Ígérem, nem lesz több fosztóképzős cím! Csak épp azon töröm a fejem napok óta, hogy arany életem van, minden rendben, mégis miért nem mennek a dolgaim. Nem tudok írni (vagy azt eddig se tudtam?), küszködöm saját magammal, legyen szó félelemről vagy önzésről, úgy érzem, hogy semmivel sem jutottam előbbre, ott tartok, ahol ötévesen. A személyiségfejlődés kínosan lassan megy. Ha nyolcvanévesen is ilyen leszek, már csak egy következő életben lehet reménykedni. Ami, remélem, nincs.

Küszködöm a lovammal, egy év után úgy érzem, nagy bátorság és nagy botorság volt ilyen tudással (nemtudással) effélére vállalkozni, és vajon mikor látom be, hogy ez nem megy. Kínlódom a nyelvtanulással, az autóvezetéssel, és nem tudom, türelmetlen vagyok-e, vagy tehetségtelen. Dávid azt mondja, ami nem megy, azt erőltetni kell. De meddig?

Idáig azt hittem magamról, hogy könnyen alkalmazkodó, kedves és jámbor vagyok, aki egyszerűen működik, mint egy macska, ha simogatják, dorombol, ha bántják, fúj. Persze, átlagon felül féltékeny vagyok (ez már az önbizalomhiánnyal jár), de igyekszem kezelni, szinten tartani, hogy ne hatalmasodjon el rajtam ez a csúnya betegség. Azt hittem (láttam), messze nem vagyok hisztisebb a többi nőnél, a kapcsolatfüggésem súlyos ugyan, de az is jól karban tartott... Most pedig a tükör, amiben nézem magam, azt mutatja, hogy a legproblémásabb, a legnehezebben kezelhető nő vagyok, akit a hátán hord a föld, hiperérzékeny mimóza - és lehet, hogy ez így igaz... Vagy ez az egész nyavalygás annak szól, hogy tegnap olyan számot láttam a mérlegen, amit még sosem? Jó, még nem háromjegyű, de akkor is megijesztett! Vagy csak alacsony a progeszteronszintem, és az egész lelkizés nem más, mint hormonszint? Hol van a lélek, ha egy betegség átformálja a személyiséget - tegnap este erről beszélgettünk Dáviddal. Vitatkozni nem nagyon tudok vele, mert sokkal okosabb. És nincsenek válaszaim. Sajnos arra sem, ha kritikát mond a verseimre (mond), csak vonogatom a vállam, hogy ez így akkor is jobb, mint ahogy ő képzeli, és ha máshogy írom meg, az nem az én szövegem, az nem az én fejem szerint működik.

Elküldtem egy verset egy szerkesztőnek is aki nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem, mert a végén isten röhög rajtunk, és ezen nagyon kiakadt. Nem tudom, nem hiszem, hogy egy-egy istenkereső vers mögött rögtön hitet, és egy-egy istentagadó vers mögött rögtön hitetlenséget kell-e, lehet-e keresni? Úgy érzem, jogos a pillanatnyi kiakadást is leírni, az érzelmeket, amik ellentmondanak egy-egy folyamatnak, legyen az párkapcsolat vagy istenhit. Tudom, írni felelősség, de talán az sem baj, ha az olvasó felszisszen, hogy "mi az, hogy Isten röhög rajtunk?" az Isten nem olyan!" Nem látok ellentmondást eközött, és pl. az UV című versem között, ahol én vagyok a bukott diák (bukott ember? bukott angyal?), Isten pedig a tanár (tanító, professzor).

Azt hiszem, ezentúl is meg fogom írni azokat a pillanatokat, amikor épp olyan dühös vagyok a szerelmemre, hogy legszívesebben megölném, vagy olyan távolinak érzem az Istent, mintha nem is létezne. Szeretém megtartani nem az írói, az emberi jogot, hogy megférjen bennem minden és annak az ellenkezője. Talán ez is valamiféle szabadság.