Ideje beleállnom abba, ami van. A „mindjárt negyvenéves, egyedülálló tanárnő” sztereotípiájába akár. Abba, hogy egyedül vagyok: szabadnak érzem magam vagy épp magányosnak. A gyászba, amit érzek, és amibe még hónapokig befelé fog vezetni az út. Abba, hogy a szakítás nem öli meg a szerelmet. Abba, hogy most egyedül is akarok maradni, bármennyire rossz, bármennyire fájdalmas az intimitás hiánya, még nem akarok új kapcsolatot, nem vagyok képes rá. Abba, hogy megteremtem a saját valóságomat. Beleállni a tanításba, az írói létbe, beleállni a katalizátor elhívatásába. Mindegy, hogy én akartam-e így, de így van.  Beleállni mindabba, ami a sorsom, bízva egy Jóakaratban, hogy ne vigyem lejjebb a lécet az életemmel kapcsolatban, hogy ne kössek elvtelen, szánalmas kompomisszumot.

Teremtettem magamnak egy ideiglenes létformát, mert nem tudom elhinni, hogy amiben vagyok, az végleges is lehet. Pedig de. Egyfelől jogos az ideiglenesség, hiszen maga az élet ezen a földön eleve ideiglenes, másfelől a léleknek kell a biztonság, az otthon, a rendszeresség, a belenyugvás a sorsba, és nem várhatom, hogy más, vagy a külső körülmények ezt megteremtsék.

A tudatosan mormolt, énekelt buta szövegű és dallamú saját mantráim mellett, hónapok óta minden fájdalmas helyzetben megszólal egy-egy mondat anélkül, hogy tudatosítanám magamban. Mintha a testem középpontja megfeszülne, és ez szólal meg bennem: „az én életem az enyém”, vagy „ez az én életem” Nem tudom, honnan jönnek ezek a mondatok a legrosszabb pillanatokban is, amikor nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, hogy nincs egy reggel, amikor felébredek, hogy rossz vicc volt az egész. Nem ébredek fel, csak erre a valóságra, amitől félek. De megfeszítem magam, megtartom a központomat és beleállok.