Rettentő fáradékony vagyok mostanában. Kábé fél éve. Mára virradó éjjel is tíz órát aludtam (fél kilenctől!). Mivel rengeteget álmodom, gondolom, azért akarok folyton aludni, mert mélyen a tudat alatt nagy meló van. Ma éjjel megint anyával álmodtam (szinte mindig vele álmodom, de sajnos nagyon ritkán úgy, ahogy szeretném, hogy arról mesél, most hogy van, és mit csinál. Most megint halni készült, valamiért akkor mégsem halt meg, de most majd fog, és kérdeztem, fél-e. Azt mondta, hogy persze, de imádkozni kell. Nappal is sokat gondolok rá, és folyton elsírom magam (mindjárt fél éve lesz, hogy elment, és most kezd igazán rossz lenni), ha valaki a saját anyjáról beszél, ha meglátom egy régi üzenetét a telefonomban, a fényképét, ha eszembe jut, hogy el kell adni a lakást, ahol lakott. Nagyon hiányzik.
És mintha kezdene becsukódni az az ajtó, ami a halálakor kinyílt, újra kezdek félni a haláltól, kezdenek erősebbek lenni a félelmeim, mint a hitem. Még az új influenzavírustól is megijedtem, pedig meg van írva, hogy "ha valami halálosat isznak, nem árt nekik." El is szégyelltem magam, hogy hová lett a bizalom.

Ma éjjel (volt elég időm) nemcsak anyával álmodtam, hanem Lédával is. Léda álmomban férfi volt, és persze ember. Vádaskodott, kiabált velem, hogy ok nélkül hajtottam, még akkor is, mikor már fáradt volt. "Egy cseppet sem bízom benned!" - kiabálta, és hátrálni kezdett, mikor közeledtem hozzá. Emögött az van, hogy a héten tényleg furán viselkedett a lovacska. Nem jött oda hozzám, hiába hívtam, sőt közel sem engedett, ha pálca volt nálam. Ha odajött, megszagolta a kezem, azonnal elugrott, mintha áram ütötte volna meg. És ha megemeltem a pálcát, rohanni kezdett. Mintha valaha is bántottam volna vele. Egy órámba került, míg engedte,hogy simogassam a pálcával.
Azt hittem, valami nem stimmel a szagommal, attól vadult így meg, de a kedvesem, Jeromos is próbálta magához hívni, vele is bizalmatlan volt. Pedig még orrot is fújtam a kedvéért, azt nagyon szereti, olyankor nyomja bele a nagy lóorrát a zsebkendőmbe, mintha ő is orrot akarna fújni. Néha nem ártana neki, olyankor előszeretettel törülközik belém. Gondolja, az ingem egy nagy zsebkendő. Még kockás is.
Ma már semmi baja nem volt, igaz, az első tíz perc nem szólt másról, minthogy simogattam a pálcával, meg ha meg akarom mutatni másnak, mi baj van vele, akkor nincs vele semmi baj. Föl is ültem rá, aranyos volt. Csak Gy. a mesterem piszkál folyton, amiért nyáron megkértem Janiékat, hogy üljenek rá. Azt mondta, az ember a barátnőjét sem adja kölcsön másnak, hogy megtanítsák szeretkezni. Én meg azt mondtam erre, hogy de ha totál impotens vagyok, akkor lehet, hogy megkönyörülök rajta, és szerzek neki egy szeretőt. Lédának nagyon jót tett, hogy kijárkáltak vele terepre. Eltűnt a csánkpók a hátsó lábáról, izmosabb lett. Én meg majd kevésbé leszek impotens.

Persze attól is lehet a fáradtság (dolgozni aztán végképp nem bírok), hogy annyit táncolok, mintha mai csirke lennék, pedig nem vagyok már. Ha egy éve valaki azt mondja, hogy klasszikus balettra fogok járni, körberöhögöm, aztán lelövöm. Vagy fordítva. Erre meg hetek óta minden hétfőn ott kepesztek a rúdon, mint egy elhízott papagáj. A tanárnő többször megdicsért (gondolom, nem hitte, hogy ebből a testből ennyit ki tudok hozni), ettől persze még jobban kepesztek, de nem vagyok benne biztos, hogy jót teszek a térdemnek a folyamatos átfeszítéssel. Sokat fáj, majd Doki mond valamit rá. Aztán ott a tangó, a salsa, a hastánc, a kontakt - csak ne volnék ennyire tehetségtelen! Az eleje mindig jól megy, mert agyam van hozzá, aztán kilóg a lóláb. Vagy lúdtalp? A zenével is így voltam. Agyam volt hozzá, de fülem nem. Csak sajnos szeretem csinálni. A zenét is, a lovazást is, a táncot is. És végre megint voltunk tangózni a kedvesemmel, Jeromossal!