utcán, egy kis filagóriában, végre táncolunk, ha szandálban is, Geri addig szóba elegyedik a szervező hölggyel, aki nagyon csodálkozik, hogy tangót táncolunk, pedig most vagyunk először Argentinában. Akkor honnan tudjuk, hogy kell?

Este itthon pizzasütés és mailezés után kukarácsa-invázió. A vég, amikor már a szobában mocorog egy, és bazeg, ezek tényleg repülnek. Én visítok a paplan alatt, Dávid hősiesen megküzd velük, Cucaracha tábornok vagy Csótányölő Szent Dávid. Azóta kísérgetnie kell vécére is, annyira félek. A rovarirtótól kicsit mérgezetten alszunk el.

 

Febr. 15. péntek

 

A tegnapi nagy séta az ózonlyuk alatt és a hajnalig tartó csótánycsata nem múlt el nyomtalanul. Aludnánk sokáig, de menni kell az utazási irodába a gualeguaychui karneválra való kirándulásunkat intézni. A csótányok egy-nullra vezetnek, a fürdőszobában kiégett a villany. Ráadásul ők sokan vannak, és tudnak repülni. Offenzívára készülünk feromoncsapdával és hasonlókkal.

Délután óriási szieszta, próbáljuk pótolni az alváshiányt. A kávéfőző is bemondta az unalmast, kávézóba kényszerülünk, Dávid matét is iszik, szerintem élvezhetetlenül keserű. Tangóhelyeket, kotta-és cipőboltokat jelölgetünk a térképen, aztán készülünk milongára, előtte kiderül, hogy sikerült hibás izzót vennünk (előbb a foglalat nem stimmelt.) Újra van fény a fürdőszobában, miután Zolitól, az itteni gondnoktól kapunk két körtét. Villanykörtét.

Itt olyan természetes a tangó (megint szabad téren, a belgranói kis filagóriában), mintha sosem kínlódtam volna vele, a táncosok idősek, helyiek, egyszerűen és öregesen táncolnak, nagyon jól érzem magam, és Dávid szép, mint mindig, amikor táncol.

Hazafelé eső kap el, de nem komoly, nem is hűti le a levegőt. Fagyit eszünk, itthon meg dinnyét, mindezt februárban a Föld másik oldalán fejjel lefelé.

 

Febr.16. szombat

 

A délelőtt rövidre sikeredik, pedig tangócipőt akarunk nézni, de Geri jön értünk, nem is érünk haza, az utcán szed össze, így aztán amink van, azzal indulunk Gualeguaychuba. A buszvezető életveszélyesen közlekedik, félünk is a leghátsó ülésen, még Geri is a kétéves argentin rutinjával.

Odaérve volna szabadidő hajózni, úszni a folyóban, de nincs fürdőruhánk, a hajózásról meg lekésünk, marad a sörözés, aztán sorbaállás vécére. Ezek itt nem gondolnak arra, hogy az embernek outputja is van: kajához mindenütt lehet jutni, vécéhez nehéz, Gerit idegesíti is a nyavalygásom, engem meg a ronda hímsovén dumája. „mi van, kisanya, nem vetted fel reggel a melledet?” „ennek combtól térdig összeér a lába, képeld, hogy bepállik, amikor izzad.” „ennek a kis negritának azért reggelig el tudnék molyolgatni a testén.” „na ez az igazi szexbomba fajta, 45 kiló, aztán megszül, és onnantól 90.” Egyszer kerülne feministák keze közé! Csak a csontváza maradna, az is fogpiszkálóvá aprítva. Nem is sajnálnám. Pedig jóravaló srác, bántja az összezörrenésünk. A sofőrrel is balhézik a vezetési stílusa miatt, aztán a legnagyobb haverok lesznek. A nemzetközi újságíró-igazolvánnyal azt is eléri, hogy akkreditált fotósként besétálhat a karnevál utcájába. Nekünk csak a lelátón van hely, de onnan is lehet fotózni.

Mindenki szalaghabot fúj egymás nyakába, iszik, táncol, üvölt.

Aztán megjönnek a jelmezesek, biztos valami indián madáristenség tiszteletéből alakult ki, hogy tollakba vannak öltözve, rázzák kidolgozott testüket, a nézők fotóztatják magukat velük.


Néha óriási építmények jönnek, azon állva is táncolnak, egész nyaktörő magasságban, az építményeket traktor tolja, a traktoros faarccal vezet, vagy éppenséggel ő is bulizik.












Az első egy óra remek, aztán a többi már egyforma: egyforma zene, egyforma lépések, egyforma jelmezek, egyforma húspiac. A közönség is egyformán mulat. Egy srác lelkesen érdeklődik rólunk, mikor meghallja, hogy magyarok vagyunk, lelkesen hazánk fiának tulajdonítja második János Pál pápát. Mikor magyarázni próbáljuk, hogy szegény lengyel volt, legyint, hiszen az közel van! Na igen, argentin mértékkel mindenképp.

Geri feldobva végez a fotózással, rengeteg szép lányt látott, akiknek a testén reggelig el tudna molyolgatni, és azok még puszilgatták is. Azt se bánja, hogy a tetszelgés nem neki, hanem a kamerájának szól.

Nekem már elegem van, mire végre buszra szállunk megint, bár azt mondom, ezt látni kellett. Odafelé a légkondi nem akart működni, visszafelé nem kapcsolják ki, fázunk, próbálunk aludni, reggel hétkor szállunk le, támolygunk haza aludni.

 

Febr. 17. vasárnap

 

Kettő körül ébredünk, előtte halványan rémlik, hogy a fejünk fölött istentisztelet van, de nem tudom, milyen nyelven. A mai terv a vásár megnézegetése az Echeverríán, aztán milonga.

A vásár szebb, mint gondoltam, alig tudok a bőség zavarában választani. Közben valami zenekar játszik, az utcákat lezárják, készülnek a murgára, a helyi karneválra, de a gualeguaychui nagy durranás után nem érdekel annyira.

Este elvergődünk egy milongára a Newbery utcán, ami elég drága, és eléggé kilógunk a korunkkal. Rengetegen vannak, alig lehet tötyörögni, de a zene jó. És főnyereményként kifogunk egy srácot, aki az egyik tangóújságnál, a La Tangautánál dolgozik, és jól tud angolul. Most már birtokában vagyunk a kellő információknak, hová menjünk táncolni és cipőt venni.

 

Febr. 18. hétfő

 

Elmegyünk egy tangócipőboltba, amint ez várható volt, nem találok kedvemre valót, minden kecses, elegáns cipőből úgy puffad ki a tepsi lábam, mintha disznó volnék karcsú kis patákon.

Meglátogatjuk este az egyik belvárosi milongát (Bien Porteno, Rivadavia 1392) – a régi cipőmben –, egy ősz hajú úr próbál oktatni egy meglehetősen tehetségtelen párocskát, aztán odajön beszélgetni, de alig haladunk, nem nagyon beszél más nyelvet, nem úgy, mint a háziasszony a pultban, aki angolul is, németül is jól tud.

Az öreg milonguero (Ricardo Meceiras) felkér, hogy megmutassa, mi a különbség milonga tradicional és milonga con traspié között, de utána se lesz világos. Csak az, hogy nagyon jól vezet, én meg igyekszem, hogy el ne szúrjak semmit. Különben mi vagyunk az est legjobb táncosai, mivel rajtunk kívül senki nincs a parketten, végigtáncoljuk az estét. Amikor épp pihenünk, feláll egy helybeli pár, járnak két tangót egyszerűen és csodálatosan, aztán le is lépnek, mi maradhatunk marháskodni.

Egyszer voltam Buenos Airesben pünkösdi tangókirálynő.

Sajnos hazajutni nem egyszerű, a metró már nem jár, készségesen küldözgetnek jobbra-balra, mielőtt végre megtaláljuk a 152-es buszt (itt colectivo), ami hazatekereg velünk, három után vagyunk otthon.

 

Febr 19. kedd

 

Reggel egy ismeretlen negrito csönget, valamit magyaráz, hogy meg akarja csinálni a járdát a ház előtt, de nem tudom, miért kellek ehhez én. Nem értem, mit akar, de amikor azt mondja, hogy szép vagyok, és lehet-e velem találkozni, azt azonnal vágom. Hiába magyarázom Gerinek is, hogy egy nő az ilyet bármilyen nyelven megérti.

Elvonatozunk egy másik tangócipőboltot megnézni – zárva. Onnan irány a Tigre, nem olyan egyszerű, egyik vonat után a másikra kell átszállnunk, de megéri: meglátjuk a vörös vizet a kék ég alatt. Hihetlen kombináció.

A végállomáson viszont a gyönyörű deltatorkolat helyett undorító élménypark, gyorsan kikerüljük, sikerül megtalálni a vízibuszt is. Elképesztő gyorsan megy, hasítjuk a vizet, de minden mólónál megállunk, ha van felszálló, fél óra is kell a Tres Bocas nevű hármas torkolathoz. Nem baj, a folyó csodaszép, most először érzem is, nem csak tudom, hogy Dél-Amerikában vagyok. Nagy-nagy növények, madarak, napsütés.

 

A Tres Bocasnál kiszállunk, ebédelünk is rögtön, hogy legyen erőnk a kétórás sétához a sziget körül. Ha sziget ez egyáltalán. Én nem bírom ki, belemászom a vízbe, hiába aggódik Dávid, hogy megesznek a piranják. Kell, hogy lehűtsem magam. A víz elég meleg, de azért felfrissít, piranjával nem találkozom, csak egy dróthálóba sikerül beleúszni. Vérzik, vérszagra gyűlhet a piranja.

Kaja meg úszkálás után erőnk volna ugyan, csak eltévedünk, sétálunk a kreatívan épített, saját névvel ellátott nyaralók között, és csípnek a szúnyogok.

Visszatérünk a kiindulóponthoz, elindulunk a másik irányba, eltévedünk arra is. Aztán már csak mászkálunk céltalanul, csodáljuk a tájat, várjuk a hajót visszafelé. Nem jön. Másfél órán át nem jön. El fogunk késni tangóóráról. A helyiek egyáltalán nem aggódnak, majd jön, ha itt lesz. Másfél óra után már ők is tanakodnak, hogy nem kéne-e telefonálni. Akkor feltűnik a kanyarban, és meglepően hamar visszaérünk vele a Tigrére, beparkol egy dokkhoz, és már indul is, az utasok épphogy beugranak, tisztára, mint a buszokon a városban. A vonat is gyors, meg a metró, csak negyedórát késünk a tangóóráról.

Ma minden báltermek anyja, a Confitería Ideal a helyszín (Suipacha 384), patinás, drága és vacak. Turisták buliznak turistákkal. Egy öreg, fogatlan milonguero kínlódik a táncosokkal, mindegy, milyen nyelven beszél, sehogy se érteni, és elég ijesztő is a beesett szájával. A minden szintnek tartott óra turistavakítás, hiába csináljuk meg elsőre, amit kér, nem mutat más lépést, az érdekesség maximum annyi, hogy párcsere van, mindketten táncolunk másokkal is, akad egy-két jó pasi. Mármint táncosként, különben egyáltalán nem. Azért a canyengue-bemutató élvezetes, egy idős úr táncolja egy igen ifjú hölggyel - a pedofília határa.


Rendelünk két kávét, szinte ihatatlan, az én tejeskávémban földarabok, szerencsére nem kell kifizetni, valószínűleg a mellettünk ülő amerikai házaspárnak számolták fel.

Az élőzene sem az igazi, eléggé szétcsúsznak a bandoneonosok, akkora úszás van, molto camucero, hogy bele is zavarodom a ritmusba. Azért jó táncolni, a szomszédainknak nagyon tetszünk, Dávid elbeszélget a hölggyel.

Két gyanús fiatalembert is figyelünk, valószínűleg taxidancerek, azaz fizetett táncpartnerek, minden külsőséggel (fekete, lenyalt haj, fekete ruha) és fapofával.

Ez az a hely, ahova háromszor megy az ember: először, utoljára és soha többé. A tervbe vett tangóhétvége is elvetéltnek tűnik, drága szemfényvesztés kevés órával, sokért, futószalagon. Szomorú. Pedig jó lenne egy napfelkelte az óceánnál.

Hazafelé megint vacakolás a busszal, de sikerül legyőznöm a colectivót, az 59-essel eljutunk a Cabildóra, onnan gyalog haza kb. negyedóra séta.

 

Febr 20. szerda

 

Első terv a Recoletá temető, Dávid imádja a temetőket. Aztán osztunk-szorzunk, lesz helyette tangócipő-vásárlás, most vagy soha, és inkább most, az enyém már eléggé szétment.

Bejárjuk az összes helyet, látunk rengeteg csilivili gagyit a Suipachán, nem is tetszenek, aztán visszamegyünk az Esmeraldára, és ott válogatunk. Először nekem. Gyönyörű zöld az egyik, Dávid rábeszél, hogy nem is vagyok benne malackacsülök. Aztán egy fekete is, mert kényelmes. Végül nagy könyörgésemre Dávid is vesz egyet magának, mintha ráöntötték volna. És felcsap a vásárlási láz: tangócédék, kettő csak azért, mert rajta van a Carlos di Sarlitól a Bahia Blanca. Hátha Dávid is ráun egyszer. Egyelőre imádja, meg kellett tanulnom neki zongorán. Én már akkor meguntam.

Eljutunk egy újabb milongára, La Bruja, azaz boszorkány, ez is a belvárosban van (Riobamba 461.), ez az első, ami olyan, mint amit elképzeltem. Nagy tömeg, kis kávéházi asztalok, külön ülnek a férfiak és a nők, külön a párok. És megy a cabezazo, a könnyed fejmozdulattal való felkérés, amit se otthon, se a németeknél nem láttam. Magyar szót hallunk – egy magyar pár, utána meg egyszer csak ott van Bözsi, a Hitelgaranciás kollégám a barátjával. Először nem ismerjük meg egymást.

Van esély, hogy egy tízmilliós nagyvárosban egyszerre ugyanazon a milongán üljön két magyar egy munkahelyről? Nincs, ezért tudtam, hogy így lesz, beindult a valószínűtlenségi hajtómű.

A zenék viszont nem tetszenek, csak ritkán állunk fel táncolni, olyankor kínlódom az új cipőimmel, próbálom bejáratni őket, de szorítanak, és bizonytalanul lépkedem bennük. A hely azért tetszik, szívesen jönnék el megint, talán játszadozni is azzal, felkérnek-e. Csak most megint ronda kövérnek érzem magam, itt muszáj zabálni, ilyenkor csökken a kisugárzásom.

Nem maradunk soká, hátha sikerül időben kelni, harc a colectivóval, megint a 152-es visz haza, megint alig találjuk meg, alvás.

 

Febr. 21. csütörtök

 

Hát persze, hogy nem sikerül időben kelni, teljesen átálltunk az éjszakai életre. Ettől lekéssük a temetőt, Dávidnak nagyon rossz kedve lesz, hiába mondom, hogy temetőről nem lehet lekésni, előbb-utóbb egybe biztos eljutunk. Bánatában veszünk egy fejvakarászót, kellemes érzés, mintha egy hangyabolyt eresztenének ránk, de rosszkedvünk telét csak a tangóóra változtatja tündöklő nyárrá.

Kedves idős mester tanít, Tito Villa (Ruggieri 2736), pasi alig van a résztvevők között, szinte egyedül kínlódik a sok nővel. Néha odajön velünk külön foglalkozni, a végén megdicsér, hogy elégedett volt.

Utána milonga Palermóban, a La Virutában (Armenia 1366), rengeteg ember, villódzó, színes fények, itt szól először modern zene, de már nem tudom értékelni, álmos vagyok, hullafáradt, nyűgös, Dávid csak úgy vonszol a parketten, ő még fel van pörögve.

Egész egyszerű a hazaút, a 151-es, miután kivártuk, szinte házig hozna, de túl korán leszállok, félek, hogy elfordul, gyalogolhatunk, pedig kiderül, a sarkon tenne le. Majd legközelebb okosabb leszek.

 

Febr. 22. péntek

 

Szakad az eső, nagy vihar, dörög az ég. Talán hűvösebb lesz. Ma már muszáj kijutnunk a temetőbe, harmadik próbálkozásra. Sikerül is, de nekem nem sok örömöm van benne, csak az élők: a macskák. Egész kolónia lakik ott, némelyikük kifejezetten barátkozó. Dávid fotózik, el van ragadtatva, na nem a macskáktól, a síroktól, én mászkálok a nyomában, és kevésbé.

Cserébe kapok virágot, itt jázminnak mondják, de szerintem nem az, fehér, és erős illata van.

A Retiróra menet megállunk kajálni, a készséges pincérsrác nem tud jól angolul, de szívesen beszél, irigylem is érte. Parrillát rendelünk, nem túl olcsó a hely, de egyszer már ideje igazi argentin kaját fogyasztani. Jegyet veszünk Mar del Tuyuba, mégis megkíséreljük azt a tengerparti tangófesztivált.

Mire kiérünk, szakad az eső, és a colectivók kifognak rajtunk, taxit leinteni meg nem is annyira egyszerű, mint hittük. Végül azért, ha késve is, eljutunk a palermói tangóórára, amit kinéztünk magunknak (Parakultural, Avenida Córdoba 5064). A kopasz srác (Gabriel Glavovsky?) úgy bánik a partnerével, mint egy kiló darált hússal, de nagyon szép dolgokat tanít, bár kissé velünk is nyers a modora, vagy csak nekem van rossz kedvem. A derekam is fáj, nem valók az én gerincemnek ezek a magassarkú cipők. Meg elértem azt a vágósúlyt, ilyenkor nehezebben viselem a táncórákon a frusztrációt. A milongán (igazából praktika) nem is maradunk soká, másnap korán kell kelni az utazáshoz, épp csak belekóstolunk egy tánc erejéig, arra jó, hogy lassan kirajzolódik, hova érdemes járni akár táncolni, akár tanulni.

 

Febr. 23. szombat

 

Csodával határos elérjük a reggeli buszt. A székek hátradönthetőek, ún. semicama, tudnék is aludni, ha mögöttem nem üvöltene egész úton egy kiskölök. Három kislány után a negyedik gyerek, egyetlen fiú, rettenetesen el van kényeztetve. Még jó, hogy van nálam füldugó, tompítja a visítást.

Odaérve gyanús a hely, a buszmegállón túl a nagy semmi, kérdezősködünk, taxit javasolnak egy félórás sétára. Elindulunk gyalog, jól tesszük, tíz perc múlva ott a falu, benne egy bankautomata, és végre az óceán. Azonnal bele kell rohanni a homokba, meg a fövenyre, meg a vízbe legalább egy kicsit.

Ha már szállásra nincsenek jó kilátásaink, hiába tesz meg értünk mindent egy kedves nő, magyaráz, mutogat és telefonál, még egy papírra felírja azt is, hogy szállást keresünk, aztán azt javasolja, hogy aludjunk a parton. Szívesen meg is tennénk, de nem olyan az idő, még mindig esőre áll.

Ha szállást nem is, de kaját találunk, pont azt a helyet, ahol a tangó lesz, vannak ilyen csodák is. És a pincérsrác egyenesen gyönyörű, az első férfi, aki itt tetszik, leesik az állam, nem láttam még ilyen szépet, aztán pirulhatok Dávid előtt, mert persze hogy észrevette, és magyarázhatom, hogy pusztán esztétikai szempontok vezetnek.

A tengerbe muszáj belemásznom, akármennyire lóg is az eső lába, egy pillanatra azért kibukkan a nap, akkor indulok. A víz hideg, de nem bírom ki, hogy ne kezdjem átugrálni a hullámokat, már benne is vagyok, alig akarok kijönni, pedig óriási felhők közelednek, és szállásunk még mindig nincs. Nem is találunk könnyen, egyik helyről küldözgetnek a másikra, egyre távolabb a központtól, de szerencsénk van, az ajánlatok nem érnek körbe, és egy tengerre néző szálloda sehova se néző szobájában kiköhöghető áron kapunk szobát. Azonnal el is alszunk, pedig el kell érni a tangóórát, alig bírunk elindulni.

Eshetett az eső, mert kinn szivárvány fogad, először picike, aztán egyre nagyobb, teljes ívű, egy helyen még kettős is, ezerszínű az ég, és megint muszáj rohangálni a viharos szélben, mert rég láttam ilyen gyönyörűt.






























A tangóóra meglepően jó, izgalmas és nehéz kombinációt mutat a pár, a lány beszél angolul, a srác csak mutogat, ha néha odajön hozzánk. Büszke vagyok, mert a többiek már egy órán voltak, mi feleannyi idő alatt abszolváljuk a feladatot, na jó, még nem szép, de legalább fejben megvan.

A milongán és a koncerten nem maradunk, hallottuk már az Unitangót játszani, és nem akkora durranás, szerintem vacak a hegedűsük, minden zenekar a vonósain bukik meg, és még húsz pesót kéne fizetni. Helyette újabb séta, Dávidnak sikerül hosszú záridővel lefotózni a teliholdat, aztán nagy fagyizás, és még arra is marad erőnk, hogy a parti homokban gyakoroljuk, amit tanultunk. Aztán alvás, mert mindenképp látni kell a napfelkeltét.




Febr. 24. vasárnap

 

Csörög az óra, megyünk napkeltét nézni, de a nap is lusta, nemcsak mi, alig akar kibújni a tengerből. Még jó, hogy vittünk hálózsákot, nemcsak a légkondicionált buszon tesz szolgálatot, hanem a viharos parti szélben is, nem fúj át rajta, lehet várni a napot, de nem jön, pedig már egész világos van, a madarak is felkeltek. Végre meglátjuk, de nem vörös vagy rózsaszín, hanem rögtön aranysárga, és félig takarják a felhők. Így is gyönyörű, és még egy óránk marad is aludni utána.

A szél és az óceán félelmetesen hangos, én élvezem, Dávid fél tőle, szerinte azt zúgja, hogy „erősebb vagyok nálad!” szerintem eszében sincs semmilyen hasonlítgatás, egyszerűen azt zúgja, hogy „vagyok”.

Szerencsére a drága szálláshoz reggelit is kapunk, finom és sok, a kávé is elég, ébren maradunk a parti sétához. A kedvenc időjárásom: szeles és napos, sétálunk a fövenyen, nézzük a döglött halakat és medúzákat, meg az élő embereket és kutyákat. A madarakat nem, mert Dávid hollandiai élete óta utálja a sirályokat.

Aztán hullámugrálás, Dávidot alig tudom bekönyörögni a vízbe, utána meg alig tudom kikönyörögni onnan. Sajnos egyszerre nem mehetünk be a cuccok miatt, így nemcsak a vízi romantikáról maradunk le, de kedvemre aggódhatok is, ha Dávid nem jön vissza tíz perc után, hogy biztos belefulladt.

Bekenem magam, de már késő, Dávid nem is kér, mire észrevesszük, két főtt rákpecsenye lettünk. Pont a legerősebb sugárzásban voltunk odakint. Marhák.

Elbúcsúzom az óceántól, lehet, hogy sose látom többet viszont, Dávid szerint meg az is, hogy benne lelem halálomat hazafelé, hát így üljek én repülőre.

A buszon – cama ejecutivo, tehát teljesen el lehet feküdni az üléseken, és enni-innivalót is adnak – nem tudjuk kellően élvezni a kényelmet, mert annyira ég a bőrünk. Az álmosság miatt meg az utat se nagyon, pedig fenn és legelöl ülünk. Kinézni nem annyira a táj miatt érdemes, inkább azért, hogy ne legyen annyira ijesztő, ahogy a hatalmas, emeletes busz ring, mint egy bárka a tengeren.

Ma éjjel nem lesz alvás, annyira fájunk.

 

Febr. 25. hétfő

 

Jó későn indulunk el megint, most a Chacaritá temetőbe Gardel és di Sarli sírjához, Kristóf és Ágota is velünk tartanak. Dávidot ez a temető is lenyűgözi, én inkább Kristóffal beszélgetek. Turistafotó Carlos Gardel sírjánál, háttérben a tangócipőmmel.

Utána gyalog sétálunk át Palermóba táncolni (Salón Canning, Scalabrini Ortiz 1331), egész ijesztő a környék, egyedül nem is biztos, hogy át mernék rajta menni.

Az óra most túl magas szintű, az elején nagyon jó, bár nehéz a technika külön férfiaknak, külön nőknek (Gabriel Angió és Natalia Games).

A tangósorozatot még meg tudjuk csinálni, de a milonga túl gyors, mire meglenne a lépés, elvesztem a ritmust, valami nem stimmel, és senki nem jön oda hozzánk segíteni, az az érzésem, hogy ha tanításról van szó, láthatatlanná válunk, vagy a tanárainkat riasztja el, hogy feltűnően nem vagyok helybéliek. Az egész rettentően idegesít, kezdem feladni. Szép lesz, ha Buenos Airesben kapok tangómérgezést, és soha többet nem akarok majd táncolni. Dávid türelmesebb. Velem is.

Milongán már nincs is kedvem megmozdulni, a lábam is fáj, hely is alig van, dühös is vagyok. Nézünk egy kalapos öreg milonguerót, feltehetőleg nem normális, a fején lévő hatalmas zsírdaganatot kalappal fedi, a végén már senki nem megy el vele táncolni – de nem ezért. Most ő sem vidít fel.

Viszont kezd összeállni a fejemben egy regény, ha azon gondolkozom, jobban is érzem magam. Aztán belátom, hogy feltehetőleg soha nem lesz türelmem megírni, vagy elkezdem, és rájövök, hogy nem tudom jól megírni, ez még idegesítőbb.

 

Febr. 26. kedd

 

Kicsit gyakoroljuk itthon az udvaron az eddig vett lépéseket, megismerkedünk a gondnokék kedves huskyjával, nem érti, miért nem vele játszunk, miért egymással. Igyekszünk átvenni a tanult sorozatokat, összevitatkozunk, mi hogy volt, nagyon dühít. És rettentő bénának érzem magam. Már félek órákra járni, mi minden jöhet még.

Sikerül találnom egy 65-ös colectivót, ami innen elvisz San Telmóba (Tango Tasso, Defense 1575), ahol canyenguét készülünk tanulni. Aztán egy órás zötykölődés után kiderül, hogy a busz már nem visz el addig, a városkalauzunk 2006-os. Mindegy, sétával is épp odaérünk.

A canyengue nagyon vicces tánc, jólesik a komolykodó tangók után. A kakaskodó pasi zsebredugja a nő kezét, a nő meg teljesen ráfekszik a mellkasára, szinte viteti magát. A tanárok is kedvesek, eddig ők a legrokonszenvesebbek. Mindenkinek megkérdezik a nevét, mindenkinek bemutatkoznak (Quique Camargo és Rosana Tolosa). Mintha az volna a trend, hogy a nők figyelnek jobban oda, ők tanítanak lelkesebben, ők a segítőkészebbek, és ők tudnak angolul. Itt a férfi is kedves, angolul nem tud, bocsánatot kér érte, én meg azért, hogy spanyolul nem tudok. Pardon, castellanóul.

Dávidot csakhamar ráeresztik egy patacipős angol turistalányra, kínlódhat vele, így nekem marad a maestro, ettől még jobban megszeretem a canyenguét, és jó kedvem is lesz, végre valami sikerélmény. Ráadásul San Telmo a legjobb hely eddig Buenos Airesben, nem is értem, miért nem oda vittek el először. Örülök, hogy a városban maradtunk még pár napot tangóturistának, és nem utaztunk el távolabbra, különben nem is látnám ezt a kis házas, kis utcás, kis kávéházas, kedves városrészt, ami végre olyan, mint Buenos Airest képzeli az ember. Dávid húzza a száját, neki túl turista, de a bár, ahova beülünk enni, még neki is tetszik.

A másik óra (Maripositá de San Telmo, Carlos Calvo 948/950) tangó nuevo – végre! –, kis késéssel oda is érünk. Hihetetlenül izgalmas, lendületes, olyan, amilyennek én ezt a táncot szeretem, a zene is klassz. Átvergődünk egy sorozaton, itt is a lány segít (Carolina Bonaventura), pedig a srác is tud angolul, már következne a második, egész akrobatikus, iszonyúan tetszik, mikor Dávidra őrjöngő viszketőroham tör, szerintem a leégés, szerinte allegría. Illetve allergia. Mindegy, semmiképp sem tudjuk folytatni az órát, el is keserednék, ha volna rá időm, rohanunk gyógyszertárat keresni, kérdezősködünk, rossz a hangsúly, farmácia és nem farmacía, a francba, nagy nehezen megértik, mutogatnak, az utolsó pillanatban zárás előtt érünk oda.

Dávidnak már nincsenek gátlásai, hogy a gyógyszerésznő nem tud angolul, látványosan vakaródzik a kisablak előtt – azonnal megértik. Kap is kálciumos krémet, tablettában valami antihisztamint, meg főleg jó tanácsokat és megértő pillantásokat, de kínlódik tovább. Taxit intek, ing nélkül ül be, fehéren a krémtől, beveszi a tablettát a hátsó ülésen, a taxis teper, nehogy a kocsijában haljon meg az idegen turista, meglepően gyorsan érünk haza.

Itthon egy jól megtermett kukarácsa fogad az ajtón, Dávid megtámadja rovarirtóval, hajrá, Commandante Cucaracha!, a kukarácsa berohan a szobába, én visítok, Dávid két vakarózás között fújja a kukarácsára a mérget, az berohan a szekrénybe a cipők közé, és lehet, hogy onnan már egy másik jön ki, aki végül felfordul. Engem ráz a hideg, elképzelem, hogy otthon kipakoljuk szépen a ruháinkat, és kiröpül közülük egy ilyen szörny.

Dávid nehezen alszik el, én tervezem a további tangóóráinkat. Azt hiszem, itt sokáig ellennék, ha csak nyelvet és tangót tanulnék, nem unnám el magam pár hónapig.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr14367558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Laci 2008.03.08. 21:53:27

Hogy tudtad ezt ennyi mozgás közben megírni? Írod, forog a fejedben a regény. Ez így olyan olvasmányos napló, ami rögtön kiadóért kiált! Elhiheted nekem, mert nem jártam Délamerikában, nem is akartam, nem érdekelt. Most látom olvasmányaim megtévesztettek.

kjá 2008.03.09. 00:01:55

a kiadóm viszont azért kiabál, hogy a naplovam helyett a regényt írjam, amit neki ígértem. :)
azért annyira veszedelmes

sari 2008.03.12. 19:12:14

nem ér beetetni a jónépet, aztán hagyni éhkoppot nyelni háromezer évig! ez most napLó vagy nem napLÓ? mi van Lédalóval????

dieda · www.dieda.extra.hu 2008.04.05. 00:30:16

Ellenblog, ellenblog!
dieda.blog.hu
Ellenblog!

Ha meg akarja tudni az igazat Argentínáról...