2008. október 25. 17:31 - kjá

Drezda, Berlin

Vigyázat!  Négynapos grafomegvonás miatt hosszú szófosásra lehet számítani!!

 

Szeretnék idetenni egy fotót, de nem volt nálam gép, meg amúgy se nagyon szoktam ilyesmivel foglalkozni, bár most nagyon szívesen fényképeztem volna Drezdát ködben, esőben és napfényben és Berlint, embereket is, de főleg fákat, sok, színes levéllel. De nincs gépem, csak szavak.

Olyan köd van, hogy a nap fehér gömbnek látszik az égen, bátran bele lehet nézni, mint kormos üvegen át. Alatta két hegy, kékesszürkék egy kis lilával, olyan, mintha összeérnének, pedig köztük kanyarog az Elba. A köd lejjebb áttetszőbb, mintha oszlana, a fehér gömbből a sugarak lefelé legyezőszerűen szétterülnek, ahogy az oltárképeken Mária körül. Balra csak a hegyet világítják meg, de a jobb parton egy kis templom tornyát, szürke az is, csak sötétebb, a hegyeknél, körülötte egy kisváros körvonalai, de csak a háztetőké. A két hegy között az Elba, nem is látni, merre folyik, annyira nyugodt, csak a közepe fodros, ebben a szórt fényben a fodrok fehéren csillognak. A kép fekete-fehér, de egy kis kékeslila szűréssel. És nagyon rövid ideig látszik a vonatablakból.

Prágánál már sütött a nap, de minek, ha sehol a Szász-Svájc szépsége, helyette ronda gyárépületek. Most nem volt semmi kedvem hazajönni, főleg így egyedül nem, Dávid még ott maradt, és most kezdtem megérteni, milyen rossz lehetett neki eljönni Drezdából, mikor még nekem is rossz volt, nekem is lettek két hónap alatt emlékeim és kedvenc helyeim és barátaim, akkor milyen rémes elszakadás lehetett neki két év után. Hogy ilyen jól viselte, csak azért lehetett, mert olyan kevéssé kötődik egyáltalán.

Drezda gyönyörű, be kell vallani, hogy sokkal szebb, mint Budapest, és azt is, hogy a németek mennyivel kedvesebbek. Még Berlinben is jut minden buszvezetőtől egy viel Spaß vagy egy schönen Tag. Drezdában még ráérősek és mosolygósak is, a város egyre szebb, most ősszel egyenesen gyönyörű a piros vadszőlő a házakon, az Elba-part. És bennem éppolyan bűntudat, mint amikor egy férfi szerelmes belém, és nem vagyok képes viszonozni az érzéseit. Akkor sem tudnék vele élni. És sosem ereszteném be a fürdővizembe, és a rondaságait szégyellném, nem tudnám befogadni. Én meg ennyire kötődöm.

Szilvi barátnőnknél laktunk, gyönyörű helyen, ő hozott ki reggel az állomásra. Este, miután megjöttem Berlinből, elmentünk tangózni, utánunk jött, megnézte, hogyan táncolunk. Új hely, nem jártunk ott korábban, szeptemberben nyílt, talán nem is baj, hogy szerda este mégsem jutottuk el Dávid régi tangós törzshelyére, a nosztalgián kívül sok szorongás és féltékenység is kapcsolódik bennem ahhoz. De azért legalább nem maradtunk tangó nélkül.

Pénteken Berlinben voltam, és újabb árnyék-átugrálást hajtottam végre. Egyedül utazni egyik német városból a másikba, egyedül közlekedni… az ilyesmitől úgy rettegtem eddig, mint parasztlány őseim átlépni a falu határán. Amíg nem ismertem Dávidot, nem jártam egyedül külföldön, miatta kezdtem el, és most nemcsak a Drezda-Budapest közti ijesztő és veszélyes utat vagyok hajlandó megtenni, hanem a még ijesztőbb Drezda-Berlint is. Na, jó, egyszer megtettem egy sokkal-sokkal ijesztőbb utat Drezda és Pozsony közt prágai átszállással egy felolvasás kedvéért és szörnyű fejfájással, de ez most akkor is bátor lépésnek tűnt. Mitfahrgelegenheittal mentünk, a legjobb dolgok egyike, mikor egynek van kocsija, a többiek meg beszállnak a benzinpénzbe. Eddig csak jó élményeim vannak, sőt innen lett barátunk Szilvike és Ilka, a magyarfordító, aki most minden követ megmozgat, hogy a regényem (Veron néni, mi más), németül is megjelenjen. Reggelre tél lett Drezdában, Szilvike autója befagyott, emiatt tíz perc késéssel érkeztem a találkahelyre. Írtam smst a vezetőnek, és roppant büszke voltam magamra, hogy mindezt németül sikerült. Berlinben Ilka elém jött, és eleinte felváltva beszélgettünk magyarul és németül, míg végleg bele nem fáradtam. Ilka persze dicsérte a szókincsemet, a kiejtésemet, pedig egyrészt ha németül szólalok meg, azonnal visszakérdeznek, ennyit a kiejtésről, másrészt általában nem arról beszélek, amit szeretnék, hanem arról, ami eszembe jut. Berlin ronda, de a kávéházak hangulatosak, csak nem magyar pénztárcának valók, de nem is az volt az érdekes, hanem Ilkával beszélgetni. Mintha évek óta ismernénk egymást, pedig most találkoztunk harmadszor, német mailekben tartottuk a kapcsolatot, amiken gondolom, időről időre halálra röhögi magát. Találkoztam Dalos Gyurival is, úgy tűnt, nem sok reményt fűz A keresztanya német kiadásához, meg úgy is éreztem magam, hogy minek erre a piacra az én könyvem, mit görcsöljek és tolakodjak olyan emberek és olyan könyvek mellett, mint Dragomán Gyuri és A fehér király. Közben Ulickaját olvastam, a Kukockij eseteit, ezeket érdemes mindenkinek ismerni, de az én kisregényem messze nem olyan jó, olyan érdekes, csak nekem kedves, az én történeteim miatt. Nem akarok ezen görcsölni, úgyse lesz több tehetségem, jobb ötleteim, mint ami adatott. Azért Dalos Gyurinak az az egy mondata biztató volt, hogy ha valaki túllép az önéletrajzúságon, akkor már lehet íróról beszélni. Azt hiszem, a németben ott tartok, hogy nem azért nem beszélget velem senki, mert nem szólalok meg, hanem mert senkinek sincs türelme kivárni, hogy mit mondok, és annak vajon mi az értelme.

(Ó, a francba, alig hagytuk el Prágát, és negyedóra késésünk van. Ezek a csehek folyton ezt csinálják, otthon még rátesznek egy lapáttal, nem fogok tudni hazamenni a Szépírók fesztiválja előtt!)

Csütörtök délelőtt egyedül voltam, Dávid a kongresszuson, sokáig nem is volt kedvem kimozdulni, annyira hideg volt, aztán mégis elkezdtem sétálni az Elba-parton, megkeresni az ott legelésző lovacskákat, de nem voltak barátságosak, aztán Dávid rám telefonált, hogy ebédeljünk együtt, meglepődtem, azt hittem, egész nap a kongresszuson ül. Onnan mentem régi tanáraimhoz, Andreashoz és Dorotához, alig találtam a nyelviskolába, ahova öt héten keresztül minden nap jártam, aztán három és fél órát ültem ott, és beszélgettünk, főleg Andreassal természetesen, szerintem vele szoktam levelezni is, bár mindkettőjük nevében írja alá. Még mindig úgy hat rám, ahogy eddig, ha ott van, muszáj vele beszélni, és sokkal erősebb a szégyenérzetnél, hogy el akarok valamit mondani. Néha átvált angolra, általában akkor, mikor a németet is értettem, így szerintem azt hiszi, hogy jól tudok angolul, és olyan érdekes dolgokról beszél, amiknél nem érzem, hogy kényszertéma, amit már az anyanyelvemen nem vitatnék meg. Beszélt a pénzválságról egy csomót, aztán az analóg és a digitális emberfajta különbségéről, kérdezett az írásaimról, hogy mit szeretnék elérni. Mondtam, hogy szeretnék annyira jókat írni, és annyira ismertnek lenni, mint pl. García Marquez. Az ki? – kérdezte, hát ennyit a példáról, Marquezt Ilka sem ismerte, két nagyon művelt ember pedig, lehet, hogy németre nincs igazán lefordítva. Szerencsére Andreas olyan, mint a jó vizsgáztató, ha felteszel egy értelmesnek tűnő kérdést, húsz percet beszél róla, aztán megadja a jelest. Vittem neik Petőfit németül, és megnyugodtam, hogy a Szeptember végén anapesztusokban van fordítva. Jól ott ragadtam, búcsúzóul megöleltük egymást Andreassal, pedig nem ilyen fajta, de én úgy vártam már erre! Dáviddal együtt mentünk haza, vacsora után Szilvikével hármasban lesétáltunk az Elba-partra, meggyújtottunk egy lampiont, ami a meleg levegőtől felszállt, mint egy hőlégballon, bele kellett suttogni egy kívánságot, aztán repült fel, kis narancsszínű csillagnak (most mit mondjon az ember, ha se sárgát, se vöröset nem mondhat?) a sok kis fehér csillag közé, aztán elégett, és ami maradt belőle, az leesett valahol, de azt már nem láttuk.

Szerdán olyan ronda, mocsok, esős idő volt, ami csak egy drezdai ősszel tud lenni, amikor ronda, mocsok, esős idő van. Ahogy átléptük a német határt, már esett, de nem érdekelt, végre tudtunk aludni a háromórás prágai várakozás után. Szilvike elénk jött autóval, aztán Dávid már ment is kongresszusra, én meg Szilvikével a kórházba a 97 éves nagymamához. Eleinte tartózkodó volt, de aztán mesélni, kezdett, és nagyon szépek voltak a történetei, mint az öregasszonyoké általában. Este együtt főztünk, és hiába akartunk Dáviddal tangózni, ledöntött a fáradtság, már az is nagy szó volt, hogy végigcsináltuk a napot az egész éjszakás utazás nélkül, ami biztos nem lett volna, ha nem fekvőkocsit veszünk, egyébként ez volt az első kellemes élményem a MÁV-val, egy bűbájos kalauz (Dávid szerint meleg), este az ásványvíz, amit kaptunk, reggel a narancslé és a croissant. Jut eszembe, éhes vagyok. És azt hiszem, visszaértem keddre, ahol aznap abbahagytam.

Itthon vagyok, az ég tiszta, tele vöröseslila felhőkkel, és jóval melegebb van. Ha Dávid hazajön, azért valódi fotó is lesz.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr12731300

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.