2008. augusztus 22. 00:03 - kjá

kemény leckék és fontosak...

Az az ország, amely önmagával meghasonlik, az elpusztul - persze biztos hibás az idézet, hol van már a bibliaismeretem... És itt most nem Magyarországra gondolok, pedig gondolhatnék, mert meghasonlás van itt is bőven, és ideológiák emberség helyett. Most inkább arra, hogy egy kapcsolat úgy tud meghasonlani önmagával, ha rosszat hiszek, rosszat tételezek fel a másikról, ha már kifelé viszem belőle a problémákat, nem vele együtt akarom átrágni magam rajtuk. Találkoztam ma Jánossal, vele szoktam ilyen mélységekbe leásni pillanatok alatt. Több, mint egy hónapja nem láttam, de ugyanolyan volt beszélgetni vele, mintha tegnap hagytuk volna abba. Azt hiszem, tizenhat évesen kezdtem az örökérvényű igazságok gyűjtésébe. Most már lassan ideje volna a megélésre fektetni a hangsúlyt, abban már a rektori engedélyhez kötött utóvizsgánál tartok, mert eddig mindig megbuktam. Legyek hát tanára "aki nem tudja, tanítja" - alapon, hátha más meg tudja tanulni, leírom, amikről szó volt:

A szerelem esély arra, hogy amíg motivál, megtanuljam szeretni azt, aki iránt fellobbant bennem. Fiatalon az ember költi a szerelmet, mint a zsebpénzt, aztán elfogy, és csak hiányt hagy maga után. Meg kell tanulni befektetni, mert szeretni tanulni éppolyan nehéz (nehezebb), mint hangszeren játszani. Persze, hogy nem bízhatom a szívemet a szerelemre, ami elmúlik, ha nem növesztettem mellé a másik iránt szeretetet is, amire már tudok építeni. A szeretet akarati, intellektuális és érzelmi oldalára egyaránt. Amit még nem tudok, hogy lehet megőrizni, az a férfi-nő viszony. Mert azt hiszem, tudok szeretni, együttérezni, együttélni, de hogyan lehet megőrizni azt, hogy a szerelem elmúltával se váljon a párkapcsolat testvéri viszonnyá, amiben már nincs erotika, hogy megmaradjon a férfi és nő közti rezgés... na, arról fogalmam sincs. De szívesen megtanulnám, és feltett szándékom, hogy kigyakoroljam.

Aki túlzottan kötődik, és aki képtelen rá, ugyanannak az éremnek a két oldala. Mindkettő határprobléma, mintha a személyiség határai nem volnának elég erősek. Csak az egyik úgy reagál rá, hogy totál beengedi a másikat, és ha elveszti, ő is elvész, a másik pedig annyira félti, hogy senkit nem enged a közelébe. Persze így nem veszít sokat, csak épp nem is nyer. Egyszer nagyon sirattam valakit, aki elhagyott (egyszer? rengetegszer!), szóval egyszer, mikor a szokásos módon épp megint sirattam valakit, aki elhagyott, Orsi barátnőm azt mondta: "mindig az van közelebb Istenhez, aki jobban szeret." Ha a szeretetben hiszek mint istenben, ha az én istenem a szeretet, akkor sorsom /karmikus feladatom /hivatásom vagy mit tudom én, miféle spirituális metanyelven kell ezt mondani, hogy szeretni megtanuljak. És sosem az a megoldás, hogy túlzottan szerettem, ezentúl kevésbé kell, hanem mindig az, hogy nem eléggé vagy nem jól szerettem, ezentúl jobban kell. Az út meg mindig egyfelé vezet: befelé. Ami megkínoz a szeretni tanulásban, azt önmagamban kell megoldani. Ha azt mondom a másiknak: "ez nem fér bele a szeretetembe", akkor joggal mondhatja: "akkor a tied biz nem elég nagy!"  Talán mindenben a paradoxon működik? Aki elveszti az életét, az megtalálja? Meg ha egy mérföld útra kényszerítenek, menj el kettőre? Még a végén kiderül, hogy Jézus tényleg a globális szellemi törvényszerűségeket magyarázza el, amihez én épp annyira hülye vagyok, mint a fizikai törvények megértéséhez. Illetve ezeket még meg is értem, csak csinálni kéne. De közben nagyon fáj. És mi lehet a válasz az alulkötődésre meg a túlkötődésre? Nyilván Isten, azaz a szeretet, de könyörgöm, gyakorlatilag hogyan???

Az utcán sétálva hirtelen szimbolikus lett az, hogy mindig leszegett fejjel járkálok. Egyrészt rém ronda és egészségtelen, de talán okozat, talán tünet. Mert nem fölfelé nézek, és nem is távolra előre, hanem közvetlenül a lábam elé, nyilván mert nem akarok pofára esni. Mintha nem volna agyam messzire nézni, és megjegyezni, hogy húsz méter múlva gödör közeledik, kéretik nem belelépni, hanem akkor a láb elé nézni. Ezért nem tanulok meg rendesen biciklizni meg vezetni meg lovagolni. Mert nézem a földet, basszus!

Eddig hülyét kaptam a horoszkópoktól, mert semmi nem volt igaz rám belőle. Most azt olvastam, hogy valami elmozdult az égen, és az indiaiak máshogy nézik már az állatövi jegyeket, eszerint nem is bika vagyok, hanem kos! Ami sokkal igazabb rám. Éljen, kos vagyok! De azt hiszem, jelen pillanatban tökmindegy. Ezeket a kurva vizsgákat szeretetből és elengedésből egy kosnak is le kell tenni. És hiába vagyok jó elméletben, ha ez egy gyakorlati vizsga! Félek.

Ez a kép most szimbolikus, egy barátunk csinálta, aki jól fotóz.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr20626953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zoli 2008.08.22. 09:24:59

"ha az én istenem a szeretet"
Hát persze, az egyetlen magyarázat, hogy Isten maga a szeretet. Különben nincs értelme ennek az egésznek.
A szeretet tesz emberré, hogy sírni tudjunk, meg boldoggá válni. S ha nem tudnál sírni, hát az nagy baj lenne. Van egy ismerősöm, aki azt mondaná erre, hogy túl sokkal van benne. Én úgy érzem, hogy belőle hiányzik Isten, mert nem tud sokkal benne lenni, mintha nem tudna szeretni. Érted?

kjá 2008.08.22. 10:55:06

értem én, csak csinálni is kéne... néha jó volna egy kicsit magasabb fájdalomküszöb...

p 2008.08.24. 22:23:49

Mt 12,25 - Ő pedig, ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: "Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával
csók.p.

kjá 2008.08.25. 09:38:46

köszönöm, univerzális barátnőm!
szeret!