Ha az ember nem félne a változásoktól, lehet, hogy nem félne meghalni sem, aminél nincs nagyobb változás az életben. Talán csak a születés. De arra már ki emlékszik?
    Azt mondják, az életben az egyetlen stabil dolog a változás. Nyakig ülök a változásokban, csak történnek-történnek egymás után azok a dolgok, amikről azt hittem, hogy velem az életben soha. Túl a rémületen, tanulok örülni ezeknek.
    Hittem volna, hogy két hónapot töltök külföldön? Hogy németül próbálok egyszer kommunikálni? Hogy nem fogok tanítani? Hogy lesz egy saját lovam?
    A legjobb a ló, a legrosszabb a tanítás hiánya. És sorban hagyom el a tanítványoktól kapott tárgyaimat. Mint aki már nem fog visszatérni, és nem akar kötődni.
    Összefutottam az utcán a gyerekeimmel, mesélték, hogy most tanulták A fizikusokat, most jön A mester és Margarita. Majdnem elsírtam magam, hogy ezeket én akartam nekik megmutatni, és nem tehetem, nem engedik.
    Helyette tanuljuk egymást Lédával, a lovammal. Elég komoly leckéket ad. Elindulok felé, ő meg a másik irányba. Ennyit a kapcsolatról. Azzal vigasztalom magam, hogy ezen már csak javítani lehet. Megenni csak akkor akar, ha nem látja senki. Azt hiszem, nagyon okos. És nagyon szép is, mindenki röhög az anyai büszkeségemen. Várom, hogy összeszokjunk.

    És várom haza Dávidot. Számolom a napokat. És ha itthon lesz, meg kell tanulnom annyi kudarc után végre szeretni.