2008. október 01. 22:46 - kjá

a szeptember meg sutty...

Vészesen gyorsan múlik az idő, ha az így megy, az egész életről kiderül, hogy milyen kurva rövid. Kivéve, ha szarul van az ember. Ma például rettentően fáj a fejem, az izmaim meg belázasodtak egyrészt Ildi brutális gyógytornájától, másrészt a tegnapi hastáncórától, ahol újratanulok mindent, de most végre tudatos ízületvédelemmel, izomkontrollal, így meg baromi nehéz, hogy folyamatosan hasizomból védem a derekam. Panasz vége!

A hosszú nemírás után tolonganak a fejemben az ötletek, most aztán a bőség zavara kínoz, meg a saját rendetlenségem, hogy belekapok ebbe is, abba is, aztán van három-négy félkész szövegem, készen meg egy sincs. Vers is van, próza is, de csak kezdetek, próbálkozások. Viszont fölkerült egy szövegem a nőiségről az élőfolyóiratra: elofolyoirat.blogspot.com/2008/10/kiss-judit-gnes-n-vagyok-magyarorszgon.htm vasárnap meg a bárkaonlájnon lesz Lédalóról szóló áradozás. Igyekszem úgy tenni, mint aki dolgozik, és valami értelmeset csinál.

Tegnap voltam beszélgetni a rádióban, a Gondolatjelben lesz belőle egy hétperces felvágott, a Ködlámpát is tudtam egy kicsit híresztelni. A hétfői est nagyon érdekes volt, a kapolcsi versverseny győztesei jöttek felolvasni. Szeretem, amikor elmosódik a határvonal amatőr és profi irodalom között. Persze nem is nagyon lehet megmondani, mi a profi irodalom, ki a profi író, hiszen erről papírja senkinek nincs, kötete szinte akárkinek lehet, ha van pénze, megélni meg a legjobbak se tudnak belőle. Hihetetlen jó volt némelyik írás, jópár másik meg rettenetes, de a legizgalmasabb az, hogy siklik félre egy-egy szöveg javíthatatlanul.

Tegnap este próbáltunk egy eddig ismeretlen basszgitárossal, már nagyon hiányzott a zene, igyekeztem leporolni a hangszálaimat. Egyelőre nem tudni, lesz-e belőle valami, de jó lenne, ha tudnék annyira énekelni és hangszeren játszani, hogy meg is merjem tenni, ha hallják, nemcsak olyan zuhany alatti módban. Persze sokat számít, hogy Laci szereti, amit csinálok, én meg azt, amit ő, meg még egymást is, soha magamnak jobb gitárost! (De rosszabbat se!) Ha ott van, bátrabban merek énekelni, mert azt is szereti, a zenéimet se szégyellem előtte, azt hiszem, nélküle nem akarnék semmi ilyesmit csinálni. Már Robi nélkül is nagyon rossz. Már a Keleti Átjáró nélkül is nagyon rossz. Hiányzik. Panasz vége kettő!

Gyűjtögetem a könyveket, a zenéket anyának, ne unatkozzon annyira a kórházban, azt hiszem, az lesz neki a legrosszabb. Talán sikerül kialkudni, hogy hétvégére hazajöhessen, akkor úgyse csinálnak vele semmit, csak nézik. Mi itthon többet tudunk vele kezdeni. Olyan aranyosak voltak, ma Tóth Krisztával beszélgettem az Alexandrában, eljöttek oda is apával meghallgatni. Csak fájt a fejem, és nem voltam nagyon közlékeny hazafelé, teljesen kiszívott az erőfeszítés, hogy Kriszta jól érezze magát. Meg eleve fejfájósan mentem oda, semmi erőm nem volt az egészhez, mikor a liftben rám mosolygott két hölgy, hogy szeretik ezt a műsort, mert olyan jól csinálom. Ettől aztán kedvem is lett, erőm is. Így kell velem bánni: dicsérni, és akkor működöm. Lehet, hogy mindenki?


Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr56691682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.