Egy fotós veszélyes, mert mindenkiről képet akar csinálni. Egy író még veszélyesebb. Önmagára is, mert ahogy Lackfi Jancsi mondta, lassan mindenkire úgy néz, hogy melyik írásában fogja felhasználni, és milyen figurát fog csinálni belőle. De minden barátjára, mert jaj, mit fog ebből vagy abból megírni, mit fog kiadni? Kérek tehát minden barátot, ismerőst és ellenséget, hogy legen unalmas, semmitmondó és lényegtelen, különben fenyegeti a veszély, hogy valamilyen formában nyoma marad. Igyekszem a személyiségi jogokat tiszteletben tartani, de tessék velem vigyázni. Írok!

Mert akármennyire próbálok önfeltáró lenni, csak a mélységeimet mesélni meg az álmaimat, történnek velem a dolgok, amik nélkül nem szakadnának fel a mélységek, és nem formálódnának álmok, és nem tevődnének kérdések.

Itt van például a múlt péntek. Egy fotós megkeresett, hogy szeretne képeket csinálni rólam, följöhet-e. Persze. Bírom a fotózást, minden pasim fotós volt, sőt szeretem, mert elég rondának látom magam ahhoz, hogy egy jól sikerült sorozat pár napra meggyőzzön, hogy azért annyira mégsem. A magazinfotózás rémes volt, csináltak belőlem egy gyönyörű maskarát, akihez semmi közöm. És szépnek kellett lennem csak úgy, céltalanul szépnek, és rettentő magányosnak éreztem magam ott a lámpák alatt. Kaiser Ottó képeit szerettem, ő figyelt rám, beszélgettünk, és látszott a képein, hogy megkedvelt. Türelmes is voltam, mert feladatnak fogom fel a dolgot, és igyekszem megfelelni neki. Szóval eddig még aki akart rólam fotót csinálni, annak hagytam, csak kértem, hogy legyek szép rajtuk, szebb, mint élőben.