Azzal kezdődött, hogy folyton leestem. Lédának semmit nem kellett csinálnia hozzá. És ha leestem, akkor mindig maradt valami hosszabban tartó sérülés, horzsolás, zúzódás. Bezzeg kislánykoromban! Észre se vettem, ha leestem, pedig néha akkorákat puffantam, hogy zengett a lovarda. Aztán apa nagyon lóra akart ülni, mondtam, hogy csak az enyémre tudom felrakni, de nem vállalok érte felelősséget. Apa bátran felült, és Léda úgy ugrott ki alóla, mintha valami nagy ragadozó elől menekülne, szegény apa meg lerepült, ami azért hatvanéves kor fölött nem vicc. Ekkor döntöttem el végleg, hogy Léda iskolába fog járni.

A lovardába hozta a lovát egy profi lovas pár, a lány dél-afrikai (skót felmenőkkel), a srác magyar, őt kértem meg, hogy üljön föl Lédára. Az első alkalommal csak a lovardában tanítgatta, a második alkalommal már terepre is kimentünk, aztán én is felülhettem. Persze ég és föld, amit Janinak megcsinált Léda, annak köze nem volt ahhoz, amit én meg tudtam csinálni vele. De talán egy hét múlva már én ültem rajta terepen, azt egyszerűen imádja, ahhoz képest a lovarda is unalmas, a körkarámtól meg egyenesen rosszkedvű lesz.
Azért terepen a második vágtánál csúnyán rugdalózni kezdett alattam, ha nem a western-nyereg van rajta, biztos lerepülök (talán életemben másodszor ültem akkor western-nyeregben, de bizonyított, ezentúl nem is akarok másban), de fönn maradtam, és ennyi esés után ez is nagy élmény volt.
Janiék minden nap kimentek, gyakran együtt a saját lovukkal, Pipaccsal, aki egy karámban lakik Lédával, és olyan jó barátnők, hogy nincsenek is meg már egymás nélkül. Ha Lédát viszem valahová, Pipacs ordít utána, ha Pipacs indul valamerre, Léda megy utána. Hasonló korúak, hasonló színűek, hát persze, hogy jóban vannak. Pipacs nem hagyja magát patkolni, de ha Lédát mellé állítják, meg se mozdul. Mint két kamaszlány, akik elválaszthatatlan barátnők. Jani folyton dicséri Lédát, és van annyira szerény, hogy nem magának tulajdonítsa a gyors sikert, hanem annak, hogy én egy éve játszogattam már a lóval, ezért megbízik az emberben, és figyel rá. Most már tényleg bármit megcsinál, átmegy a vízen, átugorja a kis akadályokat, elsőre elfogadta a zablát is, egy szál nyakszíjjal (nyaxíj?) vágtázott vele Jani a lovardában. Nem ijedezik, maximum jobban megnéz egy-két dolgot. Legutóbb is ő volt a legbátrabb, hatalmas fekete nejlonnal volt letakarva a fű, a többi ló a közelébe se nagyon ment, csak horkoltak a zörgős, fekete anyagtól, Léda meg először az orrával bökdöste, aztán átgázolt rajta, és legelni kezdett a túloldalon. Nagyon büszke vagyok rá, és persze boldog, mert egyedül is tudok menni vele a lovardában, és legutóbb már terepen is bombabiztos volt. Sajnos kinn azért nagyobb a biztonságérzetem, ha kantár van rajta, de ez már az én hülyeségem. Azért így is kezdett valami visszatérni az önbizalmamból.

Csak sajnos Janiék visszamennek Angliába dolgozni, nincs aki újat tanítson Lédának, én csak úgy utazgatok rajta. Sajnálom, mert nagyon megkedveltük egymást (nagylelkű és érzékeny srác), a kedvesével is elbeszélgettem néha angolul (persze csak ha a kedvesem, Menyhért nem volt a közelben, mert előtte szégyellem magam), és jó társaság jött össze így a nyár végére a lovardában