2008. november 04. 11:03 - kjá

elégedetlen

Ígérem, nem lesz több fosztóképzős cím! Csak épp azon töröm a fejem napok óta, hogy arany életem van, minden rendben, mégis miért nem mennek a dolgaim. Nem tudok írni (vagy azt eddig se tudtam?), küszködöm saját magammal, legyen szó félelemről vagy önzésről, úgy érzem, hogy semmivel sem jutottam előbbre, ott tartok, ahol ötévesen. A személyiségfejlődés kínosan lassan megy. Ha nyolcvanévesen is ilyen leszek, már csak egy következő életben lehet reménykedni. Ami, remélem, nincs.

Küszködöm a lovammal, egy év után úgy érzem, nagy bátorság és nagy botorság volt ilyen tudással (nemtudással) effélére vállalkozni, és vajon mikor látom be, hogy ez nem megy. Kínlódom a nyelvtanulással, az autóvezetéssel, és nem tudom, türelmetlen vagyok-e, vagy tehetségtelen. Dávid azt mondja, ami nem megy, azt erőltetni kell. De meddig?

Idáig azt hittem magamról, hogy könnyen alkalmazkodó, kedves és jámbor vagyok, aki egyszerűen működik, mint egy macska, ha simogatják, dorombol, ha bántják, fúj. Persze, átlagon felül féltékeny vagyok (ez már az önbizalomhiánnyal jár), de igyekszem kezelni, szinten tartani, hogy ne hatalmasodjon el rajtam ez a csúnya betegség. Azt hittem (láttam), messze nem vagyok hisztisebb a többi nőnél, a kapcsolatfüggésem súlyos ugyan, de az is jól karban tartott... Most pedig a tükör, amiben nézem magam, azt mutatja, hogy a legproblémásabb, a legnehezebben kezelhető nő vagyok, akit a hátán hord a föld, hiperérzékeny mimóza - és lehet, hogy ez így igaz... Vagy ez az egész nyavalygás annak szól, hogy tegnap olyan számot láttam a mérlegen, amit még sosem? Jó, még nem háromjegyű, de akkor is megijesztett! Vagy csak alacsony a progeszteronszintem, és az egész lelkizés nem más, mint hormonszint? Hol van a lélek, ha egy betegség átformálja a személyiséget - tegnap este erről beszélgettünk Dáviddal. Vitatkozni nem nagyon tudok vele, mert sokkal okosabb. És nincsenek válaszaim. Sajnos arra sem, ha kritikát mond a verseimre (mond), csak vonogatom a vállam, hogy ez így akkor is jobb, mint ahogy ő képzeli, és ha máshogy írom meg, az nem az én szövegem, az nem az én fejem szerint működik.

Elküldtem egy verset egy szerkesztőnek is aki nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem, mert a végén isten röhög rajtunk, és ezen nagyon kiakadt. Nem tudom, nem hiszem, hogy egy-egy istenkereső vers mögött rögtön hitet, és egy-egy istentagadó vers mögött rögtön hitetlenséget kell-e, lehet-e keresni? Úgy érzem, jogos a pillanatnyi kiakadást is leírni, az érzelmeket, amik ellentmondanak egy-egy folyamatnak, legyen az párkapcsolat vagy istenhit. Tudom, írni felelősség, de talán az sem baj, ha az olvasó felszisszen, hogy "mi az, hogy Isten röhög rajtunk?" az Isten nem olyan!" Nem látok ellentmondást eközött, és pl. az UV című versem között, ahol én vagyok a bukott diák (bukott ember? bukott angyal?), Isten pedig a tanár (tanító, professzor).

Azt hiszem, ezentúl is meg fogom írni azokat a pillanatokat, amikor épp olyan dühös vagyok a szerelmemre, hogy legszívesebben megölném, vagy olyan távolinak érzem az Istent, mintha nem is létezne. Szeretém megtartani nem az írói, az emberi jogot, hogy megférjen bennem minden és annak az ellenkezője. Talán ez is valamiféle szabadság.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr97749021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hegedűs Gyöngyi 2008.11.04. 13:45:04

Ha Istennek nem lenne humorérzéke, már rég nem léteznénk..
www.terebess.hu/haiku/hegedus.html

kjá 2008.11.04. 13:50:26

az biztos! az egyik legkomolyabb tanítás, amit a gyülekezetünkben hallottam, ez volt: az isten nem OLYAN. soha nem olyan, mint amilyennek elképzeljük. hanem mindig jobb. még annál is jobb. legalábbis remélem. :)

czyi · http://senkinemertsemmit.blog.hu/ 2008.11.05. 18:09:30

erről jut eszembe: próbálj meg lécci visszaemlékezni, milyen felhasználónévvel pakoltál fel a rubofenre!
valamint ne feledd: netversfeszt.hu
nagyon nagyszerű volna, ha te is csatlakoznál! :)

Miklós 2008.11.06. 17:32:35

Kedves Ágnes,
Én úgy gondolom, ez amolyan "csomópontválság", amikor többféle, mélyebb és felszínibb válságtendencia egyszerre kiéleződik, összegződik, és az ember úgy érzi: egyáltalán nem találja a maga helyét, belső egyensúlyát...
Ott kezdeném, hogy először is nincs igaza a kedvesednek, hogy ami nem megy, azt erőltetni kell... Tömérdek kínt, értelmetlen sértődést, dühöt takaríthattam volna meg magamnak gyermekkoromban például, ha le tudok mondani arról, hogy jól sakkozzak. Sem az apámat, sem a legjobb barátomat nem tudtam soha legyőzni a sakkban, hiába mondta az anyám, hogy "gyakorlat teszi a mestert"... Később, felnőttként el tudtam fogadni, hogy sohasem leszek igazán sportos típus és nem tudok megtanulni mondjuk sielni, meg valószínűleg kocsit vezetni sem. És sokkal könnyebb az életem azóta, amióta elfogadom, hogy nem tudok mindent megcsinálni és nem lehetek mindenben jó.
És ezzel már át is térhetek a következő mondanivalómra: túl sok projekt van egyszerre. Nem lehet egyszerre súlyt veszteni, angolul tanulni,
lovagolni és kocsit vezetni megtanulni. A szelepeket az ember egyszerre egy helyen tudja csak bedugaszolni. Különben felrobban a "kazán" (az emberi személyiség). Én most például kínlódom a testsúlyommal - s amíg nem megy a lefogyás, addig erre koncentrálok, és elfogadom, hogy internetfüggő vagyok (most is itt ülök és írok neked, akit nem is ismerek, csak a versein átszűrődő egyéniségedet szeretem...). Futok, meg keveset eszem - de amíg ez van, addig nem akarok mást.
Végül pedig, amit erőltetni kell, azt sem elemzés nélkül kell erőltetni... a kudarcok és a kudarcokhoz vezető lélektani mechanizmusok(a közben fellépő érzések) megismerése és elfogadása nélkül nem lehet változtatni a kudarcokon.
Ezek mögött az akut problémák mögött mélyebb dolgok húzódnak meg, amikről írtál is most... Az egyik az, hogy ebben az életkorban, a következő néhány évben kellene eldönteni: akarsz-e anya lenni, vagy sem? Nyilván egyrészt nem érzed magad alkalmasnak a feladatra, másrészt nem eléggé bízol a jelenlegi kapcsolatodban (ez utóbbit persze nem tudom megítélni), tehát nem mersz belevágni ebben a projektbe - de lemondani sem tudsz és akarsz róla, ahogy a legtöbb nő nem tud... Ezt a konfliktust szerintem "végig kellene harcolni" magadban, s nem tovább tologatni...
A másik ez a partnerfüggés- és féltékenység dolog.
Nyilvánvaló, hogy a te érzelmi biztonságod törékeny, hogy függsz a partneredtől. Ezzel nagyon sok érzékeny, fínom lány így lehet...De ennek a dolognak a ti esetetekben van egy sajátos dimenziója, ez pedig az, hogy a te párod (ha jól emlékszem...) egy fizikus, te pedig egy költő vagy. Na most a műszaki-természettudományos értelmiségiek azok - általános tapasztalatom szerint - olyan emberek, akik jól elfogadják a valóságot, akik nem "vesznek bele" a valóság ellentmondásaiba, nem nyűglődnek és nem nyafognak... A bölcsészek ennek pontosan az ellenkezői. Sírnak, hisztériáznak, kiborulnak, érzékenykednek - és össze-vissza töprengenek azon, hogy milyen az élet, és mért olyan, amilyen... (Ebből persze keletkezhetnek értékes művészi, szellemi alkotások, meg még az is lehet, hogy végül is jobb megoldásokat találnak az életproblémáikra.)
Na most ha a kedvesed egy ilyen "műszaki-típusú" ember, (persze ezt én nem tudom, de bizonyos jelekből erre következtetek...) te meg egy ilyen "bölcsész-típusú" ember vagy, akkor - legalábbis a látszat szintjén - ő veszi könnyebben az akadályokat és a kihívásokat... Ha pedig ő veszi könnyebben - vagy legalábbis ezt a látszatot tudja kelteni - akkor szükségképpen még jobban dominálni fog téged, mint egyébként dominálna, a "partnerfüggőséged" és az érzékenységed és szeretetvágyad miatt...
Ami a féltékenységet illeti, én azt gondolom: a féltékenységet nem kiirtani kell az embernek önmagából, hanem el kell fogadni a féltékenység okát: azt tudniillik, hogy (ma legalábbis) a normális férfiak nem mindig hűségesek a partnerükhöz. Akik igen, azok a megfigyelésem szerint sótlan, unalmas, halvérű alakok, vagy politikai, vallási fanatikusok, netán munkamániások...Nagyon sokszor a nők sem... Azt gondolom, hogy nekünk, mai embereknek ezzel együtt kell élnünk: túl sok a kísértés, túl sokféle helyszínen, helyzetben, környezetben jár egy mai ember, túlságosan boldogságra, élvezetre orientált a mi egész életstílusunk... Azt gondolom, hogy egy valóban mély kapcsolatban a szeretet "el tudja hordozni" az ilyen "kisiklásokat".
Ami végül az istenhitet illeti: a szerkesztő hülye akkor, ha egy ilyen szókapcsolatot, hogy az Isten röhög rajtunk, nem tud elviselni, elfogadni, kifejezetten vallásos költőknél, íróknál is (pl. Radnóti) ennél jóval merészebb fordulatok is vannak Istenről vagy Krisztusról... Mondjuk, amikor Babits azt írja: "A süket Istenét!"...
Egyébként meg (bár ez aztán tényleg mindenkinek a nagyon személyes "ügye"...) én azt gondolom: ma már egy okos, gondolkodó ember nem hihet őszintén, és igazán Istenben, hogy az istenhitet "ki kell nőni...", le kell vetkőzni - nekem is sikerült, s azt hiszem: azóta jobban megvagyok önmagammal.
Szeretettel: M.

kjá 2008.11.07. 10:15:03

kedves miklós,
hadd tiltakozzam szinte minden ellen, amit leírtál.
nem szeretném kinőni az istenhitemet, sokkal inkább elmélyedni benne. isten nélkül számomra lehetetlen volna az élet, és ha istent távol érzem, a hiba az én készülékemben van. és ezt sokszor meg is írom.
hinni akarok abban is, hogy van hűség. hogy tudok hűséges lenni, és érek én is annyit, hogy ne csaljanak meg.
ha a kedvesem valóban csak fizikus lenne, az tényleg folyamatos konfliktusokat okozna. de ő egy művészlelkű fizikus, ami nem is olyan ritka madár, mint gondoltam. az analitikus és reális gondolkodása meg kifejezetten jót tesz nekem. bár nem mondom, hogy mindig jólesik.
az anyaság kérdésével évek óta harcolok, kicsit versenyfutás az idővel, de megteszek mindent, ami a hatalmamban áll, hogy választ kapjak. tényleg sok bennem a szorongás, de alapvetően belőlem jön, ahogy a féltékenység is.
tudom, hogy többet bírok, mint amit most csinálok, és a személyes energiaválságomnak valóban mélyebb okai vannak. ezért a folyamatos önmagamban áskálódás, mert most már csak előre lehet menekülni.
vannak dolgok, amiket erőltetni kell, főleg nekem, aki könnyen feladom és nehezen harcolok, és nyilván olyanok is, amiket el kell engedni. már csak azt kell felismerni a dolgokról, melyik melyik. :)

oázis · http://mindenamino.blog.hu/ 2008.11.10. 07:12:16

Ez a gondolat az Isten eredendő jóságáról, mindig elképeszt. Semmi nem utal arra evilágunkban, hogy ez így lenne. A "jót", illetve "rosszat" mi emberek találjuk ki. Isten sajnos ebben nem vesz részt, akár van, akár nincs. De a hitedért "irigyellek" (rossz szó, de most nem jut eszembe más). Mikor anyám meghalt, huszonéves koromban, próbáltam a hit felé küzdeni magam, hogy túl tudjam élni, sokat gyúrtam magam, de nem igazán sikerült. Hitetlen maradtam, úgy látszik nem volt meg hozzá az alapozás. De a hívők elképesztenek. Jó lehet nekik. Nekem már nem fog összejönni. Gyaur maradok.

kjá 2008.11.10. 09:34:30

"az isten a szeretet". ki-ki maga választja az istenét, én a szeretetet választottam. szerintem ő a leghatalmasabb. azt hiszem, hajnóczynál olvastam: "a szeretet ellen védtelen vagyok." szerintem ezzel mindenki így van, így vagyunk teremtve. akkor pedig a szeretet istene teremtett minket. más istenre nem vagyok kíváncsi.

Piir 2008.11.17. 16:52:47

bár az én hitem nem nevez meg istent, érdekelne milyen gyülekezetről volt szó már többször is

Piir 2008.11.17. 16:54:38

Kedves Ágnes! megtalálható a rubophen versíróversenyen? tényleg? olvasnám! (:

kjá 2008.11.17. 17:55:15

kedves piir,
nem hiszem, hogy konkrét gyülekezetről beszéltem, sőt még felekezetről sem. de mindenképp keresztény.

a versíróversenyre komolytalanságomban álnéven írtam, az álnevet meg azóta elfelejtettem, a vers címét is, és azóta se találom a saját szövegemet. tű a szénakazalban... :)