2018. december 13. 02:41 - kjá

Ez nem diktatúra

Nem áll meg a fekete autó a ház előtt. Nem internálnak. Nem zárnak börtönbe koholt vádakkal. Nem veszik el az útleveledet. Nem szólnak bele a magánéletedbe. 
Elmehetsz az országból. Vissza is jöhetsz. Kimehetsz tüntetni. Leírhatod a véleményed. Vannak választások és politikai viták. Törvények. Szavazás. Mi bajod, hol itt a diktatúra? Mi ez a bérrettegés és picsogás?
Nem törnek az életedre. Nem akarnak beszervezni ügynöknek. Nem zsarolnak a gyerekeiddel.
Csak éppen.
Csak éppen a más politikai nézetet valló laptól elpártolnak a hirdetők. Megsúgják, hogy a cégük nem kap több állami megrendelést, ha ott hirdet. Csak éppen az ellenzéki lapot pont eladják, és hát sajnos veszteséges volt, és megszűnt, hiába, ez a szabadpiac. Csak éppen a megnyert pályázati pénzből kizárólag ezzel és ezzel a céggel dolgoztathatsz. Csak éppen a pályázatot az az egy nyeri, akinek testre volt szabva. Csak éppen az, aki visszacsorgatja a megfelelő honatya zsebébe a százalékot.
Csak éppen nem hívnak meg, törlik az előadásodat, visszamondják a felkéréseidet. Csak éppen figyelik a privát fészbúk oldaladat. Csak éppen feljelentgetésre buzdítják a diákjaidat. Emelik a fizetésüket, neked pedig marad a túlóra. Csak épp eltűnt a nyugdíj, a lakáskassza, és ha János bácsi rákérdez, hová tűnt, te már csak arra kérdezhetsz, hová tűnt János bácsi. Mert furcsa módon azért az egyiket autó üti el, a másik öngyilkos lesz. A harmadik meg ha nem is gyilkosság, vagy öngyilkosság, de karaktergyilkosság áldozata. 
Csak épp megfagynak az erdőn a hajléktalanok, mert attól még, hogy a városból a börtönbe viszik őket, még nem lesz több férőhely a szállókon. Csak épp előbb jön a migránsellenes kampány, mint maguk a menekültek. Csak épp konzultációnak hívják a szájbarágást. Csak épp állami pénzen kampányol a kormánypárt. Csak épp elhallgattatják a képviselőket a parlamenti vitában. Csak éppen a győztes kapja a kompenzációt. Csak épp elhitetik veled, hogy az állami pénz a kormány pénze, nem az adófizetőké. Csak épp a közpénzek elvesztik közpénz jellegüket, a közjogi méltóságok pedig előbb a közjogukat, aztán a méltóságukat. Vagy fordítva.
Minden rendben, élheted az életed, a boltokban van banán, csak épp ha bajba kerülsz, nincs szociális háló. De van kilakoltatás, égbe szökő albérletárak önkormányzati bérlakás nélkül. Élheted az életedet, ha épp nem vagy családon belüli erőszak áldozata, mert akkor jobban jársz, ha belehalsz, nem védenek meg, az Isztambuli Egyezményt valami pitiáner indokkal csak nem ratifikálják, dehogy, még gender lesz belőle. Amiről elhitetik, hogy valami szörnyűség, amit most találtak ki, hogy megmételyezzék a tiszta magyar lelkeket, mintha a fogalom nem létezne száz éve. A nő úgyis jobb, ha otthon marad, szüli az unokákat, az udvarra se megy ki, nehogy átessen valami vak komondoron. Mi vagyunk lassan a vak komondorok, behunyjuk a szemünket, ne is lássuk, hogy ki ver kit, átesnek rajtunk az áldozatok, lekushadunk, tűrjük.
Járhatsz dolgozni, tanulni, szórakozni. Csak épp megszavazzák a négyszáz óra túlórádat, három év múlva kifizetik, ha még élsz, elzavarják az egyetemedet, elveszik a színházad támogatását. Csak épp páros lábbal szállnak bele abba, amiben hiszel. Legyen az kereszténység vagy nemzet. Legyen az oktatás szabadsága és minősége. Szájukra veszik, ami kedves neked, és már nem tudod jó ízzel mondani, hogy magyar vagy keresztény. Pedig több közöd van mindkettőhöz, mint nekik. Csak épp megtehetik. Csak épp megtehetnek veled bármit.
Élheted az életed, amíg nem kerülsz kórházba, és halsz meg a sürgősségin a nyolcadik óra szenvedés után, vagy a mentőben, amivel intézményről intézményre szállítanak, hogy valaki megkönyörüljön rajtad. Amíg nem szülsz korababát, akit nincs hol, nincs kinek ellátni. Amíg nem leszel rokkant, akinek nem jár támogatás, kerüljön vissza kéz vagy láb nélkül akár a munka világába.
Főzheted a pálinkát, nézheted a magyar focit a fűtött stadionban, nem gyűjtenek össze, hogy ott lőjenek halomra, mint a diktatúrában szokás.
Ez nem diktatúra, nincs itt semmi látnivaló, lehet hazamenni.

 

Kedves kommentelők: korábban nem volt előmoderáció. Sajnos sokan abban a stílusban írnak, ami nálam nem megengedhető. Szívesen tartok erőszakmentes kommunikáció tréninget nekik akár online is. Addig viszont szűrnöm kell a személyeskedő, trágár, sértő írásokat. Köszönöm a megértést.

121 komment
2018. november 30. 05:29 - kjá

A buzik

Régóta várt ez az írás vázlatban. Aktualitását az adja, hogy egy online magazin nemrég visszavonta az írói megbízásomat, mert "utánam néztek", és azt találták, hogy valahol kiálltam a melegházasság mellett. Nem tudom, hogy a személyes Facebook-oldalamon vagy ezen a blogon találtak-e valamit, de itt az ideje, hogy elmondjam, hogyan lettem homofób keresztényből elfogadó. Szóval hogy van remény.

Gyerekkoromban nem tudtuk, mit jelent a buzi. Sokáig azt hittem, aki nagyon szeret valamit. A lóbuzi a lovakat, a házbuzi meg folyton műemléképületek homlokzatát fotózta. Aztán megtudtam, hogy az azonos neműeket szereti, holott az tabu. A nővéremmel kitaláltuk, hogy aki a testvérét szereti, holott az is tabu, az meg legyen mondjuk bazi, így tehát aki az azonos nemű testvéréhez vonzódik, az bazbuzi, és ha egy-egy játékban ölelgettük egymást, akkor bazbuzik vagyunk, sőt ennek igei alakja is van ám: bazbuzulunk.
Később megtudtam, hogy aki pénteken piros zoknit hord, az buzi, és ha egy férfi a bal fülében visel fülbevalót, az is. Jóval nagyobb koromban társult csak hozzá iszonyat, amikor megpróbáltam elképzelni (vagy felvilágosítottak róla), mit csinálnak egymással ezek. Anya rémülete, akibe fiatal tanárként beleszeretett egy diáklány - majdnem otthagyta miatta a pályát. Később, mikor a politikába ártotta magát, leszbikus szexhirdetést adott fel valaki a nevében - talán semmin nem akadt ki annyira, mint azon. Akkor már úgy hívták őket: homokosok, úgy hívtam én is, a buzi megmaradt valami szitokszónak egyrészt (hülyebuzi), igei alakban "piszkál valamit/valakit" jelentésben (ne buzizd már! illetve mit buzizol velem?), másrészt a korábbi jelentésében: "odavan valamiért" (belebuzult a színházba).
De a szavakon túl nem ismertem homoszexuálisokat. Legalábbis személyesen nem. Eleinte bűnnek tekintettem a jelenséget, ahogy minden fundamentalista közösségben, megvoltak az ilyen alkalomra előhúzandó bibliai igék, aztán azt olvastam, vagy hallottam, hogy megtalálták az érte felelős gént. Akkor betegség - döntöttem el, ez jóval kevésbé elítélhető, hiszen az illető nem tehet róla. De biztos meg lehet gyógyulni.
Akkoriban már úgy illett hívni őket: langyos, ami hamarosan átadta a helyét a végül polgárjogot nyert melegnek. 
Ha a szó polgárjogot nyert is, a jelenség messze nem. Számomra sem. '98-ban költöztem a legendás Angyal Bár tőszomszédságába, ahol egyrészt szenvedtem az éjszakai bulik zajától, másrészt vérig voltam sértve a kapualjunkban csókolózó csinos fiúk látták, hogy egyik se engem akar. És nagyon kíváncsi lettem volna, mit szólnék, ha egy nő próbálna velem kikezdeni.
A művészvilágba bekerülve először a hatalmával visszaélő, kamaszokat megrontó rendezővel szembesültem mint meleggel, aztán a Psota-imitátorral, aki láttunkra összecsapta a kezét: "jaj, de szépek vagytok, lányok, milyen kár, hogy én melegnek születtem!" Egy pedofil meg egy csodabogár. Később együtt utaztam egy leszbikus dramaturg lánnyal, aki ugyanolyan szakításokról és féltékenységekről mesélt, mint a heteroszexuális ismerőseim. "Jó csaj vagy" - puszilt meg búcsúzóul, és ez egész máshogy esett jól, mintha hetero férfitól, vagy hetero nőtől hallottam volna. Akkor már nem bántam, hogy leszbikusnak néznek a barátnőimmel, de messze kerültem a Love Parade-okat, és fel sem merült, hogy a homoszexuálisoknak ugyanolyan jogok járhatnának, mint nekem.
Ahogy sorra ismertem meg személyesen a melegeket, láttam végre, hogy ugyanolyanok, mint én. Pont ugyanarra vágynak: szeretetre, szerelemre, családra, szabadságra. Lassan kezdtem felfogni, mit jelent nekik, hogy ennek töredékét sem kapják meg.
Egy barátnőm mélyen katolikus lakótársnője évek kínlódása alatt fogadta el magáról, hogy a lányokat szereti. Ő a kínlódásával lett hiteles.
Végül egy közeli barátnő coming outja döbbentett rá, hány év küzdelem kell egy el nem fogadó társadalomban, konzervatív családban felnövő embernek, hogy vállalja a normától eltérő szexuális orientációt. Láttam a küzdelmeit, hogy elfogadtassa és elfogadja magát. Miatta van, hogy nemcsak tolerálom a melegeket, de kiállok mellettük. Ha valaki bántóan beszél róluk, az én mélyen hívő, szeretetteli és sebezhető barátnőmet bántja. És olyankor dühös leszek, mert látom, milyen küzdelmen van túl, hogy önmaga lehessen, és mennyire nehéz megvédenie magát még most is. Azt szeretném, ha szabadon mehetne majd kézen fogva a szerelmével. Ha házasságban élhetne azzal, akit szeret, ahogy én is. Ha lehetne gyereke. 
Ugyanezt szeretném a tanítványaimnak és a saját gyerekemnek. Hogy lehessenek félelem nélkül önmaguk. Hogy ne járjon nekik kevesebb, mint nekem azért, mert másnak születtek. Örülök, hogy a sulinkban a gyerekek szabadon beszélnek erről, és nem szégyellik a kortársak előtt vállalni a vonzalmaikat. Senki nem szándékosan lesz meleg. Ki menne jószántából a nehezebb úton. Kisebbségben lenni, kilógni a többiek közül akkor is nehéz, ha elfogadnak. Ne nehezítsük meg még jobban jogi korlátozásokkal. Csak ennyi kell. Legyen egy barátod, akiről nem tudod, hogy meleg, szeresd meg, és rajta keresztül szolidáris leszel a melegekkel. 
Köszönet a Képmás.hu-nak, hogy volt mire reflektálnom.
 

39 komment
2018. november 27. 05:29 - kjá

Palackposta

Túl vagyok azon, hogy bárkit meg akarjak győzni. Nézem, hogy húsz-harminc év után akár hogyan próbálnak kimászni azok, akik magukhoz tértek, megerősödtek, a nárcisztikus személlyel kötött kapcsolatból. A bántalmazó viszonyból. Hogy a lehetetlennel határos. Hogy kimászva az egyikből, hogyan zuhannak egy következőbe, mert képtelenek másra, nem ismernek (nem is mernek) mást, mint a bántalmazóval együtt élést.
Az ország egy nárcisztikus, bántalmazó személlyel él. Korábban is azzal élt. És nem tudom, eljön-e a tudatosság azon szintje, hogy ezt felismerje. És ha eljön, lesz-e ereje kilépni a kapcsolatból. Lesz-e, aki segít neki. Mert tanult tehetetlenségben élünk. Mert ezt akartuk, mert ez ismerős. Látom, mennyire nehéz meggyőzni eleinte az áldozatot, hogy nem normális, amiben él. Az elszigetelés, a bántás, az uralkodás. Azt hiszi, ez a szeretet. Ahogy a jelen kormány hívei. Nem akarom már meggyőzni őket, mert nem lehet. Minél sérültebb valaki, annál kevésbé. Talán majd egy másik generáció. Csak honnét lesz bennük erő, ha egymásnak adjuk ezt a tehetetlenséget?
Már nem gondolom, hogy ez a kormány leváltható egy kiírt választáson.  Azt sem, hogy az én életemben megtörténik a változás. (Külföldi diplomaták szerint itt tíz-húsz évig semmi nem fog változni.) Azt sem, hogy a vezető halála után ne egy hasonló kezébe jutna a hatalom. Az ellenzék már az én szememben is nevetséges. Vagy megvásárolt. Asszisztálnak egy komédiához. Amin addig tudok mulatni, amíg be nem keményedik a rendszer. Vannak emlékeim a Kádár-korszakról. Leporolom őket. Itt élek, mert ide köt a nyelv. Amíg lehetséges itt élni. 
2002-ben a Fidesz bukásán sírtam. Anyám azzal vigasztalt: ne szomorkodj, voltunk kormányon, voltunk ellenzékben, most egy kicsit megint ellenzékben leszünk, aztán majd kormányon. A fülkeforradalmat nem élte meg. Pedig kíváncsi vagyok, őt meddig lehetett volna megvezetni. Engem 2010-ig. Máig nem tudom, hogy a hatalom őrjítette meg a miniszterelnököt, vagy ahogy a nárcisztikus személyek általában, eleinte megtévesztően megnyerő, de ez a manipuláció része. És a bántalmazó is akkor kezd ütni, ha birtokon belül van.
Ahogy a bántalmazott hajtogatja, hogy a másik valójában szereti őt, hogy nem is bántotta, nem is szokta, hogy ne mondjak csúnyát rá, áll mellé, harcol érte körömszakadtáig, harcol a kapcsolatért, a saját hitéért, az álomvilágért, úgy küzdenek a fülkeforradalom harcosai, a NER-hívek az elképzelésért, hogy most jó nekünk, jó irányba megy az ország, a pofonok jót tesznek, ilyen az igazi szeretet. Nem tudok haragudni rájuk, látom, hogyan torzul el mindenki egy ilyen kapcsolatban. Az egyik a szolgálatban, a másik a hatalomban.
Amiket itt leírok reflexióként az országban történtekre, nem szánom vitaindítónak, sem hergelésnek. Krónikásként sem leszek higgadt és pontos. Valószínűleg tévedek is. Palackpostának szánom a leírtakat, hátha jön jobb kor, amikor kihalásszák. Vagy tíz év múlva én előhalászom. Kiderül, megtörténtek-e, amiket valószínűsítek. Vagy akár elképzelek, megálmodom.

4 komment
2018. május 21. 09:10 - kjá

Étkezési tanácsok

Ne egyél húst, mert
- húgysavkristály rakódik le a testedben és köszvényt okoz
- az állatokat antibiotikummal tömik
- erőszakos cselekmény elvenni az életüket

Ne egyél halat, mert
- nehézfémek gyűlnek fel a húsában
- rettenetes körülmények közt tenyésztik őket
- túlhalászat van
- erőszakos cselekmény elvenni az életüket

Ne egyél tejterméket, mert
- növeli a gyulladási faktort a szervezetben
- az állatokat antibiotikummal és hormonokkal tömik
- tejtermékek hirtelen emelik a vércukrot
- a borjú sem fogyaszt embertejet
- erőszakos cselekmény tejadásra kényszeríteni őket


Ne egyél tojást, mert
- rettentő zsíros és növeli a koleszterinszintet
- erőszakos cselekmény elvenni a fájdalommal megszült tojásukat, és újak tojására kényszeríteni őket

Ne egyél szóját, mert
- ösztrogéndominanciát okoz
- nehezen emészthető

Ne egyél gabonaféléket, mert
- hirtelen megemelik a vércukrot
- a bennük lévő glutén árt a beleknek, és fokozza a gyulladást

Ne egyél teljes kiőrlésű gabonát, mert
- nem is igaz, hogy kevésbé emeli meg a vércukrot
- esélyesebb, hogy fuzáriummal fertőzött
- a benne lévő glutén árt a beleknek, és fokozza a gyulladást

Ne egyél burgonyát, rizst, kukoricát, mert
- gyorsan emelik meg a vércukrot, magas a szénhidráttartalmuk

Ne egyél gombát, mert
- nehéz az emésztése, megterheli a belet

Ne egyél föld alatt termő zöldségeket, mert
- a műtrágya beleszivárog a talajba, és magába szívja a gyökér

Ne egyél föld alatt termő biozöldségeket, mert
- honnan lehetsz benne biztos, hogy igazán bio

Ne egyél a kertedben növő, föld alatt termő biozöldségeket,
- mert magas a szénhidráttartalmuk

Ne egyél hüvelyeseket, mert
- áteresztővé teszik a beleket
- magas a szénhidráttartalmuk

Ne egyél burgonyaféléket (burgonya, padlizsán, paprika, paradicsom), mert
- a bennük lévő szaponin árt a beleknek

Ne egyél keresztesvirágzatúakat, mert
- fokozzák az ösztrogéndominanciát

Ne egyél olajos magvakat, mert
- magas a kalóriatartalmuk, és meghízol
- magas az omega 6 tartalmuk

Ne egyél avokádót, mert
- az egész egy maffia kezében van
- kiirtják az avokádóültetvények miatt az esőerdőket

Ne egyél pálmaolajat, mert
- kiirtják miatta az esőerdőket

Ne egyél semmit, amiben cukor van, mert
- hirtelen megemeli a vércukorszintet, és cukorbetegséget okoz

Ne fogyassz mesterséges édesítőszereket, mert
- rákkeltőek

Ne fogyassz semmit, amiben tartósítószer van, mert
-megterheli a májat
- lerakódik a zsírsejtekben, és narancsbőrt okoz

Ne fogyassz semmit, ami nem a te országodban termett, mert
- a bélbaktériumaid nem alkalmasak a megemésztésére

Ne fogyassz koffein tartalmú italokat (kávé, tea), mert
- vízhajtó hatásuk révén elektrolitokat veszítesz

Ne fogyassz koffeinmentes kávét, mert
- vegyszerrel vonják belőle a koffeint, még az eredetinél is egészségtelenebb

Ne igyál szénsavas italokat, mert
- puffasztanak, és rontják a belek állapotát

Ne igyál alkohol, mert
- öl, butít és nyomorba dönt

Ne igyál palackozott vizet, mert
- környezetterhelő a műanyag csomagolás, 

- ftalátok oldódnak bele napfény hatására a PET-palackból

Ne igyál csapvizet, mert
- klórozzák
- régi ólomcsövekben fut, és ólommérgezést okoz
- hormonmaradványok vannak benne, és fokozza az ösztrogéndominanciát

Ne egyél zsírokat, mert
- 1 grammból 7 kalória lesz, és elhízol
- magas lesz a koleszterin és a vérzsírszinted, így szív-és érrendszeri betegségeket okoz
- tönkreteszi a májadat

Ne egyél szénhidrátot, mert
- a makrók közül erre igazából nincs is szükséged
- kifárasztják a hasnyálmirigyet, és cukorbetegséget okoznak
- elhízol

Ne egyél fehérjét, mert
- mérgezést okoz és megterheli a májat 

Minden mást mértékkel fogyassz!

 

4 komment
2018. április 24. 21:54 - kjá

Bénultan

A választási eredmény óta nem jutok szóhoz. Bénultan figyelem az eseményeket. Kétségtelen, hogy csalás történt. Nem biztos, hogy a választás napján is. (Bár Magyarországon történt már ilyen. Ahogy gyanús minden hirtelen öngyilkosság vagy baleset, aminek köze lehet a politikához. Zrínyi Miklós vadászbalesete óta és a kékcédulás választások óta már csak ilyen gyanakvó az ember.) Nem láttam megvásárolt szavazatokat, szervezetten szállított ukránokat. De láttam a kormánymilliókból pénzelt pártpropagandát, a médiafölényt. Most félek.
2010-ben, az első kétharmad idején hátradőltem: végre a félreértett, sokak által veszélyesnek tartott Viktor megmutatja. Megmutatja, hogy demokrata, hogy nagyvonalú, hogy európai. Aztán rémülten láttam, mennyire nem így van. Először nem értettem a médiatörvény körüli hajcihőt. Csak most látom az eredményét. Az újabb kétharmadot. És a győzelem után elindult az ellenség listázása. Én pedig rettegni kezdtem. Ma éjjel azt álmodtam, hogy elkezdték elvinni az embereket. 
(Gyerekkoromban féltem a rendőröktől. A családom aktív ellenzéki volt, minden szirénától összerezzentem: értük jönnek. Elbújtam, ha rendőrautót láttam, nehogy elvigyenek. A rendszerváltás idején elkezdtem nem félni. Láttam csövest pofozó rendőrt, odarohantam, követeltem, hogy mondja meg a nevét, a számát, a rendfokozatát, bármijét, mert feljelentem túlkapásért. Motyogott, elengedte a srácot. Akkoriban azt hittük, a kormányok, a rendfenntartók és a törvények értünk vannak. Mára megint félni kezdtem a rendőröktől. Mert olyan parancsokat hajtanak végre, amik a hatalmon lévők érdekét szolgálják, nem a polgárokét. A jelenlegi kormány legfőbb hívószava annak idején ez volt: polgár. Most csak ezt hallom: Magyarország. Mintha nem élnének itt emberek.)
A kormány legsúlyosabb vétke az uszítás. Az itt élők egymásnak ugrasztása. Ha nem tekintem embernek a másként gondolkodót, csak egy lépés, hogy elpusztítsam, mint egy hangyát vagy egy leölt sertést. És lassan itt tartunk. Félek én a majdan betelepülendő migránsoktól is, akik teleszülnek és elveszik a kultúrámat. De félek azon nemzetmentő honfitársaimtól is, akik a saját kultúrámból akarnak kiebrudalni, kisajátítani az országomat és a magyarságomat. És ezektől jobban. Akik névvel vagy névtelenül leveleket írogatnak, fenyegetnek, mocskolódnak, megbélyegeznek, számon kérnek, mert nem azt gondolom, amit ők.
Nem bízom az ellenzékben sem. Nem tudom, ostobák és tehetetlenek vagy megalkuvóak. Egyetlen politikus van (nő), akit hitelesnek tartok. De karizmatikus vezető nincs. A kormány oldalán persze van. Csak sajnos nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Nem tudom, mindig ilyen volt-e, csak én nem vettem észre, vagy a hatalom torzította el. Félek, hogy az előbbi. A nárcisztikus személy eleinte rendkívül rokonszenves is lehet.
Nem látok megoldást. Nem hiszek a tüntetésekben. Nem hiszek a képviseleti demokráciában. Túl sok benne a pénz, a személyes érdek. (És nem értem, miért jó valakinek, ha több autója van, több háza van, de csak egy feneke, amivel bele tud ülni? Miért nem jobb jót tenni, felemelni, akinek kevesebb jutott?) És nem értem azok elvakultságát, akik nem látják a gátlástalan harácsolást. Szembesültem vele, milyen sokan hisznek abban, hogy jó irányba megy az ország. Jó irányba? Mi ebben a jó? Mi kellene, hogy felébredjenek? Még hány csalás, mennyi megfélemlítés, politikai gyilkosság, vagy mi? 
Bénultan ülök, gondolkozom, és nem látok kiutat. Néha azt érzem, kiáltani kell. Máskor azt, meglapulni és túlélni. Vagy meglapulni és megvárni az élet végét. Már nem tudom, mit tegyek, és nyomaszt, hogy nemcsak magamért felelek, hogy minden tettem hatással van a gyerekemre is, akiért elsősorban felelős vagyok
Félek, hogy nem mondhatom, nem írhatom, amit gondolok. Hogy elhallgattatnak, hogy elveszítem az állásomat, a szabadságomat, félek, hogy a hazám a Balkán szintjére süllyed, félek, hogy a gyerekemtől elveszem egy jobb élet lehetőségét, ha ebben nevelem föl. Nem vagyok hős, és nem vagyok bátor. De azt sem hiszem, hogy ne volnék méltó többre anyaként, nőként, íróként, emberként, mint félelemre.
Kedves kormánypárti rokonaim, barátaim, ismerőseim és ismeretlenek: félek. Ezt akartátok?

3 komment
2016. május 30. 13:20 - kjá

Belüli erőszak

...kettőnk közt halkan rohad /egy bántalmazó kapcsolat.”

 

Elkezdődött. Nem most, az úszóedző botrányával: lassan, fokozatosan alatt szivárogtak ki a titkok, ahogy előbújtak az áldozatok, tíz, húsz vagy ötven év után akár. A népszerű magyartanár, a szerzetesek, a gyúró, névtelen apák és nagybácsik áldozatai, akik talán mostanáig elhitték, hogy tehetnek arról, ami történt velük.

A súlyos tüneteket nem maga a trauma, inkább az elhallgatás okozza, és most végre mintha kezdene a közbeszéd részévé válni az erőszak természete. Mintha kezdenénk felismerni a bántalmazó mentalitását. A gólyatábor szervezőiét, a vak komondoros polgármesterét, a lúggal bosszút álló orvosét. Még megússzák olcsón (vérlázítóan olcsón!), de fokozatosan a bántalmazottak pártjára áll a társadalom. A szekrény résnyire nyílt, és egész tömegsírra való csontváz dőlt ki belőle.

Nincs vége, nem is lesz még évtizedekig. Csak most már talán lehet beszélni róla. És sokan reagálnak az erről való diskurzusra is.

Vannak, akiket undorít, hogy előkerülnek a részletek. Nem értik, minek fél évszázaddal ezelőtti eseményeket előrángatni, lincshangulatot kelteni elévült bűnök elkövetőivel szemben, hogy miért nincs nyoma sem megbocsátásnak sem irgalomnak. Mások azt magyarázzák, gumicsontot rágunk, rázúdul a népharag a kisszerű elkövetőkre, míg csöndben kilopják a talpunk alól az országot, és röhögnek a markukba, hogy akárhanyadszorra is árnyékra vetődünk, míg kénye-kedve szerint semmiz ki a minket képviselni választott hatalom.

Ami ötven évvel ezelőtt vagy később történt, azóta bennünk van, és megbetegít. Azt ne higgyük, hogy akkor lezajlott a fertőzés, és meggyógyultunk! Egy apró kullancscsípés, akár sokkal később, az egész idegrendszerre kiterjedő tüneteket okozhat. A nehézfémek lerakódnak és összegyűlnek a szervezetben. A krónikus betegséget, amiben szenved a társadalom (vagy hívhatjuk népnek, nemzetnek, ha tetszik), úgy diagnosztizálhatjuk: visszatérés az agresszorhoz. Szélsőségesebb esetben: azonosulás az agresszorral.

Nem ötven évvel ezelőtt történt. Ötven éve történik. Vagy még régebb óta.

Nem tudom, milyen szadisztikus kiképzés kerget jóképű fiatalokat a nemi erőszak legmocskosabb hatalmi játszmájába. (Ceterum censeo a nemi erőszaknak annyi köze van a szexualitáshoz, mint az arc összetörésének, vagy a lúggal való leöntésnek – az élvezet nem a másik testéből, hanem a kiszolgáltatottságából fakad!) Milyen elfojtások késztetik a védeni rendelt tanárt, szülőt, élettársat visszaélni a rájuk bízottak kiszolgáltatottságával? Nem mentem fel az elkövetőket, csak az okokat keresem. Az első vírust a mutálódás előtt.

Évtizedek (századok? ezredek?) óta beleivódva (beleverve?) a magára hagyott áldozatba a hallgatás, a bűntudat, a szégyen: amiről nem beszélek, az nincs is, azt elfelejtettem, az nem hat rám. És lesz a megvert kisfiúból gyerekverő szülő maga is. A megalázott kislányból gyerekét megvédeni képtelen anya.

Nem lehet eleget beszélni az erőszak természetéről, amíg az országban, ahol élünk, egyetlen áldozathibáztató hang is hallatszik. Egyetlen „minek ment oda?”Addig újratermeljük az erőszakot. Addig tiszteljük a bántalmazót, és az ő oldalán állunk. Addig magunk is részei vagyunk az erőszaknak. Beszélni kell róla, amíg az utolsó áldozat is maga mögött hagyja a szégyent, és az utolsó elkövető is meg nem szégyenül. Ötven évig, százig, ha kell.

 

Tudjuk, hogy egy banális influenza is végzetes lehet a krónikusan beteg, legyengült szervezetre. Egy egészséges immunrendszerű társadalom egyetlen heves láz(adás)rohammal legyőzné a kórokozókat. Egy beteg először nem veszi észre, aztán már túl erőtlen hozzá, hogy az elszaporodott betolakodóktól megszabaduljon.

A (mindenkori) hatalom bántalmazóként lép fel a neki kiszolgáltatott, a képviseletével megbízott néppel szemben. Kiskorúságban tart. Azt mondja, te kicsi vagy, én nagy, és megvédelek. Ne kérdezd, ki elől, mindenki elől. Azt mondja, ha nem hallgatsz rám, bajba kerülsz. Azt mondja, nélkülem nem fog sikerülni, amit akarsz. Azt mondja, én tudom, mi jó neked, jobban tudom, mint te magad. Azt mondja, mindenünk közös – de csak neki van hozzáférése a bankszámlához. Azt mondja, mikor ver: érted teszem, és hidd el, nekem jobban fáj, mint neked! Azt mondja: bocsáss meg, szeretlek, soha többet nem fordul elő! – és virágot hoz. Aztán azt mondja, te tehetsz róla, mert felidegesítettél. Azt mondja, túlreagálod. Azt mondja, ha nem fogod be, kaphatsz még egyet, ami igazán kemény lesz! (ahogy a központosítás ellen tüntető tanárok most megkapják a teljes államosítást, a kisvasút meg, ha nem tetszik, Hegyeshalomig megy.) Aztán már nem mond semmit, csak üt. Indok nélkül. Lassan már indulat nélkül. Megszokásból.

Az áldozat pedig hallgat. Megpróbál megszökni, de nincs hova. Nem ismeri a szabadságot. Elhitte, hogy kicsi, hogy semmit nem ér, hogy a legtöbb, amit kaphat, hogy az agresszor beletörli a lábát. Ha elmegy, visszatér, mert nem ismer mást. Mert a világ iszonyú káoszában az egyetlen biztos pont a pofon. Az agresszor csizmája.

Áldozat-ország bántalmazót keres magának. Kiválasztja, mert biztonságot ígér. Odaadja a fizetését, a postafiókja jelszavát, a bankkártyája PIN-kódját. És meglapul. Alázattal kér magának egy szelet süteményre abból, amiért megdolgozott. Csodálja a hatalmat, amiért uralkodni képes. Szolgasorba hajtott egész megyék beszélnek mély respektussal az új földesurakról.

Ahol most tartunk, több évtizednyi ideológiai bántalmazás eredménye. És azt hisszük, a bántalmazóval lehet tárgyalni, egyezkedni, lehet szépen kérni, azt hisszük, hogy majd megváltozik. Hogy nem is ilyen, csak felidegesítettük. Elhitetjük magunkkal, hogy szeret, hiszen virágot hozott. Meg aranyérmet. Meg adott némi baksist, ötszázalékos fizetésemelést, rezsicsökkentést, tizenharmadik havi eztmegazt.

Nem. A bántalmazóval egyetlen dolgot lehet tenni. Eltávolítani és távol tartani.

Nem érdekel az aranyérem, amíg a hátoldala véres. Nem érdekel a virágcsokor. Nem érdekel egy bármilyen szempontból jól teljesítő ország, ha a saját polgáraira taposva jut előre. Nem lehet hallgatni az erőszakról, amíg élesen nem látjuk a különbséget birtoklás és szeretet között, uralkodás és vezetés között. Nincs megbocsátás, amíg nincs bűnbánat, amíg nem kapom vissza, amit elvettek tőlem. Leginkább a méltóságomat.

 

(megjelent a 168 órában)

 

 

 

2 komment
2016. február 13. 21:55 - kjá

Rendszerhiba

Legyen meg itt is, amit a 168 órának írtam.

 

Rendszerhiba

 

„Igazgatók jönnek-mennek, párttitkárok jönnek-mennek, miniszterek jönnek-mennek, de te maradsz. Becsukod a tanterem ajtaját, és azt mondasz az osztálynak, amit akarsz.” – Ezzel a mentalitással élte túl nagyanyám a Rákosi-rendszert, anyám a Kádár-korszakot, és ez segített nekem is egy-egy helyzetben a pályán maradni. Mert tanítani jó. Kapcsolatban lenni. Azonnali és őszinte visszajelzést kapni. Látni a gyerekeket nőni, érni. Hatni rájuk. Megismertetni őket a világ egy-egy szeletével, megértetni valamit, amit nem értettek addig. Szeretni őket, és érezni, ahogy szeretnek.

Sosem voltam különlegesen jó tanár, de amire talán minden valaha volt tanítványom rábólintana: mindig látszott rajtam, hogy szeretem őket, és szeretem, amit tanítok nekik. Hogy hiszek abban, amit csinálok. Meggyőződésem, hogy a tanítás kulcsa is a hitelesség. Kevés a szakmai tudás, a modern pedagógia, az kell, hogy egy tanár önmaga lehessen. És hogyan lehetne önmaga, ha úgy kell bemennie nap nap után órát tartani, hogy csak egy csavar a gépezetben, és maga is önálló gondolkodás nélküli kis csavarokba vágja éppen a menetet? Hogy ha merné, már rég felrúgná az asztalt, aztán azzal együtt a párttitkárt meg a minisztert?

Néha már nem elég becsukni a tanterem ajtaját. A velem korúak, vagy nálam idősebbek még emlékezhetnek olyan történelemórára, ahol a tanár végigolvasta, ami '56-ról állt a tankönyvben, aztán elmondta, mi történt valójában, vagy olyan irodalomórára, ahol előkerült tűrt vagy épp tiltott művészet is. Mert tanárnak lenni sokszor bátorság kérdése. Gerinc kérdése. Az osztály és a tanár közti bizalom kérdése. Csak éppen van, amikor már nincs szó az igazságról. Mert mindenről kell beszélni, gyorsan, hajt a tanmenet, mindjárt csöngetnek, és ne jelentkezz, úgysincs időm meghallgatni.

Most nem azt kívánja tőlünk az oktatási rendszer elsősorban, hogy hazudjunk egy ideológia érdekében. Sokkal rafináltabb módszer bedarálni az emberségünket, gondolkodni képtelen robotokká tenni bennünket, hogy arctalan masszává zúzzuk az egyéneket a nagy iskolagépben. Akik nem kérdeznek. Nem vitatkoznak. Nem kell tekintettel lenni rájuk, a tempójukhoz igazítani a tananyagot. Adott a tanterv, harminc gyerek, negyvenöt perc, tessék átpréselni rajtuk. Mi ez, ha nem oktatási erőszak?

Az utóbbi néhány évben, amikor egészségügyi intézményben jártam, feltűnt, hogy a szakemberek nem néznek rám, a páciensre. Bemegyek, az orvos a monitort figyeli, kikeresi az adataimat. Hallgatja a panaszomat, diktál az asszisztensnek, vagy maga pötyögi a gépbe az anamnézist. Bújja a gyógyszerkönyvet, írja a receptet, és kéri a következőt, mikor kimegyek. A gyógyítást lélektelenné teszi és megöli a rákényszerített adminisztráció. A tanítást is. Lehetetlen megemészteni a bürokratikus kásahegyet.

Ennek a biciklinek már akkor rossz irányba állt a kormánya, mikor én voltam középiskolás. Ennek a kormánynak most még rosszabb irányba megy a biciklije. Amikor gimnazista voltam, még heti 26-30 óránk volt (a szabadon választott fakultációval együtt), most nem ritka a 35-40 tanóra. Kezdő tanár koromban, lassan húsz éve, 18 órát kellett egy tanárnak hetente megtartania, most 26-ot. Huszonnégy évet töltöttem el diákként, tudom, mennyire fárasztó végigülni 30 órát is egy héten. És tudom, mennyire kimerítő 18-at tanítani. Nagyjából négyszeres erőfeszítés az órák hallgatásához képest. (Aki azt hiszi, a tanár munkája az órák „letanításából” áll, azok figyelmébe ajánlom a 111_teendo_miutan_megtartottad_az_oraidat című régi, de sajnos egyre aktuálisabb blogbejegyzésemet.) Aki egy kicsit is jól akarja csinálni, tudja, hogy ez napi 24 órás szolgálat. Nem lehet a munkaidő végével megszabadulni tőle. Ahogy egy orvos vagy egy lelkész sem tudja levetkőzni a köpennyel vagy palásttal együtt a hivatását. Aki nem akarja jól csinálni, annak csak újabb adminisztratív sasszé a PÖCS vagy a BECS, nem lesz tőle jobb pedagógus. Aki pedig jó, arról a diákok, a szülők, a közvetlen kollégái tudják, nem a központi ellenőrök.

Tanárnak lenni folyamatos készenlét. Erre csak önazonos, szabad, megbecsült egyének képesek. Robotok kiégő áramkörökkel nem. Gyereknek lenni öröm, szabadság és érdeklődés. Akiből ezt kiöljük, nem gyerek többé, és nem lesz boldog felnőtt. Ha ezt az irányt követjük, nyomorult, rettegő rabszolgák fognak fegyelmezni depressziós, megfélemlített diákokat. Az a pedagógus, aki megteheti, elhagyja a közoktatást. Az a szülő, aki megteheti, menekíti a gyerekét. És a maradék ugyan kit érdekel?

Azt mondják, ha forró vízbe dobják a békát, azonnal kiugrik, de ha szép lassan melegítik a vizet, a béka jámborul tűri az elevenen megfőzetést. Fokozatosan vettek el a pedagógusoktól a 13. havi fizetéstől kezdve a szabad tankönyvválasztáson át a fizetett helyettesítésig mindent, emelték az óraszámukat egy teljes munkanapot jelentő idővel, egy másik teljes munkanapot kitevő adminisztrációval. Fokozatosan emelték a diákok terheit a napi testnevelésórával (terem és eszköz híján lépcsőjárás és közös pademelgetés), a kötelező négyig bent tartózkodással, a növekvő lexikális tananyag erőltetésével. Fokozatosan vették el az iskolák önálló gazdálkodását, tantervük szabadságát, az igazgatók jogkörét. Ugyanígy fokozatosan fordítanak mindenkit mindenki ellen, pedig közösek a célok: tanároké, szülőké és diákoké. Vagy tanároké, egészségügyi dolgozóké, rendvédelmieké.

Fövünk a saját levünkben. Küzdünk, próbáljuk működtetni a működésképtelent. Nem érünk rá sztrájkolni, mert épp órát tartunk. Mert épp gyógyítunk. Nem borítjuk fel az asztalt, pedig érezzük, hogy elvész a lényeg, amiért a hivatást választottuk. Már nincs idő meghallgatni azokat, akikért vagyunk, már nincs idő a szemükbe nézni, azt hisszük, értük tesszük ezt is: még egy anyagrészt beléjük tolni az érettségiig, ne kérdezz, ne mesélj saját élményt, tovább kell mennünk, forogjon az a gépezet!

Pedig már rég villog az üzenet: rendszerhiba.

2 komment
2016. január 04. 15:54 - kjá

Én nem vagyok feminista, de...

Én is onnan jövök, ahol a feminista szitokszó. Bajszos, szőrös lábú, kézilabdás alkatú, férfigyűlölő bárisnyát képzeltem hozzá, aki soha nem volt boldog egy férfi karjában, és legalábbis látens leszbikus. Vagy Amerikában a fallikus szimbólumnak tartott felhőkarcolók lebontásáért tüntető, tüsi hajú, nadrágos vénkisasszonyt, sőt aggszüzet. Ezzel szemben én szeretem megnöveszteni a hajam, rövid szoknyát hordani és követőnek lenni egy táncban, ahol a férfi vezet.

Aztán teltek az évek, és egyre többször kellett kimondanom: „én nem vagyok feminista, de...

… milyen alapon néznek le, akik nálam kevesebbet tudnak valamiről?

… miért evidens, hogy a nyolcórás munka után a háztartás meg a gyerek „a nő dolga”?

… miért természetes, hogy a nő marad otthon a gyerekkel?

… miért hagyhatja ott egy férfi büntetlenül a családját, míg egy nő örökké hordozza a rossz anya stigmáját?

… miért indul alacsonyabb fizetési feltételekkel egy nő, mint egy azonos végzettségű férfi?

… miért nem becsüli meg a társadalom anyagilag a főállású anyákat?

… miért ne lehetne egy nő kiváló matematikus? Jó cégvezető? Vájár?

… miért nem lehet egy férfi óvóbácsi, dúla vagy kozmetikus?

… miért a nő tehet róla (viselkedésével, öltözködésével), ha zaklatják?

… miért igazi macsó egy szexualitását megélő férfi és kurva egy szexualitását megélő nő?

… miért a nőre tolják az abortusz felelősségét?

 

Férfitársaságban ezzel a mondattal torkoltak le: „te ne szólj bele, te nő vagy!” Véletlenül valami bibliai témáról volt szó, mint kiderült, a Bibliát csak én olvastam.
Egy költőtársam a kézirataimat olvasva bevallotta, hogy azzal állt a szövegeimhez: egy nő maximum középszerűt írhat. Aztán belefutott egy versbe, amit publikációból ismert, és kedvelt, de nem realizálta a szerző nemét. Legalább szembenézett az előítéleteivel.
Egy kamaszfiúkból álló osztály közölte, hogy nem hajlandók nőktől tanulni, mert ők férfiak, nekik egy nő ne mondja meg.
Egyetemi felvételin, ahol diákképviselőként voltam jelen, maximális szóbeli pontszámot kapott egy elég halványan teljesítő fiú, hogy felvegyék, mert túl sok a nő a szakon.
Olvasóim megbotránkoztak egy-egy versben leírt szavamon, mert „egy nő ilyet nem mondhat”.
Tucatnyi barátnőm neveli egyedül a gyerekeit, az apától semmilyen támogatáshoz nem jutva.
Minden ismerősöm, akin abortuszt végeztek, a férfi támogatásával megtartotta volna a gyerekét.
Férfi ismerőseim rendszeresen élcelődnek a nők nemi működésén (főleg a menstruáción), értelmi képességein.

Folytathatnám vég nélkül.

Olvasni kezdtem a feminizmusról, és megtudtam, hogy a férfiakat biológiai zsákutcának tekintő feminista szélsőségesek úgy viszonyulnak a feminizmushoz, mint a szent inkvizíció az evangéliumhoz. A feminizmus nem azt jelenti, hogy egy nő férfi akar lenni. Hogy le akarja gyűrni a férfit. Hogy le akarja beszélni a nőt a szülésről vagy a kötögetésről. Hogy a férfit ki akarja herélni.
A feminizmus nem más, mint lehetőség. Az egyenlő lehetőségek útja, amin férfi is, nő is csak nyerhet. Nem öltözködésről, nemi orientációról és versengésről szól, hanem szabadságról férfinak is, nőnek is. Megbecsülésről akár bankigazgatásról, akár csecsemőgondozásról van szó.
Kiderült, hogy feminista vagyok, a legtöbb férfi barátom is, csak sose mondanák magukról ezt a kínos jelzőt.
Mert azt gondoljuk, pusztán a kromoszómáink alapján nem vagyunk jobbak egymásnál.

Feministának lenni csak annyi, hogy nincsenek előjogok sem kötelezettségek. Sem a munkában, sem a gyermeknevelésben, sem a szexben, sem anyagiak terén.

Ha egy nő nem mazochista, akkor feminista.
Ha egy férfi nem bántalmazó, akkor feminista.
Csak nem tudják magukról.

 

8 komment
2015. szeptember 07. 14:20 - kjá

Nemzeti érzelmű

Nemzeti érzelmű vagyok.
Már amennyiben ez azt jelenti, hogy szeretem a hazámat. Magától értetődően, mert beleszülettem, mert benne nőttem fel. Ahogy szeretem anyámat, mióta az eszemet tudom, vagy a gyerekemet, mióta megszültem. Reflexszerűen. Nem is tehetnék ellene. Épp ezért nincs szükségem bokáig lógó kokárdára, transzparensekre, menetelő társakra, hogy demonstráljam. Nem akarom megmondani, ki magyar és ki nem, ki szereti és ki árulja a hazát. 

Mit jelent most számomra a haza, ez a reformkorban formálódott fogalom? A magyar anyanyelvűek közösségét? Az ország határain belül élőkét? Valamennyire mindkettőt. Egy területet (ami hol kisebb, hol nagyobb), a bakonyi erdőket, a Balatont, a lapos Alföldet, a poros akácosokat (és - bevallom - az erdélyi havasokat is). A nyelvet mindenek fölött, a népdalokat, a táncokat, amiket az első táncházban, a Kassák Klubban, háromévesen kezdtem tanulni. A nehéz Bartók muzsikát is, az irodalmat az Ómagyar Mária-Siralomtól a kortársakig, mindazt, amit eddig ez az ország kulturálisan teremtett (igen, a paprikás csirkét meg a tokaji bort is). A történelmet az Árpád-házi szentektől az '56-os forradalom áldozataiig.
És igyekszem szeretni azokat is, akikkel ez itt és most sorsközösséget jelent. Ha másfélét nem is, azt, hogy ugyanazon kormány hoz döntéseket rólunk, fölöttünk.

Mit jelent az, hogy szeretni? Elfogult vagyok, igen, de hazudni neki, róla semmiképp nem fogok. Nem állítom, hogy szebb és jobb mindenkinél. Nekem persze az, mert szeretem. A szemébe mondom a hibáit, ahogy egy barátnak tenném. Nem hárítom el róla a felelősséget, mert nem szorul gyámságra. Nem gondolom örök áldozatnak, aki semmit nem tehet önmagáért. Szigorú vagyok vele. Kritikus. Ahogy egy tehetséges tanítvánnyal lennék, akit sokra tartok. Nem bűnös nemzet, de nem ártatlan üldözött. Szeretetből kérem, hogy nézzen szembe önmagával, múlttal, jelennel egyaránt.
Nem hiszem, hogy mindent magyarok találtak fel, nincs szükségem a világ dobogókői szívcsakrájára sem. Nem kell sumér eredet, rovásírás, anélkül is elég értékes, latin betűkkel, finn-ugor nyelvként. Nem kellenek hunok és szittyák, elég az a keveredett népség, aki hozzá tartozónak vallja magát, sváb, szláv, zsidó vagy kínai.
Nem hiszem, hogy tehetségesebbek vagyunk, mint a többi nép, hogy kiválasztottabbak lennénk bárki másnál (hiszen mindenki kiválasztott!), ahogy nem hazudok tengert és többezres hegycsúcsokat sem.
Azt sem, hogy az egész világ arra vár, hogy belénk törölhesse a lábát. Azt sem, hogy Európa nélkülünk már rég megszűnt volna létezni. Azt sem, hogy a világ összeesküdött ellenünk.
Tisztelem a múltját, a sebeit még akkor is, ha saját maga tépte, legyen az Trianon, a Don-kanyar, Recsk vagy a Holokauszt. Nem fog kevésbé fájni az egyik, ha megtagadom a másikat. Nem hiszem, hogy a jobbosok vagy a balosok ellenségek, az én ellenségeim vagy a haza ellenségei. Nem hiszem, hogy jobb lehet nekünk attól, ha másnak rosszabb. 
Úgy szeretem, ahogy van. Demokráciában, civil öntudatban gyenge, bor mellett hőzöngő, egyébként birka népemet is. Próbálom tenni érte, ami a dolgom.
Versben bujdosójaként jogot formálok magamnak arra, hogy igazat mondjak akkor is, ha nem esik jól hallani. 

Én vagyok nemzeti érzelmű, nem a ria, ria, Hungáriát ordítók, a fenyegetőző bakancsosok, az önsajnáló sírva vigadók. Nem adom a zászlómat, kokárdámat, címeremet, a nemzetem nevét, nyelvét mások megfélemlítésén élvezkedő, gyűlölködő vadembereknek. Mostantól kokárdával megyek a menekülteknek segíteni.

5 komment
2015. szeptember 05. 11:33 - kjá

Keleti

Van pár óra kimenőm, gyorsan összeszedem itthon, amit vinni tudok: néhány pléd, egy gyerekmatrac, törlőkendők. Puha flanel anya hagyatékából, szétvágom, babatakarónak jó lesz, felnőttnek elég keskeny. Két nagy szatyor, hátizsák, megyek az ötös buszhoz.
A Keletiben a szokásos tömeg, vagy talán még többen, mint mikor utoljára itt jártam, pedig sokan útnak indultak. Gyerekek játszanak a téren, a legtöbben a falak mellett a földön fekszenek. Szétosztom, amit hoztam, a gyerekek egy pillanat alatt rám rontanak, dzsekit kérnek az eső ellen, de az nincs. 
A fekete falak krétával teleírva: "Thank you hungarian people" "Help us Angela Merkel!" "Stop the war and we don't go to Europe." "We want peace."
Irány a Migration Aid helyisége. Az ajtónál álló feszült, azt mondja, nemsokára ellenőrzést kapnak, ha nincs tisztaság, bezárhatják a boltot, nem mernek ételt se osztani, nehogy szemét legyen utána. 
Kapok egy pár gumikesztyűt meg egy szemeteszsákon, irány a takarítás. Nagy kincs a partvis, lapát, anélkül kézzel szedi az ember. A menekültek velünk együtt szedik a szemetet, a földön ülőknek mutogatom, van-e valami kidobni valójuk, fölugranak, odaadják, a műanyag palackokat laposra préselik. Megköszönik, mosolyognak, az egyik férfi összetett kézzel meghajol. Még sosem esett ilyen jól szemetet szedni. Önkéntesnek lenni jó. Nem a szemétről szól ez nekem. Gesztus. Magyarország nevében szedem a szemetet.
Az aluljáró tiszta, a tér közepén lévő csapnál többen mosdanak, valaki borotválkozik, egy asszony kiskádban mos. Egy férfi előzékenyen odaenged kezet mosni.
Ruhát-cipőt osztanak, mennék a következő feladatért, mikor óriási robbanás - petárdát dobtak a menekültek közé. A tömeg felbolydul, a holmijuk után kapkodnak, szinte reflex a menekülés. Tovább. Hová?
A MigAid helyiségében kiabálás: Baba, csinálj rendet!
Megjelenik a híres, szekrényajtónyi férfi, az egész teste csupa tetoválás. Csajok, befelé - mordul, már lök is be az ajtón más önkéntesekkel együtt, és nagy léptekkel indul a zaj felé. Utána merészkedem. Egy asszony, karjában két év körüli kislány, szinte sikoltozik a félelemtől. Próbálom nyugtatni, elsírja magát. Innentől én is sírok, próbálom összeszedni magam.
Fönn a Keleti előtt a fociultrák egymásnak mentek a menekültekkel. A rendőrök villámgyorsan szétválasztották őket, de a kiabálásnak még nincs vége. Visszamegyek az aluljáróba.
Fiatal lány gyöngyöt fűz gyerekekkel, egy másik kifestőket hozott, egy harmadik ugróiskolát rajzol, beledobja a krétát, már ott is vannak körülötte a gyerekek. Hatvan körüli testes asszony érkezik, végigugrálja ő is, aztán hatalmas zacskó háztartási keksszel körbesétál az aluljáróban, mindenkit megkínál.
Ha adomány érkezik, a tömeg felbolydul, ellepik az adományozót, egész rémületes, azt se tudni, megvan-e még az illető a rengeteg ember alatt, különben nyugodtak, kedvesek, szelídek. A kerekesszékes, fekete ruhás, idős asszony. Az újszülöttjét ringató anya. Egy egész fiatal lány a kendőjét igazítja az arca köré, olyan ártatlanság és méltóság van a mozdulatában, hogy megállok nézni, belém ég a kép. Vissza akarok jönni hozzájuk.

Reggelre megtudtam, nincsenek már ott. 

1 komment
2015. szeptember 04. 14:46 - kjá

Ha én lennék a miniszterelnök

Ha én lennék Magyarország miniszterelnöke, jóval a híres kékcédulás... nem, kékplakátos kampány előtt, azazhogy helyett beszédet mondtam volna. Valahogy így:

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Magyarország számára eljött a cselekvés ideje. Most, amikor tömegek kelnek útra a Közel-Keletről, hogy a háború, a nyomor vagy diktatúra elől meneküljenek, most megmutathatjuk, hogy nemcsak történelmileg és földrajzilag, de politikánk és kultúránk szerint is Európához tartozunk.
Ezek az emberek abban a reményben hagyták el az otthonukat, hogy a civilizált Nyugat befogadja őket, és emberibb körülményeket biztosít számukra. Magyarország tudja, mi a háború, emlékszik a nélkülözésre, és ismeri a diktatúrák természetét, ugyanakkor két tűz között áll. Egyrészt a schengeni egyezmény értelmében meg kell védenünk nemcsak a saját országunkat, hanem az Európai Uniót is az illegális határátlépőktől. Ugyanakkor kereszténységünk és emberségünk arra kötelez, hogy gondoskodjunk a menekültekről és szeretettel fogadjuk őket. Hazánkban korábban nem volt példa ilyen mennyiségű menedékkérő érkezésére, úgyhogy nagyon sok tennivaló vár ránk, amíg elérik a határt.
Elképzelhető, hogy a megnövekedett adminisztráció fennakadásokat okoz, kérem önöket, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, hogy legyenek türelmesek és elnézőek az országba érkező, nyelvünket nem beszélő menekültekkel éppúgy, mint a rendfenntartókkal.

Rendkívüli értekezlet összehívását kezdeményeztük az Európa Parlamentben, hogy közös megoldást találjunk a menekültáradatra. Itt az idő, hogy a közös érdekeket előbbre helyezzük saját kényelmünknél. Mert aki ma bármely politikai érdeket előbbre helyez ártatlan emberek biztonságánál, az bűnt követ el. Ahogy egy perzsa közmondás tartja: a politikát a bűntől csak egy hajszál választja el. És mi szeretnénk, ha ez a hajszál minél vastagabb lenne.

Magyarország megkezdte a menekültek befogadásának előkészítését. A déli határ mentén megerősítjük a határőrség jelenlétét, és ideiglenes fogadóállomásokat alakítunk ki, ahol mindenki étel-italt, szállást és orvosi ellátást kap. Itt kerül sor ujjlenyomat-vételre, ideiglenes okmányok kiállítására, és a menekültügyi kérelmek beadására.
A kérelmek elbírálását a menekültek az ország különböző pontjain kiépített táborokban várhatják meg, már elkezdtünk elhagyott szovjet laktanyákat felújítani erre a célra. A táborokban terveink szerint angol, német és magyar nyelvtanfolyamokat szervezünk, és a súlyos traumát átéltek pszichológus segítségét is igénybe vehetik majd. 
Kérjük az egyházak, a karitatív szervezetek és a civilek segítségét. Önkéntesek együttműködésére is számítunk a menekültek ellátásának minden területén.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, nagy feladat előtt állunk. Be kell bizonyítanunk, hogy van emberség ebben a világban, és mindent megtennünk azért, hogy egyetlen menekülőnek se kerüljön veszélybe az élete, egyetlen kisgyermeknek se kelljen rettegnie.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

7 komment
2015. szeptember 01. 14:00 - kjá

Tudok én félni magamtól is!

Mottó: "Gyűlölni nem, szeretni csak, születtem én."
(Szophoklész: Antigoné, Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

 

Félek én eléggé riogatás nélkül is. Eleve megvannak a magam előítéletei. Tartok a férfiaktól, tartok a sötét bőrűektől. Rettegek, hogy valamikor valakik megölnek, megkínoznak (a nemi erőszak nem külön kategória, az a legsötétebb kínzás.) Félek, hogy megteszik a szeretteimmel. Félek, hogy üldöznek majd, esetleg a kereszténységemért, és megtagadom Jézust, hogy mentsem a bőrömet, mielőtt a kakas csak egyszer is megszólalna. Félek a háborútól. Félek a fájdalomtól és a haláltól.
Éppen ezért megértek minden félelmet. Hogy iszlám szélsőségesek szállnak meg minket, lerombolják a kultúránkat, elfoglalják az országunkat, és térdre kényszerítenek. Hogy háború lesz Európa felől, Amerika felől, Oroszország felől, az arab világ felől. Hogy besorozzák és elviszik a férfiakat. 
Megértek minden félelmet a menekültektől. Hogy terroristák és ügynökök vannak köztük. Hogy ha befogadjuk őket, majd a gyerekeik fordulnak ellenünk. Hogy elözönlenek minket, és ha elérik a kritikus tömeget, először követelőzni kezdenek, aztán megtámadnak. 
Csak éppen nem szabad, hogy ez vezessen. Lehet, hogy tényleg van köztük, aki azt hiszi, attól jut a Paradicsomba, ha minél több keresztényt pusztít el. Én viszont abban hiszek, hogy akkor, ha enni adok az ellenségemnek is. 
Nem kell ehhez kereszténynek lenni sem, ha nem gyűlölni, szeretni születtünk. 
Minden félelem feltételezés. Ami tény: a szenvedő emberi lények, akik a szemünk előtt vannak. Lehet átlépni és segíteni rajtuk. És bűnbaknak tenni őket.

Ez az, amitől igazán és joggal félek. Az a gyűlölködés, ami mostanában a jóérzésű emberekben is föltámadt. Ezer ürügyet találnak rá, hogy gyűlölhessenek. A menekülteket, a menekültek segítőit, bárkit, aki az útjukba kerül. Ez nem feltételezés, nem bizonytalan jövő. Ez a fröcsögő indulat itt van most köztünk. Ez késztet egy férfit arra, hogy azt írja nekem, meggyilkolná a menekülteket, de sajnos annak még jogi következményei lennének. Egy másikat arra, hogy megfenyegessen. Magukat értelmesnek tartó embereket, hogy a leggyilkosabb indulataiknak hangot adjanak. Ez a sistergő gyűlölet tölt el rettegéssel, mert korábban ezt nem éreztem az országban. Egyre többekből ömlik, árad. Tocsogunk az olajában. Elég egy szikra, hogy gyulladjon, robbanjon az egész. Elég a felhatalmazás egy tekintélytől, hogy az izzó gyűlölet lángolni kezdjen, hogy azt kiabálja: ellenség! migráns! zsidó!, cigány! más hitű! más világnézetű! - és dicsőségnek érezze a pusztítást, épp úgy, mint azok a szélsőségek muszlimok, akiktől most retteg.

És megszületik a cím másik értelme: tudok én félni magamtól is - mert félni kezdek én is önmagamtól: bennem meddig marad meg a szeretet gyűlölködő embertársaim iránt?

3 komment
2015. augusztus 28. 18:18 - kjá

Háborús

Te mit csinálsz, ha kitör a háború?
Én menekülök. Az első lövés után fölkapom a gyerekemet, húzom magam után a férjemet, és el innen az első helyre, ahol, nem lőnek. (A macska... Istenem, mi lesz a macskával?)
Nem tudom, ki fogad be és hol. Nem tudom, meddig kell bujdosnom. Lehet, hogy az első országig, ahol béke van. Lehet, hogy tovább megyek, ahol vár valaki. Az unokatesóm Nagy-Britanniában? A gyerekkori barátnőm az Államokban? Valami távoli ismerős Indiában? Dél-Amerikában? 

Te mit viszel magaddal?
Én a futócipőmet, mert abban talán hosszabban bírom a gyaloglást. A túradzsekimet, mert vékony, mégis meleg, nem ázik át, egy vagyon volt akkor, mikor még béke volt, és meg tudtam venni a fizetésemből. Kevés ruhát, majd mosok valahol. Mi lesz, ha nem? De nagy csomaggal lehetetlen menekülni!
Viszem a kislányom kedvenc plüssjátékát, a gömb alakú cicát. (Istenem, hogy szerzek neki pelenkát? Tápszert?) Az irataimat, a összes készpénzt, a bankkártyámat (egyáltalán fel tudok róla venni pénzt? vagy zárolták a számlámat?), családi ékszert, aranyórát, mindent, amit pénzzé lehet tenni egy idegen országban.
A telefonomat, tabletet, laptopot, bármit, amivel elérhető a külvilág, amivel kapcsolatot tudok tartani az otthoniakkal. Talán a laptop túl nehéz, akkor csak az adataimat. Vagy azokat inkább mentsem föl a netre? A neten béke van.

Te hogy menekülsz?
És én hogy menekülök? Lesznek még repülőjáratok? Vonatok? Elmegyek valameddig autóval? busszal? Előbb-utóbb gyalogolni kell. Sátrat nem is viszek, nehéz. Hálózsákot talán. Aztán fennakad egy kerítés drótján. A hangszerem a legdrágább ingóságom, de azt is hátra kell hagynom, túl nehéz, eladni se volna egyszerű.
Gyalogolni kell, nem ismerem az utat. Egyedül próbálkozom? kalauzt keresek? embercsempészt...
Mennyi időm lesz menekülni? Lehet, hogy egy szál ruhában kell kirohannom a házból a bombák elől. Apai-anyai ágról a génjeimben van a menekülés. 
Lehet,hogy útközben kirabolnak. Lehet, hogy átvernek. Lehet, hogy minden holmimmal épségben megérkezem, és lehet, hogy semmim nem marad.

Te mit remélsz egy idegen helyen? 
Mondhatod, hogy nem leszel elveszett, beszélsz angolul, németül, franciául, de mit csinálsz, ha Afrikáig kell futnod vagy át a Kaukázuson, és senki nem érti, amit mondasz? 
Én elveszett leszek. Már a szülővárosom határán az vagyok (talán a paraszti ősök röghöz kötöttségét hordozom).
Remélem, hogy nem bántanak majd. Hogy nem zárnak be. Hogy nem választanak el a férjemtől vagy a gyerekemtől. Hogy gondoskodnak rólam, adnak legalább egy pohár vizet, egy tányér levest, egy takarót éjszakára.
Vagy legalább nem köpnek a lábam elé, mert idegen vagyok, más a ruhám, más a nyelvem, nem eszem meg az ételeiket, és rémülten kapaszkodom az okostelefonomba egy aluljáró mélyén, az egyetlenbe, ami békebeli, civilizált önmagamra emlékeztet.

 

51 komment
2015. augusztus 23. 14:16 - kjá

Menekült, bevándor, migráns

Jönnek. Mit jönnek? Itt vannak! Főleg fiatal férfiak. De nők is meg gyerekek, némelyik asszony itt szül meg. Más a bőrszínük, más a ruhájuk, lehet, hogy más a vallásuk is, nem értjük a nyelvüket, nem ismerjük a kultúrájukat. 
Nem tudjuk, mit akarnak. Tovább menni? Itt maradni? Elvenni a munkánkat? Bántani? Élősködni a nyakunkon? Tovább menni és elvenni a magyar kivándorlók munkáját Németországban meg Angliában? 
Sokan félnek tőlük, és ez érthető. Ijesztő minden, ami szokatlan, új, ismeretlen. A pályaudvaron hálózsákokban alvó idegenek százai. Sokan vannak és sokfélék. Biztos van köztük bántalmazó és olyan, aki soha nem ütné meg a feleségét. Aki veri a gyerekét, és aki nem. Aki lop, és aki becsületes. Mélyen hívő, és látszatvallásos. Szelíd és erőszakos. Egészséges és beteg. Lehet, hogy van köztük az Iszlám Állam terroristája. Eddig is lehetett az bárki érvényes papírokkal, turistavízummal. Lehet, hogy van köztük erőszaktevő. Köztünk is. A családunkban akár.
Igen, nő a járványveszély, a járványveszély mindig nő, ha sok ember van kis helyen összezárva, igaz ez egy óvodára is. Lehet, hogy van köztük hepatitis C-fertőzött, nem kell velük óvszer nélkül szexuális kapcsolatra lépni. Lehet, hogy vannak köztük háborúra kiképzettek. De ezek az emberek egy dologban hasonlítanak: segítségre van szükségük egy idegen országban, ahol félnek, mert más a bőrszínünk, más a ruhánk, a vallásunk, nem értik a nyelvünket és nem ismerik a kultúránkat. Egy dologban dönthetünk: segítünk-e nekik vagy nem.
Igen, sok-sok veszély leselkedik ránk. A legnagyobb, hogy a félelmünk vezet, nem az emberségünk. A félelem jogos, hiszen annyi minden lehet. Lehet, hogy egy itt maradt bevándorló gyereke bántja majd a kislányomat. Lehet, hogy tényleg új népvándorlási hullám vagy muszlim hódító törekvés indult útjára. Ebben nem vagyok kompetens. Abban igen, hogy mit teszek azokkal, akik itt és most segítséget kérnek: egy tányér levest, egy üveg vizet, egy takarót éjszakára.
Valaki azt kérdezte, mit csinálok majd, ha egy "kilencéves néger gyerek fegyvert tart a fejemhez". Azt mondtam, gondolom, bevizelek a félelemtől, és ha meghúzza a ravaszt, nyilván meghalok. Nyilván nem szeretnék így meghalni. De nem szeretnék úgy élni sem, hogy egy "kilencéves néger gyerek" éhes volt, és nem adtam neki enni, szomjas volt és nem adtam neki inni. Inkább legyek közülük egyvalaki áldozata, mint a saját biztonságomra, a családom biztonságára hivatkozva a közömbösségem áldozata legyen bárki.
Ez a saját hitem és a saját döntésem. Mindenkit megértek, aki fél. Mindenkit, aki azt szeretné, ha ez a helyzet nem volna. Én sem szeretem, hogy van. De van.
Nem, nem járok élen a segítségben. Nem hoztam haza menekült családot, és nem töltöttem órákat a több ezer önkéntes segítő közt, hogy ennivalót készítsek nekik. Adományoztam valamit, meg jártatom a számat. Tehetnék többet, igen. Most ennyit tudok, majd igyekszem. 
Amit nem tudok: megoldani a kérdést. Megállítani az áradatot. Békét teremteni a háborús övezetben. Olvasok okokról és megoldásokról, rágódom rajta, de nincs hatalmam fölötte. Csak a saját félelmem fölött. Csak az egy üveg víz, a tányér leves meg a takaró fölött.

15 komment
2015. április 05. 22:55 - kjá

Pillanatképek a diktatúrához vezető útról

Nem a netadó, nem a választási törvény átírása, nem a nagy vihart kavaró rendeletek, változtatások és botrányok. Három olyan pillanat volt az utóbbi öt év során, amikor elakadt a lélegzetem, és félni kezdtem attól, amit az országomban a választók többségének akaratát képviselő kormány tesz. Nem átgondolt vélemény ez, egyszerűen zsigeri szorongás ébredt bennem ezektől.

Az első a nemzeti konzultációnak nevezett manipulatív kérdőív kézbe vétele volt. Nem is a kérdések megfogalmazása (ön azt válaszolja, ami szerintünk helyes, avagy ön gazember?) rémített meg, hanem a kérdőívhez mellékelt illusztrációk. Kerestem őket most az interneten, hogy belinkeljem, de nem találom, az emlékeimre kell hagyatkoznom. Háromgenerációs család: szülők, gyerekek, nagyszülők, a nagymama kezében valami mezőgazdasági termény, mind mosolyognak, és szemmel láthatólag egyetértenek.
Ránéztem a képre, és összeugrott a gyomrom. Egyszerre emlékeztetett a Kádár-korszak általános iskolai tankönyveire (mielőtt iskolába kerültem, rengeteget lapozgattam őket), az úttörőkre és a felnőtt elvtársakra, a munkások és parasztok összefogására, a sarló-kalapács-búzakalászra, és borzongatóan hasonlított Jehova tanúinak Őrtorony című folyóiratában megjelenő mennyei boldogságot ábrázoló képekre: üres, fehér, mosolygó, fogak nélküli szájak, nincs probléma, nincs konfliktus, nincs feszültség, csak a totális szélcsendes boldogság. Nem konyítok a képzőművészethez, nem tudom megfogni a közös stílusjegyeket, csak gyerekkorom mélyéről bukkant fel a hasonlóság, majd válaszként a belső figyelmeztetés: vigyázz, most hazudnak neked!
Olvasatlanul dobtam kukába a kérdőívet.

A második az átépített Kossuth térrel való első találkozásom volt. Nem tudtam, mi olyan nyomasztó. Széles, lapos, eltűntek a fák, mindenütt egyforma térkő. Azt hittem egy pillanatra, a szorongás csak egyszerű agorafóbia, de akkor megértettem: ez a tér így arra való, hogy meneteljenek rajta. Olyan harmadik birodalmi. Nem életet mutat, sokféleséget, hanem élettelen, egyforma köveket, ahol egyszerre lépnek és egyszerre kiáltanak. Nem szeretek arra menni. Ha muszáj, lehajtom a fejem, és igyekszem még véletlenül se egyszerre lépni senkivel.

A harmadik a felcsúti szülőház végéből kidülledő, hatalmas építmény volt egy fotón. Egy hatéves kisfiút láttam magam előtt hirtelen, egy gyerekrajzot, ahol az a legnagyobb, ami a legfontosabb, a focilabda nagyobb, mint maga a ház, és hallottam egy hatéves kisfiút is: ha nagy leszek, saját futballpályám lesz, egy egész stadionom! Kedvesek és meghatóak egy nagyra törő, hatéves kisfiú álmai. De ha valaki nem veszi észre ötvenévesen, hogy még mindig az óvodáskori álmait kergeti, az elfelejtett felnőni. És jaj nekünk, ha éretlen személyiségű, súlyosan traumatizált, önismereti hiánnyal küzdő emberek irányítanak. Mindegy, hogy tanárként, cégvezetőként vagy miniszterelnökként.

"Isten ója nagy csapástól..."

2 komment
2015. március 04. 23:43 - kjá

Hogy kell verset írni?

Annyian kérdezték mostanában (adott esetben konkrét műveiket mutogatva) mitől jó a vers, hogy kell megírni, hogy nem tudtam már egyenként válaszolni. Talán néhány dolog hasznos lehet az általánosságok közül. Főleg középiskolások kérdeznek, de felnőttek, idősebbek is - nekik is szól.

 

A vers, ahogy bármely más művészi produktum, gyógyít. Jó esetben a befogadót is, de az alkotót/ előadót mindenképpen. Ha valaki azért hozza létre, hogy feldolgozza az élete eseményeit, hogy kifejezze az érzéseit, hogy boldogabb legyen, akkor az úgy jó, ahogy van. Tilos kritizálni, megítélni, javítgatni, hiszen a céljának megfelel. (Éppen akkor nem felelne meg, ha az alkotója, előadója próbálna az elvárásoknak megfelelni.) Tehát a fürdőszobában való éneklés, a tükör előtti tánc, a saját kedvünkre való festegetés csak önmaga mércéjével mérhető: van, tehát tökéletes. Mindenkinek azt mondom: abba ne hagyd! Ha viszont valaki közönség elé akar lépni, akkor szembe kell néznie azzal, hogy minden művészeti ágnak van kialakult története, nyelve és szabályszerűségei.

Mitől lesz akkor egy vers jó? Hogyan kell akkor jó verset írni? Ez sajnos vagy szerencsére nem olyan egyszerű, hogy recept alapján meg lehessen csinálni. De az sem igaz, hogy az a vers jó, ami nekem tetszik, ez az egész szubjektív, senkinek nincs joga bírálni, milyen alapon állítja bárki is, hogy rossz, mikor nekem (vagy XY-nak tetszik).

Ki mondja meg akkor, mi a jó vers? Erre talán leginkább azt lehet válaszolni, hogy maga a vers, az eddig megírt szövegek összessége. Az európai irodalom több ezer évét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Halad, hömpölyög, mint egy széles, lassú folyam, kisebb vizek ömlenek bele, holtágakat alkot, kanyarog, szigeteket hoz létre, hordalékot rak le, medret váj magának. Vannak patakok, amik belefolynak, és lesznek, amik kiszáradnak félúton, beleszivárognak a földbe.

Elnézést ezen hasonlat – és a következő összes többi – esetleges sántaságáért.

Mit tehetsz akkor?

1. Olvass! Klasszikusokat és kortársakat egyaránt. (Sőt azt mondom, főleg kortársakat.) Nem lehet úgy beszélni egy nyelven, hogy a feliratokat sem tudod értelmezni. Minden művészeti ágnak van egy saját nyelve. Nagy csapda, hogy az irodalom esetében ez a hétköznapi beszéd elemeiből építkezik. Attól még, hogy az anyanyelvedet tudod, a költészet nyelvét nem beszéled automatikusan. Sokan a hétköznapitól  elemelendő verseik nyelvét szépnek, érzelmesnek gondolt szavak használatával szeretnék megteremteni.. Csók, lélek, könny, fájdalom, ahhh! Valaha gyönyörű, füves ösvényen termettek ezek a szavak. Csakhogy épp ezért sokan jártak arra, letépkedték a virágokat, kitaposták a füvet, odaszaratták a kutyáikat, és most az ösvény kopár, terméketlen föld csak. Ezek a szép szavak ma már nem sokat jelentenek az olvasónak. Kilúgozódtak a használatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy tabunak számítanak. Egy ügyes kertész (de nagyon ügyesnek kell lennie) ilyen földből is ki tud növeszteni valami értékeset, de csak komoly talajjavítás után.

2. Utánozz! A zeneszerzőknek kötelező a stílusgyakorlat. Ha szándékosan másolsz egy-egy szerzőt, kisebb a valószínűsége, hogy öntudatlanul teszed, eredetinek gondolva magad. A másolástól juss el a paródiáig és vissza, így alakul ki a saját hangod, ami persze hasonlíthat másokéra, mégsem csak utánérzés, hanem felismerhetően és összekeverhetetlenül a tied.

3. Használd a formákat! Ha nem is akarsz később kötött verset írni, akkor is tanuld meg őket. Picasso nem azért ábrázolt egy alakot egyszerre két perspektívából, mert nem tudta volna reálisan. Van, aki azt hiszi, a szabadversben mindent szabad, és mivel szabadvers létezik, nem is kell tudni mást írni. Tévedés. Jó szabadverset az tud írni, aki tud formában is. Kötött verset írni valójában könnyebb. A forma összetart. A szonett például olyan, mint a briliáns csiszolás: hozzáértőnek kell lenni, hogy valaki észrevegye, hogy nem gyémánt, csak üveg töri meg a fényt. A szabadvers olyan, mint a kígyóember, akinek nincsenek csontjai. Ha nem annyira erősek az izmok, hogy megtartsák, nem tud megállni. A szabadverset a belső struktúrának, a versmondatok hullámzásának kell összetartania, és ahhoz kevés a szabálytalanság.

4. Játssz! Amikor gyakorolsz, ne akarj költeményt írni! A hangszerjátékos is a skálák, etűdök során tanulja meg azokat a technikai dolgokat, amikre az előadási darabban szüksége lesz. A skála, az etűd nem a művészetről szól általában (jó, persze Chopin is van a világon...). Az technika, ujjgyakorlat, ami észrevétlenül épül be a készségek közé, és egyszer majd egy komolyan vett szöveget is formálni fog. Addig dobd le magadról a terhet, hogy esztétikai értéket hordozzon a skót balladád, a limericked, az alkájoszit versszakod. Írj bátran szart – pontos formában. Idétlen témáról, ami felszabadít.

5. Javíts! Ha leírtad az utolsó sort, ne gondold, hogy készen is vagy. Hagyj időt magadnak, gondold át, nem az a fontos, mit írsz le elsőre, hanem az, hogy tudod jobbá tenni, szolgálni a szöveget! (Áldott emlékű Bodor Béla tanított engem erre, amikor az első kötetemről azt mondta: „ezek a versek csak úgy oda vannak baszva!” Meg is írta ugyanezt a Holmiba, csak hosszabban és cizelláltabban. Nagyon rosszul esett akkor, de tanultam belőle. A vers több egy kinyomott pattanásnál, ami csak úgy odafröccsen a tükörre. Elnézést.) Ha nem saját test- illetve lélekrészednek, hanem önálló lénynek tekinted, a kritikát sem sértésnek fogod venni, hanem lehetőségnek, ami a szöveget szolgálja, hogy jobbá alakulhasson. Aki azt hiszi, hogy tökéleteset alkot, csak az aljanép nem érti, az a dilettáns.

6. Légy pontos! A jó vers tükör, amibe te magadat írod bele ugyan, de az olvasó, ha belenéz, önmagát látja benne. Sokan ennek tudatában olyan általános igazságokat akarnak írni, amiben aztán tényleg mindenki megtalálhatja saját magát, ami igazán szolgálja az olvasót. Ez olyan, mint szép, tiszta, átlátszó tojásfehérjét kenni a tükörre és szétmaszatolni. Többet senki nem lát benne semmit. A giccs machinál érvényesnek tűnő általánosításokkal, homályos, nagy igazságokkal. Fotó, ahol nem állítottak élességet, hogy minden látszódjon. Nem látszik semmi. A jó vers tűpontos. (Tanítványokkal írtunk egyszer dalszöveget. Szép lett. Túl szép. Szépelgő. Azaz nem jó. Elkezdtük a roppant költői, általános, szép szavakat egyenként kicserélni benne konkrétabbakra, nyersebbekre, erősebbekre. Javult. Sokat tanultunk belőle, ők is, én is.)

7. Sűríts! Nem véletlenül hívják a versköltést németül sűrítésnek (dichten). A magyar nyelv a felébresztést (felkölt), életre hozást (kikölt) emeli ki az írás aktusából, a német a sűrítést. Nem kell mindent egyetlen versbe beleírni! (Anya úgy hívta ezt: az elsőfilmes rendező.) Lehet, hogy a fölösleges, túlírt és kihúzott sor egy másik szöveg kulcsává, szervezőjévé válik. Sose gondold, hogy elvesztettél valamit, inkább tekintsd úgy, hogy megmentetted egy újabb vers számára, ahol fontosabb szerepet kaphat. Kosztolányi ír egyik esszéjében a húzás fontosságáról. Hogy először úgy érzed, a testrészedet, a kezedet vágod le. Pedig nem az ujjad az, hanem a koszos, zöld körmöd. Vágd csak le. (Mikor először olvastam ezt az esszét, annyira undorított a koszos köröm hasonlat, hogy azóta gátlástalanul húzok). Légy szűkszavú. A jó versbe úgyis több kerül bele, mint amit beleírtál. Tanulj sűríteni Pilinszkytől és Fodor Ákos haikuiból. Például.

8. Higgy a nyelvben! Ne érzéseket írj. Ne gondolatokat. Ne élményeket, életeseményeket, hanem verset. Varázsigét. Amíg csak érzés van, élmény van, akár fájdalom van, abból nem lesz vers, amíg nem születik meg a sor, a versmondat, a kép – bármi, ami már nyelvben fogalmazódik meg. (Képzeld el, hogy szerelmed elorzója eléd áll. Mondhatod neki, hogy „Jááj, hogy tehetted ezt velem, hát szétszaggatja a szívemet a fájdalom, könnyeim patakokban csorognak arcomon...!” Vagy azt: „Válj kővé!” A versben a ráolvasások, igézések ereje legyen.)

9. Ne szégyellj tanulni! Ne átallj segítséget kérni, keress valakit, akiben megbízol, tanulj olyantól, akinek szereted a verseit. (Akire nem akarsz hasonlítani, olyantól ne. Elismert, népszerű szerzőtársaim közt van pár, akivel annyira mást gondolunk a versről, hogy ha nekik tetszene egy szövegem, azt gondolnám, hogy elrontottam.) Sokszor a legjobbak is kérnek tanácsot kollégától, szerkesztőtől. Néha olyan kevésen múlik. Egy kilógó képen, egy rossz ritmusú versmondaton, egy kötőszón, olykor még a központozáson és a tördelésen is. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent átírsz, és elveszted a szuverenitásodat. Csak próbálj meg más variációt, nem szolgálja-e az jobban a versedet. Viszont vigyázz, ha valakinek megmutatod a verseidet, főleg ha publikációs szándékkal, ne öntsd rá az összeset! Válaszd ki a legjobb négyet-ötöt! Neked is jó szembesülés lesz, és van esélyed, hogy a másik elolvassa.

10. Hagyd abba, ha tudod! Állítólag Rilkét kérdezte meg egy kezdő költő, hogy folytassa-e a versírást. Rilke azt a tanácsot adta neki, hogy hagyja abba, ha képes rá. Aki tud alkotás nélkül élni, tegye meg. (A konziban a legtehetségesebb tanszaktársam az érettségi után letette a hangszert. Mindenki megrökönyödött, csak az idős tanár úr maradt nyugodt: ha képes nem zenélni többet, akkor jobb, ha abbahagyja. Sokan vannak ezen a pályán, és csak az marad meg, aki képtelen bármi mást csinálni.)

Tudnám még folytatni az ötletadást, de a tíz olyan frappáns. És ha találsz mást jobb ötletekkel, hallgass arra!

6 komment
2014. december 04. 22:26 - kjá

Zaklatás

Sosem öltöztem kihívóan. Főleg nem nyolcévesen. Napi szinten zaklattak, fogdostak a villamoson a tömegben idősebb férfiak. Féltem és szégyelltem magam. A nővéremnek mondtam el, persze őt is. Beletörődtem, hogy ez akkor nyilván így van mindenkivel, a gyerekek borzasztó rugalmasak. Csak éppen a pszichoszexuális fejlődésembe csúnyán bekavartak szegény beteg bácsik (ahogy vigasztalásomra a szüleim magyarázni próbálták a működésüket.) Csak éppen azóta a nemi izgalomhoz bűntudat és szégyen társul bennem. Csak éppen azóta is lefagyok, mint a megtámadott bogár, ha hozzám érnek. Komoly munkám van benne, hogy ne azonosítsam a férfiakkal a pedofilokat.

Tizennégy éves voltam, mikor egy lovászfiú berángatott egy üres boxba. Pont annyira voltam kihívó, amennyire lovagláshoz öltözik az ember. Úgy éreztem, az életemért verekszem. Huszonéves, hosszú hajú, cigány fiú volt, Indián a beceneve. Mindig kedves voltam vele. A másik lovászfiú bejött, észrevette, mi folyik. "Nem láttam semmi!" - És röhögött. Nem tudtam hangot adni. Csak akkor kezdtem bőgni, amikor kiszabadultam, mert bejött Tamás bá, az öttusázók edzője. Azt hiszem, nem mentem oda többet lovagolni. Évekig féltem a cigány férfiaktól, később attól, hogy előítéleteim lesznek velük, és tennem is kellett érte, hogy ne legyenek.

Húszéves koromban dolgozni akartam az egyetem mellett. Az állásinterjún egyre furcsább kérdések hangzottak el. Egyre bizalmasabbak. Bár még sose voltam állásinterjún, sejtettem, hogy nem így szokott lezajlani. Mégse tudtam nem válaszolni, a jó tanuló jó kislány engedelmessége erősebb volt a rémületnél is. Hiszen a főnökömmel, a leendő főnökömmel beszélek! Elégedett volt, megkérdezte, megkínálhat-e egy itallal. Igent mondtam, nemet képtelen voltam (azóta is nehezen). Martinit töltött, fehéret, a koccintáskor kilöttyent belőle egy kicsi a kezemre, automatikusan lenyaltam. Ez lehetett a kulcsinger, a férfi rám ugrott, hosszú másodpercek teltek el, míg egyáltalán megpróbáltam ellökni. Hangot kiadni akkor se tudtam, csak kirohantam, ahogy megszabadultam az öleléséből. Futottam végig a Váci utcán és hangosan zokogtam.

Szintén huszonéves voltam, mikor a gerincproblémáimmal beutaltak a Széchenyi fürdőbe úszni meg masszázsra. Az egyik masszőr jóval túlment a gerincemen. Hagytam, nem mertem szólni, hogy ez nekem rossz érzés, hát ő tudja, mi kell az egészségemhez, mi köze a fenékizmaimnak a gerincemhez, a combizmainak... amikor a lábam közt nyúlkált, akkor már tudtam, hogy nincs itt semmilyen profizmus. Képtelen voltam egyetlen hangot is kiadni. Amikor azt mondta, forduljak hanyatt, engedelmeskedtem. Csak iszonyúan féltem közben. Most már gátlástalanul tapogatott. Feküdtem a keze alatt, mint egy holttest, abban reménykedtem, így talán elenged. Tudtam, hogy bármit megtehet, nem fogok tudni ellenkezni. Azt hiszem, imádkoztam. A következő kliens előbb érkezett, hangosan köszönt. Akkor tudtam csak felugrani, felöltözni és elmenekülni. Csak a Városligetben tört rám a sírás. 

Hosszú időt töltöttem önismerettel. Sok munkát fektettem abba, hogy a szexualitás ne kapcsolódjon össze bennem az erőszakkal, a kiszolgáltatottsággal. Sok minden alapvetően változott. Sok minden alapvetően nem.
Néhány éve a tömött villamoson egy férfi hozzám préselte a testét, aztán fogdosni kezdett. Szólni akartam. Kiabálni. Pofán vágni. Nem ment. Csak bámultam kifelé az ablakon, az ajtó és az undorító test közé szorulva, és arra gondoltam: "nem vagyok itt, ez nem is történik meg, pláne nem velem." Aztán arra, hogy mindjárt jön a következő megálló, és megmenekülök. Nyílt az ajtó leszálltam, ha utánam jön, talán el tudok futni, vagy szembe merek vele szállni... nem jött. A villamos elment, álltam a megállóban folytak a könnyeim, pont mint nyolcéves koromban.

9 komment
2014. december 03. 22:27 - kjá

Az erőszak természete

Kedves írókollégám agglegényként egész jól megélt az írásaiból (persze nem a vegytiszta művészet, volt abban alkalmazott irodalom is bőven), és megfeszített erővel dolgozott, mikor gyereke született. Mivel a feleség jól fizető állásból ment szülni, abban állapodtak meg, hogy mihelyt lehet, visszamegy a céghez, az apa pedig otthon marad a kislánnyal, ő úgyis tud otthonról dolgozni.
Az alig féléves baba azonban teljes időt igényelt, az apa egyre kevesebb megbízást tudott teljesíteni, a családfenntartó, kenyérkereső feleség pedig nemsokára olyan mondatokkal bombázta a férjét, amit sok GYES-en lévő anyuka ismer: "Nem igaz, hogy egész nap itthon vagy, és így néz ki a lakás!" "Miért nem dolgozol, egész nap ráérsz!" "Már megint sír a gyerek, nem igaz, hogy nem tudod elhallgattatni!" "Egész nap gürizek, és ennyit se kérhetek?" "Már megint mire kell a pénz, neked semmi nem elég?"
Ahogy a férfi pénze fogyott, egyre több lett a veszekedés, a feleség imádta társaságban megalázni a pipogya embert, egy idő után válást emlegetett, ami után persze nála maradna a gyerek, talán valami kollégával is összeszűrte a levet, és a veszekedések során többször is megpofozta a férjét. Az apa hallgatott, mert a megaláztatásoknál, a veszekedésnél és a pofonoknál is szörnyűbb volt számára a fenyegetés, hogy elveszíti a kislányát.

Moses Isegawa Afrikai krónikák című művében leír egy nemi erőszakot, amelyet három felfegyverzett gerillanő követett el ellene. "Sejtettem, hogy ezek a nők valószínűleg már többször erőszakoltak meg férfiakat. Biztosan tudtam, hogy a férfiak pedig hallgattak róla. Én is hallgatok majd. Ez olyan titok, amit az ember még kínpadon sem árulna el. Közben összegyűjtöttem néhány kérlelhetetlen tényt: olyan húsz percig tartott, amíg kihajítottak az épületből. Kétszázhússzor ültek az arcomra. Körülbelül negyvenszer rántották meg keményen a farkamat. Hússzor csíptek bele durván a golyómba. Harmincszor hasították fel a bőrömet. Egy ejakulációm volt. Törött orral és a halántékomon egy dudorral távoztam. Két hétig fájtak a megzúzódott bordáim."

Mit akarok ezzel a két példával? A bántalmazás - noha állítólag a tesztoszteron felel az agresszivitásért - nem férfitulajdonság. Az teszi meg, aki megteheti, mert hatalma van. Az teszi meg, akinek ezt a társadalmi helyzet lehetővé teszi. Nála van a pénz, vagy nála van a fegyver.
Hogy hazánkban többnyire férfiak bántalmaznak nőket, az erre a hatalmi berendezkedésre vezethető vissza. Adjanak ugyanazért a munkáért ugyanolyan fizetést a nőknek, mint a férfiaknak, legyen a gyereknevelés kötelezően az apák feladata is, legyen a gyermekgondozási díj tűrhető mértékű, helyezzenek nőket a törvényhozásba és a kormányba, és ez szép lassan elkezd majd változni.
Ahogy a nőket anyaként, munkavállalóként, háztartásbeliként jobban megbecsüli az ország, úgy csökken a kiszolgáltatottságuk és az ezzel visszaélő bántalmazás mértéke is.
A nemi erőszak (ha kielégüléssel jár is), nem a szexről szól. Nem az elégíti ki a bántalmazót, hanem a másik kiszolgáltatottsága. Egyenrangú féllel történő aktus nem is okozna számára élvezetet.

Lehet óvatosságra inteni a lányokat, tiltani ivást, bulit, sminket. Lehet kampányszinten magyarázni a férfiaknak, hogy "a nem az nem." Azt is, hogy a hallgatás, a tiltakozás hiánya nem beleegyezés. De amíg a nők 80%-a visszamegy a bántalmazó kapcsolatába, mert nem lát más kiutat, amíg kormányzati szinten is szülőgéppé degradálják, amíg nőnemű újságíró képes arról írni, hogy szó nincs üvegplafonról, a nők egyszerűen nem akarnak vezető szerepbe kerülni, addig folyamatosan újratermeljük a jelenséget: a nő másodrendű állampolgár, akivel közel bármit meg lehet tenni retorziók nélkül.

 

 

10 komment
2014. november 23. 20:39 - kjá

"Milyen szülő az ilyen?"

Harmadik - és egyben, ígérem, utolsó - háborgásom talán már csak szomorkodás, és igazán csak ürügynek használom hozzá a Varró- és Lackfi-versek körüli hisztériát.
Mindkettő kapcsán megjelent több kommentben is a kérdés: milyen szülő az ilyen? Mármint az olyan, aki 1. konnektorba nyúlkálást 2. tinibugyit le mer írni.
Tegyük most zárójelbe azt, hogy a két szerzőt ismerem, és azt gondolom, tíz nőből kilenc egy hétig juhászkutya lenne örömében, ha ilyen férje volna (a tizedik én vagyok, mert nekem ilyenebb  :)), és azt gondolom, ugyanez az arány igaz volna rájuk apaként is, a háborgóknak pedig fogalmuk sincs a két szerző magánéletéről.
Amiről beszélni érdemes, az inkább az, mire jó ez a megbotránkozás, ez a - költői - kérdés, mit árul el a kérdezőről. Mert gyakori, túl gyakori kérdés ez, a szent, szemforgató megbotránkozásé, csak az alany változik (leginkább így: milyen anya az ilyen? Milyen anya az, aki elveteti, örökbe adja, elválik, munkát vállal, nem szoptatja, nem hordozza, bölcsődébe adja, nem tanul vele, stb. stb.)
Ez a megbotránkozó sóhaj általában azt jelzi, hogy én aztán nagyon tudom, milyennek kéne lennie a másiknak. Leginkább olyan esetben hangzik el, amikor a hozzászóló úgy véli, ő is játssza ezt a szerepet - csak persze sokkal jobban. Pontosabban belül rohadtul érzi, hogy nem tökéletes az alakítása, sőt egyenesen csapnivaló, és olyan jó lenne a másik előadásában valami hibát találni, ami után megkönnyebbülhet, és végre kicsit jónak, jobbnak érezheti, végre kicsit kihúzhatja magát. Mert ő ugyan lekever olykor egyet-kettőt a gyereknek, de tárgyak konnektorba dugdosásáról soha, le is vágná a kezét, ha csak arrafelé nyúlna, meg ő néha mondja rá, hogy hülye vagy, nem lesz belőled semmi, de azt a szót, hogy tinibugyi, ki nem ejtené a száján, nemhogy le is írja nyomtatásba, piha! És akkor ő sokkal de sokkal rátermettebb.
Aki megelégszik azzal, amilyen lenni tud, annak nincs szüksége arra, hogy földbe döngölje a másikat, hogy magasabbnak láthassa magát. Annak nincs szüksége egy maga mellett imádkozó vámszedőre, hogy hálát adhasson, amiért nem olyan, mint az. Aki tudja, hogy a legtöbbet adja, amire képes, de nem tudja átugrani a saját árnyékát, abban nincs ítélkezés, hiszen feltételezi, hogy a másik is hasonló cipőben jár.
Megrémít (és erről még írni fogok, mert nem bírom ki), hogy ezt az önigazoló, önfelmentő hozzáállást egyre többször, egyre több téma kapcsán veszem észre. Ítélkezést, kioktatást - a sérült önértékelés tüneteit.

1 komment
2014. november 05. 02:21 - kjá

Varró, Lackfi és az irodalom - azaz kettes számú felháborodás

"Az irodalom az mező, amin minden ökör azt hiszi, hogy legelhet" - mondta mindig anya, pedig csak tanította, alkotóként nem művelte. Mert nem mérhető se centivel, se stopperrel, kísérleti úton meg nem ismételhető, tárgyi bizonyítékok és tanúk hiányában jogerős ítélet róla nem hozható.
Persze ez minden művészetre igaz, csak épp az irodalom olyan anyagból van, amit mindenki folyamatosan szabadon és alanyi jogon használ: nyelvből.
Lehet, hogy rosszul látom, de talán amíg valaki nem tud néhány akkordot rittyenteni egy dalhoz tábortűzi gitározáskor, az nem tartja magát zeneszerzőnek, ha valaki nem tud lerajzolni egy almát, az nem tartja magát képzőművésznek. Viszont bárki gondolhatja magát írónak, ha szavakat tud egymás után illeszteni, vagy pláne költőnek, ha ezen tevékenység közben elég gyakran nyomja meg az entert.
Ezzel nem azt mondom, hogy aki nem profi költő, az ne nyilvánítson véleményt. "Nem tudok ugyan tojást tojni, de megismerem, melyik a záp" - mondaná erre anya (miért idézem ennyit? még mindig így hiányzik?) Sokkal inkább azt, hogy aki kritizál, az ismerje azt kódot, azt az érvrendszert, amelyen keresztül vitatkozni lehet. (A Lyukasóra klub vagy adások során olykor mi is hevesen vitázunk egy-egy vers esztétikai értéke fölött.)

Az írás is szakma - és ez a jó hírem is: tanulható! - a maga mesterfogásaival, rutinjaival, buktatóival. LJ épp azzal tett nagyon sokat, ahogy ezeket játékosan tanítja bárkinek, VD pedig a híres Boci, boci-átiratával pont ezekről az eljárásokról rántja le a leplet. A szakmaiságot tehát nehéz tőlük elvitatni - már annak, aki egyáltalán tudatában van a szakmaiság mibenlétének.
Ugyanakkor lehet valaki profi mesterember, de nem művész. A kifogástalan formájú vers még nem költemény. (Bár mondjuk a szonett, mint a briliáns csiszolás egész ügyesen leplezi a tartalmi hiányosságot, hozzáértő tudja csak megkülönböztetni a gyémántot az üvegtől.) Weöres nem a Kisfiúk témáira című műve miatt a század egyik legnagyobb költője. Kosztolányira sem a Nyár, nyár, nyár című verse miatt figyelt fel a közönség (amely az elhíresült akrosztikont rejti: nyald ki a seggem, Karinthi), Dantét pedig az Isteni Színjáték tette híressé, miközben - mint azt nemrég Lator László elárulta - elképesztően obszcén verseket is írt (csak nincsenek még magyarra fordítva). 
Joga van Petőfinek kurvanyázni? Weöresnek azt írni: "nekem a segembe is felyem van", mert ők már nagyok? Már eléggé halottak? Vagy ha kiderül, hogy ilyesmiket leírtak, akkor már nem is költők?

Mitől is költő valaki? (erre a költői kérdésre nyilván nem mernék válaszolni, definiálni a költészet mibenlétét). Nyilván nem elég hozzá a szakmaiság, valami koherens képalkotás, világlátás- és teremtés is kell hozzá. És akkor másként tekintjük egy költőtől a játékot, a reklámverset, az alkalmi köszöntőt is.
LJ nyilván nem a Véletlen című hülyéskedéstől lesz jó szerző (rendben, hogy a profi bármit meg tud írni, de nem mindegy, mit tart az életmű részének), sokkal inkább mondjuk az Érintkezési pontok című verstől, ami a vége felé kezd el lebegni, aztán egyre magasabbra szállni, VD sem a Rosszalkodó öt jó (sőt cuki) játékától, számomra sokkal inkább a Cossante a lehányt küszöbről című daltól (amit Baudelaire Egy dög című verse mellé mindig meg szoktam mutatni órán). Jogukban áll játszani, hülyéskedni. És imádják, abba se bírják hagyni. Persze várom időskori, komoly lírájukat, ha megérem.

Valakinek az életművéről egyetlen vers, vagy a magánélete, a származása, a vallása, a pártállása, a bármije után a szövegek ismeretén kívül véleményt mondani nem kritika, legfeljebb fikázás.
Érvek és minimális hozzáértés nélkül tenni ugyanezt szintén nem kritika, maximum fanyalgás.
Dilettáns szerzőként tenni ugyanezt simán irigység. 
Megfellebbezhetetlen ítéletet alkotni a "nem értek ugyan hozzá, de nekem nem tetszik, mert" - felvezetés nélkül egyszerűen nagyképűség. 
Nem értek a képzőművészethez, tehát nem mondom, hogy XY szar festő. Ahhoz van jogom, hogy ne kedveljem a műveit. Ennyi tiszteletet az alkotóknak.

 

7 komment
2014. október 30. 23:28 - kjá

Varró, Lackfi és a közoktatás

Kicsit későn kapcsoltam ugyan, tudom, most mással kéne foglalkozni már, lecsengett ez az őrület, de mégis muszáj tisztázni valamit. Az a hisztéria, ami Varró Dani és Lackfi János egy-egy tankönyvbe került verse miatt végigsöpört a FB-on, fölháborított tanárként is, költőként is, önismerettel foglalkozó személyként is. Mindhárom fölháborodás megérne talán egy-egy posztot, talán még akkor is, ha az ürügy lassan (vagy remélhetőleg minél gyorsabban) elenyész, talán egyszer meg is írom a másik kettőt is, de most a tanári felháborodással kezdeném.

Az irodalom (és semmi más művészet) nem normatív. Nemcsak tanmese és erkölcsnemesítő alkotás létezik. A Bibliában sem csak a Tízparancsolat meg a Hegyi Beszéd szerepel, hanem nemi erőszak, vérfertőzés és kínzás is. És van olyan templom, ahol ezeket felolvassák és prédikálnak róla! Hát mi lesz, ha a hívőknek eszükbe jut követni az elhangzottakat, gyereket csináltatni maguknak a leitatott apukájukkal, vagy megöletni a kiszemelt nő férjét?!
Egyébként látott már valaki Bosch-képet? Hogy azokon miket nem csinálnak! Kereszténységünk és zsidóságunk szent irata és európai művészetünk egyaránt pofátlanul, gátlástalanul megmutatja az embert minden szörnyűségével együtt.
Aber nicht vor den Kindern - ne a gyerekek előtt! - hangzik a naftalinszagú tánti megbotránkozása. Amiről kislánykorom édes(kés) gyerekregénye, A két Lotti jut eszembe, melyben a narrátor megemlíti a gyermekszínész Shirley Temple esetét, akinek nem volt szabad megnéznie azokat a filmeket, amelyekben játszott.
A gyereket nem úgy kell megvédeni a borzalmakról, hogy nem beszélünk róluk!

Egy anyuka egyszer megkért, hogy ne tanítsam az ötödikes gyerekének a Pál utcai fiúkat, mert az arról szól, hogy Nemecsek nem a szüleitől kér segítséget, amikor bajban van, nem mond el semmit az anyukájának, és bele is hal. Nehogy már az ő gyerekét az iskolában tanítsák arra, hogy előle eltitkoljon dolgokat. Az anyuka pszichológus volt. Számára erről szólt ez a regény, és föl se merült benne, hogy a tanítás esetleg az olvasatok ütköztetését jelentené.

Tanári pályám egy másik izgalmas élménye egy érettségi előtt álló (katolikus iskolabeli) fiúosztály, akiket elvittem színházba egy nagyon erős, katartikus előadásra (Bűn és bűnhődés - a rácsok mögött). És azok a srácok, akiknek a szájából csak úgy röpködtek a lófaszok a szünetben, most meg voltak botránkozva, hogy a színpadon a börtönben lévő gyilkosokat játszó színészek csúnyán beszélnek. Mert "az más". De a kérdésemre, hogy miben, nem tudtak választ adni. 
Nyilván az iskola is "más". Ahol csak szépet és jót szabad mutatni a gyerekeknek. Nyuszikát igen, nyuszikára lecsapó sasmadarat már nem. Vagy sasmadarat magában igen, de nyuszikával a csőrében már nem. Esetleg a rosszat a Jó gyerekek képeskönyve szellemiségében prezentálni, ahol a kis Olgi játszott a tűvel, hiába mondta neki az ő jó édes anyukája, hogy Olgika, ne játssz a tűvel, a szófogadatlan kislány nem hallgatott rá, ki is szúrta a saját szemét, úgy kell neki!

Csak arra volnék kíváncsi, mi lenne, ha mindent ezen a látásmódon kéne átszűrnünk? A költészeti klasszikusok közül kiesne Petőfi, aki gyilkosságra uszít (Akasszátok fel a királyokat!), és nem lehetne elénekelni az ovisoknak a Katalinka, szállj el kezdetű dalocskát, mert állatkínzásról szól:"kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek". (A megbotránkozás persze főleg abban az esetben szép, ha kikérem magamnak szülőként, hogy az óvónéni a Katalinkát énekli, majd a gyermek szemtanúja annak, hogy tesszük ki az utcára egy dobozban a fölösleges kutyakölyköket...)
A történelem egy az egyben tiltólistára kerül, mert a gyerek megtanulja a rabszolgatartást meg a háborút, a biológia is necces, mert a vírusok beleköltöznek a gazdatestbe és jól felfalják, hát milyen csúnya dolog ez! A kémia veszélyes, megtanítják a szubsztitúciót, aztán csodálkoznak a sok váláson meg a swinger klubokon, a fizika meg szóba se kerülhet, atombomba lesz a vége. 

Az iskola, kérem tisztelettel, kedves aggódó szülők, nem giccs. Nem lehet úgy beszélni a fényről, hogy hallgatunk a sötétről, nem lehet úgy beszélni az életről, hogy eltitkoljuk a halált. Se egy hároméves, se egy tizennyolc éves diákkal. Jelenségek vannak, amiket a gyerek észrevesz, mert nem hülye. Se egy hároméves, se egy tizennyolc éves. És ezeket elhallgatni, elhazudni akár az iskolában, akár otthon, az az egy, ami romboló.

9 komment
2014. február 23. 10:04 - kjá

Bányarigó

Meghalt Borbély Szilárd. Nem ismertem közelről, csak mint egyik író a másikat, leveleztünk, groteszk módon az augusztusi Vidor-fesztivál kapcsán. Amikor két éve a POSZT-on megnéztem az olaszliszkai lincselésről írt darabját, azonnal vonatra ültem és hazajöttem, nem bírtam volna bármi mást megnézni az után a nyomasztó, súlyos előadás után. Még meg is lepett, hogy a sötét hangulatú szövegeihez képest milyen derűs, kedves lény civilben. 
A hírt hallva a tragikus hirtelenség eufemizmusa rögtön az öngyilkosságot idézte, csak reménykedtem a szívrohamban, hiszen egy ötvenéves férfit igazán elvihet az is.
Nem tudom, miért kapcsolódott bennem össze a halála Hazai Attiláéval, akiről szintén alig hordozok személyes emléket. Egy közös felolvasás után iszogattunk együtt, milyen jó lenne hosszabban így maradni, mondta, több napot is, aztán ment vissza a szobájába valami határidős fordítás miatt. 
Mindkettőjük halála után lelkiismeret-furdalás fogott el. Mint mindig, ha az ismerőseim közül bárki önmagával végzett. Észrevettem rajta bármit is? Tudtam volna segíteni rajta? Terhel valamilyen mulasztás?
Tudom, a valódi (nem help-cry jellegű) öngyilkosságoknak nincsen előjele. Hogy se család, se szakember nem veszi észre feltétlenül. Mégse hagy nyugodni a kérdés: hogy lehetett volna megmenteni? Persze sehogy. Ha valaki magát nem akarja megmenteni.

Az író halála még többet jelent, és emiatt fokozódik bennem a szorongás. Kurt Vonnegut írja valahol, nem találom azóta sem, hol, (talán Az ötös számú vágóhídban?), hogy az írót arra tartja a társadalom, amire a bányászok a bányarigót. Énekel a sötétben, aztán azzal figyelmezteti a veszélyre a bányászokat, hogy felfordul. Aggódom. Lehet, hogy itt a bányalég, és még azt sem vesszük észre, hogy a bányarigó már nem énekel, mert annyira el vagyunk foglalva valami mással. Sajnáljuk magunkat meg egymást a szénbányában, vagy törünk előre, mert túl kell teljesíteni a tervet. Hány írónak kell még belehalnia az épp aktuális szénbányászatba?

 

1 komment
2013. december 30. 11:44 - kjá

Viszlát, blog, viszlát.

Amióta tart a tanév, nem tudok írni. Túl sok. Időben is, gondolkodásban is. Bármennyire szeretem, túl sok. Az igazgatómnak úgy magyaráztam, olyan, mint életem szerelmével napi ötször szeretkezni: ennyit már nem lehet élvezetből. Tudom, hogy a közoktatáson belül a legjobb helyen vagyok. Rengeteg művész kolléga, senki nincs a tantestületben, aki ellenszenves volna, életemben először van olyan főnököm, aki szeret (és rájöttem, hogy én enélkül nem tudok dolgozni), becsüli, amit csinálok, sőt büszke rám, hogy ott tanítok. Aranyosak a gyerekek, és tudom, hogy egy csomó mindent jól tudok  tanárként meg pedagógusként, de csúszik ki a kezemből az irodalmi pályám. Először azt hittem, csak én érzem így, aztán valaki, akinek nagyon adok a szavára szakmai kérdésekben, azt mondta, eljutottam celebség és főzőműsorok nélkül olyan ismertségre, mint kevesen, olvasták és szerették, amit írok, és nem csak a szűken vett irodalmi körökben. Aztán kábé egy éve ez megtorpant. 
Mintha hasba szúrtak volna az igazsággal. Amióta a tanításra megy minden erőm, azóta van ez így. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is tanítás az ok, csak kiírtam magam, és már nem megy.  Nem hiszem el, hogy jó vagyok, pedig szeretnék az lenni, ha egyszer ez a legfontosabb: az írás.
Jövőre kevesebb órát vállalok, igen, épp annyival, hogy még megéljek, csak nem tudom, visszafordítható-e még a folyamat. Tudok-e még írni? Tudok-e még jót? Tudtam-e valaha jót?
Minden kritika rosszul érint, mert nem vagyok biztos magamban. Pedig Isten nem azt kéri, hogy én legyek a legjobb, legnagyobb költő, csak hogy én legyek a legjobb kissjuditágnes.
Szóval viszlát, blog, viszlát grafománia, viszlát önmagam fontosságába vetett hit.

Viszont nem lát, 2013!

4 komment
2013. augusztus 26. 17:08 - kjá

Aktuális az új munkarend kapcsán

Olvastam ma egy cikket a világgazdaság online-on. http://www.vg.hu/kozelet/politika/hoffmann-soha-nem-igert-a-kormany-beremelest-a-tanaroknak-410469
Egy mondatnál megálltam, nem tudtam tovább folytatni. Az újságíró Hoffmann Rózsát idézi a harminckét órás kötött munkaidő, és a lenyelt túlórapénzek kapcsán: "rossz volt az a rendszer, ami a pedagógusi feladatokat úgy határozta meg, hogy a megtartott óráik után hazamehetnek és azt tehetik, amit tenniük kell, vagy amit tenni akarnak."

Nem. Az a rendszer rossz, amely azt feltételezi, hogy a tanár, miután megtartotta az óráit, hazamegy, lefekszik a tévé elé, és tojik az iskolára, a kollégáira meg a gyerekekre. A tanár normális esetben a megtartott órája után - ha akar - hazamegy, és azt teszi, amit tennie kell, mert megköveteli a hivatása. És ez nemcsak az órára való készülés, a dolgozatjavítás, hanem minden más. Beszélgetés a gyerekkel, a szülővel, utánaolvasás szakmai és pedagógiai problémáknak. A tanár hazamegy, és azt teszi, amit tenni akar: dolgozni, hogy megfelelő színvonalon és eredményesen működjön a munkában. Ahogy mindenki ezt teszi, akinek hivatása van. Művész, sportoló, tanár, lelkész - vagy egy munkáját szereti kalapos, vízvezetékszerelő - ne adj Isten, államtitkár. 

Rózsa néni tanár volt. Állítólag jó tanár. Nem ezt csinálta? Csak esetleg megtehette este tízkor, mikor a kislánya-kisfia már aludt. Esetleg beoszthatta szabadabban az idejét, kevesebb óraszámban, esetleg lehetett a családjával este hét előtt. 
A pedagógus hadd menjen a dolgára. Mert neki dolga az iskola, a kollégái, a gyerekei, a gyerekek szülei. Dolga a szakmája, legyen famegmunkálás, kémia vagy irodalom. Tessék már elhinni. Ha sarokba szorítják, ha méltatlanul alulfizetik, akkor épp ezt veszik el tőle. Tőlünk. Akik közül már senki nem tud csak a tanári fizetéséből megélni. 
Nem tudom ennél hangosabban mondani. Nem a röghöz kötés az út, nem a szankció, hanem a bizalom és az elismerés.

4 komment
2013. augusztus 25. 15:47 - kjá

Tanév elején kiakadva

Először is leszögezném: nem vagyok blogger. Legfeljebb egy grafomán szépíró. Végképp nem akarok se politikai, se pedagógiai témájú blogot írni. Csak éppen kezdődik a tanév, és nekem kiújul tőle a Tourette-szindrómám. Remélem, ha kipufogom magam, nem csapódik le semmi a gyerekeken.
Olvasom a cikkeket a Nagy Pedagógus Életpályamodellről, a Nagy Fizetésemelésről, konkrétan Hoffmann Rózsát is, és egyszerűen nem igaz, amiket állítanak. Csak ülök tátott szájjal, hogy felnőtt emberek hazudnak az arcomba, pedig tudhatják, hogy én tudom...
Azt mondják, az átszervezések miatt nem kellett senkit elküldeni: konkrétan a kábé ötvenfős tantestületből legalább öt ember ment el azért, mert az óraszám-emelések miatt nem maradt számára óra, mert a nyugdíj mellett nem dolgozhat. Ez tíz százalék. Ha minden suliból csak ennyien mennek el, meg is van a béremelés összege. Amit nem is lehet béremelésnek nevezni. Amikor tanítani kezdtem, 18 volt a kötelező óraszám, aztán 20, 22. Most 24 órám lesz, nem számít túlórának, nem fizetik. Ahogy a helyettesítést sem. 
Amin a legjobban kiakadok, az a 32 óra kötelezően benn töltött munkaidő, amivel azt próbálják elérni, hogy egyes kollégák ne gondolják, hogy csak megtartják az óráikat, és kész - állítja Rózsa néni. Én ennél jóval többet dolgozom és dolgoztam eddig is. Talán nem az agyonszabályozás és a szankcionálás a módja. Inkább meg kéne érte rendesen fizetni. Hogy ne az menjen tanárnak, aki másra nem jó. Én is csak akkor mentem vissza, mikor már nem tartott el az irodalom. Mert szeretek tanítani, de nem 35 embert osztályonként, és nem heti húsz vagy több órában. Mert ilyen körülmények közt csak rosszul és nagyon rosszul lehet csinálni. 
Most még a megtartott órák fölött köteleznek további 6-10 óra az intézmény falain belül töltött munkaidőre. Mert másutt nyilván nem csinálnám, hajcsár kell a hátam mögé.
Tegyük fel, hogy csak ennyit dolgozom. 32 órát töltök az iskolában. 24-et megtartok, ha csak tíz percet készülök mindegyikre (az kevés), az további négy óra, tehát 28-nál járok. Csak öt percnek számítom az adminisztrációt óránként (több), az további két óra, marad tehát heti két órám versenyfelkészítésre, kirándulás és más szabadidős programok szervezésére, osztályfőnöki adminisztrációra (amire eddig legalább órakedvezményt kaptam), fogadóórára, szülői értekezletre, ünnepi műsorok készítésére, ide-oda kísérgetésre. 
A maradék nyolc órámban hetente Rózsa néni engedélyével felnőtt emberként viselkedhetem, akit nem kell bezárva tartani ahhoz, hogy elvégezze a munkáját: "Nyolc órát a pedagógus szabadon használhat fel önképzésre, felkészülésre, dolgozatjavításra, bármire, olvashat szépirodalmat, hiszen arra is nagy szüksége van a szellem emberének..." Heti nyolc órában kéne dolgozatot javítanom, szépirodalmat olvasnom, színházba járnom, továbbképzésre, nyelvórára, beszélgetnem a gyerekekkel (vagy azt a kötelező 32-ből maradó kettőben - durván százhúsz perc hetente a durván százhúsz gyerekre)?
Azt legalább emberi körülmények között, nem a többi kollégával összezárva, elavult számítógépeken, hanem ahol szeretném, Mélységes hálám.
Az életpálya-modellről majd legközelebb dühöngök.

 

4 komment