2008. július 21. 09:16 - kjá

hétvégi terhelés

A régi otthon újra... A hétvégét már a Szövetség utcában töltöttük. Ki van takarítva, lassan kezdünk beköltözni. A konyhában az üvegtégla gyönyörűen töri a fényt, reggel, ha besüt a nap, kis szivárványok mocorognak az asztalon, a falon, Dávid pólóján, ha ott ül. A régi, szeretett függönyömet tettem a fürdőszobaablakra, attól eg borús időben is szépek a fények. Annyi kínlódás volt ezzel a lakással, hogy már nem is volt kedvem beköltözni, és szombat estére végre kedvem lett megint, bekapcsol a fészekrakó ösztön, mondják ilyenkor a szüleim. Vettünk asztallapot és széket Dávidnak, most már nincs mire fognia, ha nem halad a publikációval. Csak lefekvéskor döbbentem rá, hogy a nagy átköltözésben füldugót nem hoztam, oda az éjszakai nyugodalom, ha egy férfi mellettem rákezdi a horkolást. Márpedig rákezdi. Már előre nyűgös voltam.

Éjjel Dávid arra riadt, hogy üvöltök vele: te szemét, és ki akarok ugrani az erkélyről, az utolsó pillanatban tudta csak elkapni a derekamat. Én arra riadtam, hogy recseg a nagyszobában a padló, pedig Dávid mellettem fekszik. Kinéztem, a bejárati ajtó nyitva volt, a fény bejött a lépcsőházból, és egy férfi állt a tévével szemben, nekem háttal, világos póló, rövid haj. Felordítottam: ki vagy, te szemét?, de mivel épp akkor ébredtem, ez inkább így hangzott: ké vágy te szmeeet? A muki elrohant, Dávid erre ébredt fel. Kerestük, mit vihetett el. Hogy mit vihetett volna, arra jobb nem gondolni. A tévé mellett a telefonom, a lemezjátszó, egy karnyújtásnyira az ölgép. Az ajtón meg a fekete ujjlenyomatok, az volt a legrosszabb, olyan érzés, mint mikor a meztelencsiga összemászkálja a kajádat. A nagy pakolásban nem zártuk be a bejárati ajtót, de hát rengetegszer aludtam itt régebben nyitott ajtónál. Keseregtem, hogy recseg a padló, de ha nem tette volna, azt hiszem, ezeket se írhatnám most le a kanapén ülve. Dühöngtem, hogy nincsen füldugó, de ha lett volna, reggelre üres lakás fogad minket, mert Dávidnak a szemét is ki lehet lopni, ha egyszer becsukja. Mindenesetre nem mertem visszaaludni, annyira féltem, és állandóan felébreszettem Dávidot is: ugat a kutya az első emeleten, biztos itt jár valaki. Mik ezek a villogó fények, biztos itt van valaki zseblámpával (a modem villogott). Fényes nappal volt, mire elaludtam, és hatkor keltünk,

mert mentünk lovacskázni. Léda aranyos volt, Gyuri is foglalkozott vele egy kicsit. Amikor ő játszik vele, nyugodtan és határozottan, és sokszor kemény kézzel, Léda teljesen megváltozik. Figyel, készséges, és nagyon megnyugszik. Mintha biztonságban érezné magát attól, hogy van valaki, aki megmondja, mit tegyen. Én ezt sokkal nehezebben érem el, pedig látom, hogy a lónak is szüksége van rá. Dávid közben a körkarámban gyakorolta a vágtát Fáraón, aztán én is felültem. Szárat eldobni, és így kellett elindítani és megállítani meg irányítani a lovat. Még sosem csináltam ilyet, és nagyon nehéz. Aztán én is vágtáztam körbe, de nem tudtam eléggé hajtani, Fáraó folyton visszaváltott ügetésre. Gyuri segítségképp rácsapott egyet ostorral, a ló tett egy nagyobb vágtaugrást, amit én leginkább rodeónak érzékeltem, és a centrifugális erőnek engedelmeskedve, három lécet kitörve kizuhantam a karámból. Szép, nagy ívű repülés volt, de nem fájt. Akkor még. Most tele vagyok kék-zöld foltokkal, és sántítok. Akkor persze visszaültem, ilyenkor muszáj, sőt később felültem Lédára is. Márti magyarázta, hogy a lónál nincs ilyen, hogy jobb- vagy balkezes, az csak megszokás, hogy balról szállunk föl meg le, nyugodtan próbáljam meg, hogy jobbra szállok le Lédáról. Ő békésen legelt, én elkezdtem jobbra lecsúszni, de elfelejtettem, hogy a szár balra megy a nyakán, és még a kezemben van, csúszás közben felrántottam a fejét. Megijedt, elugrott, én becsúsztam a hasa alá, ügyesen kikerült a hátsó lábával, mikor elszaladt, aztán jött vissza rémülten, hogy most mi van. Jó, újra felülni, újra leszállni jobbra, de most Mártinak végig simogatni kellett, hogy ne ugorjon el megint. Azt hiszem, nyereggel lovagolni egy kicsit könnyebb. És ha Gyula nem tanít tovább, keresnem kell valakit, aki belovagolja Lédát, mert ez a bénázás neki se tesz jót. Kell egy csikónak, hogy azt tanulja meg: aki fenn van rajta, az csak igen rövid ideig? Mindenesete Márti és Gyuri megállapították, hogy még egy-két jótanács és segítő mozdulat, és a kórházban kötök ki.

A nap további része a két nagy esemény (illetve három, mert két leeseményem volt a lovardában, meg az éjszakai besurranó) hatása alatt telt el. Szédelgés és fejfájás az álmosságtól, sántikálás és égő érzés a sebektől. Hogy az esti fürdés alatt mit műveltem, azt a hisztit csak egy többgyerekes anya bírná elviselni. Meg Dávid, aki felváltva sajnálkozott és röhögött. Az ujjlenyomatokat letöröltem, miután a rendőrség kedvesen közölte, hogy ha nem vittek el semmit, akkor nem jönnek ki, legközelebb csukjam be az ajtót. Jó, becsukom.

Cserében álmomban lovaskocsin menekültünk, de a kocsi olajjal volt töltve, és a levegőben tudott menni olyan halkan, hogy senki nem hallotta meg. Emelkedtünk fölfelé, egyre magasabbról látszott a táj, pont mint a repülőn, csak egyáltalán nem féltem. És tudtam, hogy már nem kaphatnak el.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr91577619

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lincsi 2008.07.21. 20:10:55

Szia Juca!
elég rémisztő ez a besurranó dolog...még jó, hogy felkeltél. Múlt héten Erdélyben voltam, és Kolozsváron egy Irodalmi Jelen újság került a kezembe, és a blogodról írtak:)az Argentínai utazásodról volt szó. jó lovaglást kívánok neked!

kjá 2008.08.05. 02:08:37

azt mondják, ha az álmaidban megjelenő árnyék-személyiséggel nem vagy hajlandó foglalkozni, akkor eljön hozzád ébren is, a valóságban. besurran éjjel a házadba, hogy kénytelen legyél megérdezni: ki vagy, te szemét?
és végre először szembenézni vele.