A héten ma először tudtam volna meglátogatni Lédát. Erre esett is, fújt is reggel, mikor indultunk volna! És olyan korán sötétedik! Napos ősz legyen színes levelekkel, nyálkás eső csak este, mikor már mindenki ágyban van.

Álmomban Lédával utaztam a prágai metrón. Odadugta az fejét az enyémhez, nem is félt, nézte a tájat. Akkor talán nem is metró volt, hanem vonat. Ha vele álmodom, mindig harmonikusabb a kapcsolatunk, mint a valóságban. Szeretek vele álmodni. Pár napja kifakadtam, hogy hányszor fogom még azt álmodni, hogy haldoklik az anyám. Inkább azzal szeretnék álmodni, hogy most mi van vele. Ma éjjel sikerült is azt álmodnom, ami a halál után van. Igazából nem a világ volt más, nem annyira a tér, sokkal inkább mi, emberek változtunk meg. Már nem sokra emlékszem, csak arra, hogy sokan voltunk, és nagyon jó volt a hangulat, de nem valami buli, sokkal inkább az a csoporthangulat, ami egy magas szintű, komoly munkát kísér, egy kórust, egy társulatot, egy terápiás csoportot. Olyan tájjal csak egyszer álmodtam, ami nincs a földön, amire gondolkodás nélkül azt mondtam, hogyha odaát ilyenek vannak, akkor akár máris mehetünk.

Ma megkaptam a kötetbemutatóra szóló meghívót a kiadótól, nagyon szép az is.