2008. december 20. 10:02 - kjá

levél Andreának

A nagy álmom az volt, hogy orvos leszek, csak nem ment a fizika, esélyem se lett volna a felvételin, kémiából akkor még nem lehetett. (A sors fintora, hogy most egy fizikussal élek, akinek csodadoki volt a papája. :)) Annyi megmaradt, hogy mindenkit folyton diagnosztizálok, rosszabb esetben kuruzslok.

Mivel minden felmenőm tanár, nagyszülők is, tanár nem akartam lenni, aztán rá kellett jönnöm, hogy ahhoz van tehetségem. Mikor érettségiző voltam, anyám simán eladott egy érettségiző osztálynak, mint negyedéves tanárszakos hallgatót, és bevitt József Attilát tanítani. A vicces az volt, hogy abban az osztályban voltak régi általános iskolai osztálytársaim is, és nem köptek be.

Anya kiváló tanár volt, imádták a gyerekek, könnyű volt példaképet találnom, és gimis koromtól már tanár akartam lenni az utolsó két évben. Nem volt nehéz, mert oktv-vel bejutottam (különben sose vettek volna fel, nem vicc, nem tudtam az irodalmat!) Nagyon szerettem tanítani, most is hiányzik.

Januártól újra szeretnék színjátszót tartani a volt szakköröseimnek (többnyire már egyetemisták).

Írni mindig akartam, de sose gondoltam, hogy majd író leszek, az nem szakma! De gyerekkoromtól fogalmaztam, mindent, ami történt velem. Ez persze egy skizoid állapot, mikor felveszed a kabátodat hatévesen, magadban azt mondani: "a lány könnyed mozdulattal magára öltötte világoskék télikabátját..."

A későbbiekben meggyűlt a bajom ezzel a folytonos önreflexióval pl. romantikus helyzetekben. Képtelen voltam jelen lenni. (mert az elbeszélés mindig múlt idejű, még akkor is, ha jelenben fogalmazol, mert mikor reagálsz rá, már megtörtént.) Vagy szex közben önmagamnak kommentálni... brrrrrrrrrr! Irodalom volt ott, csak élvezet nem... Mondtam a szüleimnek is, azt mondták, nekik is van, szakmai ártalom. Ráadásul minden szituációban azonnal az irodalmi párhuzamokat kerestem. Le kellett magamat nevelni róla, és tudod, mi segített? A színház. A dráma mindig jelen idejű (tenéked magyarázzam?), mindig aktuális (ezért volt minden államra nézve olyan veszélyes a színház), játszani sem lehet másképp, csak jelenléttel. Rengeteget köszönhetek annak, hogy játszani kezdtem, nemcsak rendezni. Persze zenélés közben is tapasztaltam, hogy ha nem vagyok benne a folyamatban, vége a dalnak (vagy szonátának, mindegy.) De az írás megmaradt, és vannak helyzetek, ahol ez a kívülről nézés nagyon jó. És még skizofrén se vagyok, tudom, kivizsgáltak!

A búcsúlevél rap túl indulatos ahhoz, hogy megrendelésre ilyet tudtam volna írni. Nyugodtan olvasd referenciálisan. Egymásba szerettünk egy nős férfival, akinek gyerekei vannak. Muszáj volt megfogalmazni a harcomat az érzelmeim ellen. Hogy mi lett a vége, arról itt inkább nem beszélek, és téged sem kérdezlek, miért szereted ezt a verset... Éljenek az alanyi költők és élményszerű olvasóik!

Most én lettem egy kicsit hosszú...
Boldog ünnepeket!
kjá

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr64832843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Miklós123 2008.12.20. 14:51:35

Az állandó önreflexió, önkommentálás nekem is vonásom, adottságom, de nem tesz mindent tönkre azért... Pedig nem vagyok író, egyetlenegyszer irtam csak érdemben...Viszont tanítani én is imádok. Azt hiszem valóban a tanári és az irodalommal összefüggő szakmákban válik ez adottsággá... Hogy a színházcsinálás és a szjnházlátogatás segít, segíthet rajta, az eléggé meglep (persze, én ezeket még sosem csináltam...).
Boldog ünnepeket, boldog újévet, sok erőt neked!

kjá 2008.12.20. 23:41:02

a színházlátogatás talán nem segít, de a színjátszás szerintem igen, és ezt a tanítványaimon is láttam.
boldog ünnepet neked is!