2008. július 04. 09:51 - kjá

holtpötty

Tegnap eljutottam a fáradtság azon fokára, hogy mindenkit utálok. Önkéntestársakat, vezetőket, gyerekeket, a legjobban persze magamat. Tavaly is volt ilyen, csak akkor hamarabb, most energiatakarékos üzemmódban vagyok, amitől azért kicsit szégyellem magam. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy ne a maximumot adjam, mikor tudom, hogy van még bennem, lehetne nagyobb fordulatszámon pörögni. De muszáj tartalékolni valamit a nyár többi részére is. Szerencsére az utálkozás pont addig a pillanatig tartott, míg el nem kellett kezdeni a foglalkozást. Úgy látszik, még megvannak a jó tanári ösztönök, amitől csengetésre meg tud változni a hangulatom. Mert a gyerekek édesek, kreatívak, és olyan könnyű nekik örömet szerezni! Ennek ellenére úgy érzem, hogy ezt a terhelést még egyszer nem viselem el. De aztán jövőre megint jönnének azok, akiket idén megszerettem, és miattuk talán megint itt leszek. Azért akkor volna jó, ha jönne Dávid is, mert nagyon hiányzik. Nem is tudom elképzelni, hogy bírtam ki több mint egy éven át, hogy csak 3-4 hetente látom. Ha fotózni jönne, nem is kéne annyit marháskodnia a gyerekkel, ő túl visszafogott ehhez, de ha bebújik az objektív mögé, akkor kellően el tud hárítani mindent, ami túl sok - és még jó képek is születnek. A tegnap esti diszkót azért még végigtáncoltam, bár utána fájt a térdem. Az ízületeim szerint nem vagyok már mai csirke. Szerintem meg igen, és ha a térdem nem így gondolja, akkor kígyó-vagy méhméreggel fogom kenegetni a kis nyavalyást. Megérdemli. Tanultam egy új táncot az egyik kedvenc srácomtól: úgy kell tapogatni a partnert, hogy nem érsz hozzá. Mintha aurát fogdosna az ember, egyszerre mindent és semmit, szóval nagyon vicces. Kétszer annyi idős vagyok, mint a srác (na jó, n × 2 + 1), de azt mondta, aki táncol, annak nincs kora. Édes.

Este beszéltem anyával. Most, hogy nem vagyok otthon, Dávidot próbálja kényeztetni. És mondta, hogy nagyon hiányzom, pedig nem nagyon szokott ilyet, még akkor sem tette, mikor hosszabban voltam távol, inkább azt, hogy érezzem jól magam. Persze ettől picit bántott, hogy nem vagyok otthon. De kell a Bakonyba is mennem, mert különben nem tudok írni. Jövő héten talán befejeződik a lakás, és végre tudunk költözni. Anya nem örül neki, úgy megszokta már, hogy ott vagyunk. Nekem is megnyugtatóbb volna vele lakni, de már nagyon szeretnék Dáviddal ketten... Szerdán jön a gázos srác (ő nem gázos, nagyon rendes, csak ajánlani tudom), így tényleg nem kísérhetem el anyát a vizsgálatra, apa megy vele, én meg csupa szeretetből, buzgóságból és aggódásból végre nem állok az útjába, hogy ő is segíthessen.

Iszonyú izgalmas dolgokat álmodom. Most épp azt, hogy egy pénzes ismerősöm még pénzesebb felesége felajánlotta, hogy fizeti Léda tartását. Micsoda vágyak! De hát ez az első hónap egy év után, amikor már nem csengetik az Artisjus-díj részleteit. Azért ennél érdekesebbeket is szoktam álmodni, gyönyörű szimbolikus dolgokat. A legfélelmetesebb az volt, mikor a kovácsmester parancsára szét kellett vernem kalapáccsal egy élő bárány orrát. Csak feje volt a báránynak, de élt. Én bíztam a mesterben, hogy nem lesz baj, és lesújtottam a kalapáccsal, szétzúztam a bárány orrocskáját, de a mester biztatott, hogy folytassam. Én meg folytattam, pedig nagyon féltem, és rettenetes volt, hogy ilyet kell tennem, és mikor több ütés után lenéztem, akkor láttam, hogy nincs ott semmilyen bárányka, egy fekete gránit- vagy márványtömböt kalapálok, és az ütések nyomán valami sakál-vagy nyúlfej alakul a kezem alatt, mint egy egyiptomi szobor.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr10552613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.