A sok nemalvás után két napja álomkóros vagyok. Csak nehogy enni is elkezdjek megint, most, mikor végre minden ruhámba visszaférek. A rendetlenség is újra zavarni kezdett, ettől még nem jutottam oda, hogy takarítsak, épp csak a konyhát, oda lép be az ember először. Várom, hogy száradjon, ülök a függőszékben az erkélyen, végre csönd van, a építőmunkások ebédelnek. Most nem kezdek másba, talán holnap, azért még nincs elég lelkierőm a takarításhoz.

Érzem, mennyire jót tesz az idő strukturálásának már a szándéka is. Táncok, nyelvtanfolyam, gyógytorna, tanítás. Ha Lédához rendszeresen tudnék járni, az volna a legjobb, de még nem tudok vezetni. Vasárnap is én mentem ki Gödre, nehezített pálya volt, mert szólt a zene, a fiúk (Dávid és Zsolt) meg beszélgettek. Nagy büszkeség, hogy néha már nem is kellett mondani, mikor hova váltsak. A srácok dicsértek, hogy nem is látszik, mennyire béna vagyok és félek. Dávid azt vette észre, ha káromkodom, jobban vezetek, már csak a cigire kéne rászoknom, aztán fityegne a szám sarkában, amíg anyázok és taposom a gázt. Nagy szabadság volna vezetni tényleg, de nem tudom elképzelni, hogy valaha egyedül.

Megírtam ma egy német levelet Andreaséknak, Ilkának is kéne válaszolni, csak villámgyorsan távozik a nyelv az agyamból mihelyt nem foglalkozom vele, és nem foglalkozom vele minden nap. Talán megint Goethe Intézet, aztán angolt is kéne tanulni, mert már semmi se marad belőle. Magammal foglalkozom minden nap, az is fárasztó ám!

Nem tudom, mi lehet az arcomon, újabban leszólítanak a pasik az utcán. Olyan zavarba jövök tőle, mint egy kislány, és érzem, hogy azonnal elpirulok. Nem öltözöm másképp, és annyit még nem fogytam, hogy ez számítson, nem tudom, mi van máshogy a fejemben, hogy így történik, nézem a tükröt, kívül semmi nem változott.

Itt zabál egy széncinke az orrom előtt a fán. Nagyon zajos. Szóltam, hogy ne csámcsogjon, de visszadumál, és még repülni is hangosan repül, néz rám oldalról madármódra. Semmi tisztelettudás nincs benne. Megyek, szerintem felszáradt a padló.