2008. november 10. 10:04 - kjá

esküvő, rokonok, kisgyerekek

Szombaton Pécsre mentünk egy esküvőre Dávid rokonaihoz. Mire odaértünk, esett, és olyan hideg lett, hogy végigvacogtam a nászmisét, azóta meg fújom az orromat. A katolikus rendezvényektől újabban rosszul vagyok (azaz évek óta), de nem azért sírtam végig a szertartást. Láttam azt a párt, és mellettük sok másikat két-három kisgyerekkel, és visszagondoltam a saját kapcsolataimra. Hirtelen mindegyiket kudarcnak láttam, nem egy út részének, hanem csúfos bukásnak, mert egyikből se lett család. Sajnos a család szótól is rosszul vagyok, kispolgári önzést hallok benne, látszatot, hazugságot és érzéketlenséget mindenkivel szemben, aki nem a család része. Pedig az én családomban nem volt ilyesmi. Ott a karácsonyi vacsorákra, a viccmesélésekre és a nyaralásokra emlékszem. És nem tudom, akkor mit szeretnék. Talán olyan kapcsolatot, amiből élet származik, olyan szeretetet, amiből bőven jut a frissen születetteknek. Nem tudom, érthető-e egyáltalán, amit leírok. Én is alig értem. És hiányzott az a kapcsolat Istennel, ami régen az életem alapja volt, ami nélkül tényleg kiszolgáltatott vagyok. Így aztán, ha épp nem látott senki, sírtam.

Volt ott egy pár két kisgyerekkel, a menyasszony egyik nővére. Nem házasodtak össze a sráccal, de látszott, hogy nagyon szeretik egymást, a két kicsi is aranyos volt. De főleg az tetszett, hogy a lány nem oldódott fel a gyerekeiben, hanem megmaradt önmaga, nemcsak anya, hanem nő is, ember is saját igényekkel, aki őszintén szereti a gyerekeit, és őszintén van elege belőlük. Sok szép kisgyereket láttam egyébként is, élvezték az esti lagzit, és elképzeltem magam anyának, aztán persze rögtön ezen is sírtam, mert egyrészt öregnek tartom magam fiatal anyának lenni, másrészt olyan biztonságban kéne éreznem magam ahhoz, hogy vállalkozzam gyereket szülni, amit el se bírok képzelni.

Mindesetre életem első olyan lagzija volt, ahol nem zabáltam magam halálra. De sajnos keveset is táncoltunk, Dávid mindenre tangózik, azt mondja, ha velem táncol, csak a tangó jut eszébe. Kérdem: és ha mással táncolsz? Akkor a szex - és nem is érti, hová tettem a humorérzékemet.

Még pénteken leestem Lédáról, pedig nem csinált semmit, egyszerűen béna vagyok. Nagyon elkesededtem, Gyuri próbált telefonon vigasztalni, hogy sokat játsszam vele a földről, mellette meg majd tanít hagyományosan lovagolni, hogy stabil legyen az ülésem. Tegnap már el se jutottam oda, hogy felüljek, kínlódtam, hogy rárakjam a nyerget, aztán már be is sötétedett. Fölvittem Lédát, és nem akart enni, hanem csuklott. Se zab, se széna, se alma. Ott álltunk rémülten, gyuri már felhívta az állatorvost, aki szerintm nyelőcsőgörcs lehet. Néztem Dávidra, hogy most biztos örül, mert amióta legutóbb leesett Lédáról, azóta kizárólag a következő neveket hajlandó szólítani: szőrös pástétom, szőrös virsli, McLéda és hasonlovak. Nem aggódott, szerintem inkább nyalta a száját. Aztán McLéda egyszercsak elkezdett enni, mintha nem rémített volna előtte halálra. Ma reggel is telefonált Gyuri, hogy semmi baja. Holnap McLátogatom.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr65759961

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Miklós 2008.11.10. 22:15:31

Érdekes, én nem kapok frászt a katolikus rendezvényektől, mindig felemelőnek és szépnek érzem a szentmisét (biztosan azért, mert én ateista vagyok :))) ) nem tudom. A katolicizmusról mindig XVI. Lajos végrendelete jut eszembe, aki a Forradalom börtönében ülve, a halálra várva annyi erőt merített a maga katolicizmusából... Meg a pap szava úrfelmutatáskor: "ime, hitünk szent titka"... A zsidó vallás otthonosabb, emberibb, de a katolicizmusban jelenik meg a legtisztábban az ember spirituális igénye, az öröökkévalóságra való vágya... azt hiszem. A katolicizmus fejezi ki a legtisztábban számomra azt, amit a vallásban kerestem, hogy valamennyiünk egyszeri létének és egyéniségének valami örökkévaló jelentősége, súlya van...
Amit a családról írsz - teljesen érthető. Ugyanis az anyaság élményére és a szerelemre vágysz - de a kispolgári, a külvilággal szemben kötött véd-és daszövetségre, a hazug konvenciókra,az áporodott érzelmekre, a szőnyeg alá söpört sérelmekre és hazugságokra, a megszokottság álarca mögé rejtett eltávolodásra, szeretetlenségre, ami a legtöbb család életében ott van - nos, erre meg nem vágysz.
A családról B. Gáspár Judit mondott valamit a nyolcvanas években, amit örökre megjegyeztem: "A család marad, nem azért, mert jó, hanem mert vágyunk rá...".

kjá 2008.11.10. 22:39:23

nekem az a bajom, hogy három évet tanítottam katolikus iskolában, ahol a muszáj-misék, zsolozsmák és roráték mellé embertelenség, képmutatás, korlátoltság és érzéketlenség társult. és istennek ehhez nem sok köze van. remélem. :)