Ez a százévente egyszeri, gyönyörű dátum a Grabenen talál, ekkor kezdődik itt a karnevál, melynek örömére az egybegyűlt népeknek quadrille-t tanítanak. Nagyon vicces tánc, az általam ismertek közül „a plébános búcsúja” című reneszánsz négyeshez hasonlít (de rég táncoltam azt is!), főleg az benne a vicces, hogy senki nem tud semmit, összekeverednek, összeütköznek – ettől mindenki egyformán lelkes: a táncolók is, a nézők is. Mindenki jól beöltözve, sapka, sál – a ragyogó napfény ellenére meglehetősen hideg van – és éneklik a dallamot, ugrándoznak (főleg az idősebb generációt látom, gondolom, a fiatalok dolgoznak), a zenekar mindig egy kicsit gyorsabban játszik, a táncolók próbálják követni a tempót, nevetnek.
Aztán bécsi fánkot osztanak, erre még hatalmasabb tülekedés kezdődik, megrohamozzák a tálcákat, hiába kiabál a táncmester a mikrofonba: „nem háromezret hoztuk, ötezret, mindenkinek jut!”, meglepő fürgeséggel nyomulnak a fánk irányába, aki kapott, fánkkal táncol tovább galoppot, valcert.
Azt mondják, a magyarok jók tolakodásban, hát engem megszégyenítenek a bécsi satrafák, kettesével hozzák a süteményt, amit csak disznó módon lehet enni, minden csupa porcukor meg lekvár, bűnjel a kabátokon, mint cirmos cica bajszán a vaj.
Nem tudom pontosan a gemütlich szó jelentését és stílusértékét, de ha meghallom, mosolygós bécsi polgárokat látok magam előtt, amint egy kávézóban ücsörögve eszegetik a Sacher-tortát, vagy gemütlicherweise könyökölnek egy kis echte ingyenes bécsi fánkért.
Délre az Anker-órához megyek, jellemzően nem az órásmesterről van elnevezve, aki készítette, hanem a biztosítótársaságról, akiknek (a mester valami Matsch nevű), egy hónap bécsi tartózkodásom alatt egyszer sem sikerült megnézni a délben a számlap előtt végigvonuló alakokat, akik közül csak Mária Teréziát és Haydnt sikerül felismernem. Az Anker-óra késik, várakozni aztán igazán hideg van, utána séta tovább, persze megint sikerül 180 fokkal eltájolnom magam. A parkok most is szépek, most is felhőtlenül jó itt. 

A tegnapi felolvasás a könyvvásáron remek volt: egy bekezdést kellett felolvasnom a Csalános Jóskából, kiválasztottam, amiben a csúnya szavak vannak, kifejezetten jólesik belekiabálni a mikrofonba: „te kiszikkadt pina!”, senki se érti, jó pofát vágnak hozzá. A német részletben ez nem szerepelt, csak a történet eleje, de kellemesen szórakozott rajta az a húsz ember, aki eljött. a Bank Austria képviseletében jelen lévő auch sehr gemütlicher Mann főleg.
Annemarie, a program vezetője mutatott be minket Janával, egy szlovák lánnyal, aztán felajánlotta, hogy lehet kérdezni tőlünk, Janától angolul, tőlem németül is, mert wunderbar beszélek. Na, azt hittem, ott helyben betojok, lapítottam, hátha nem kérdez senki. Nem kérdezett. Sóhaj. Akkor én kérdezek, mosolygott Annemarie, és kérdezett! Meg a gemütlicher pasas is, akinek ráadásul nem is értettem a beszédét. Most lett világos, amit annak idején Karafiáth Orsi mondott egyszer Berlinben: tőle kérdezhetnek akármit, úgyis azt válaszolja, amit ő akar – na meg, amit el tud mondani az ember, teszem hozzá. Jaj, de rémes volt! Utána még remegett a gyomrom fél óráig. Kellett rá egy kis alkohol, volt török raki, moldvai pálinka – gondolom, a délkelet-európia program résztvevői hoztak ajándékot, volna helye egy kis magyar baracknak is. Előtte ugyan jobb lett volna, de azért bepótolom. A standnál hatalmas füstölt disznócomb, a gemütlicher Mann vékony szeleteket metél belőle, mindenkinek ad, aki arra jár. „Mit keres a disznó a könyvvásáron?” – kérdezem. „Azt mondják, szalonnával kell egeret fogni” – nevet – „sonkával meg embereket!”
Mindenesetre megvolt az ebéd sonkával, pálinkával, aztán munka a szállodában. Hogy én milyen jól tudok írni, ha nem tudok semmi mást csinálni!