Hétfőn hazaugrottam Pestre a bécsi őszből a magyar nyárba. Pest hangosnak és koszosnak tűnt, és... izé... én hetek óta nem láttam ennyi kövér embert.
Este a novemberi hangjáték-felvételről és az együttessel megbeszélés, reggel rohanás a lovakhoz. Léda jól van, idétlenebb, mint valaha, Monty szegény rettenetesen lefogyott. A hirtelen beálló hűvös időben sokkal jobb a légzése, de nem biztos, hogy ilyen soványan neki lehet engedni a télnek. Ha nem lesz sokkal jobban, el kell altatni. Hiányozni fog. Mikor a nevét mondtam, rohant hozzám, bújt a hónom alá a csontvázfejével. Még mindig teli van életkedvvel, és még mindig nagyon szereti a hasát. Vittem neki egy csomó répát. Lett még egy új ló, egyéves kis méncsikó, tombolán nyerte az a lány, akinek már amúgy is van ott egy mammutszőrű vénasszonylova, Sári. Ezerkétszáz forintos csikó. Nagyon aranyos, és ha nagy lovak közelébe kerül, pampog a szájával, hogy ne bántsák, ő még kicsike. Tényleg kicsike.
Sárinak meg valami gyanús, mert rohangál és nyihog, amit egyébként nem szokott. Érzi, hogy a gazdája megcsalja.
A fogorvos próbált minél kevesebb traumát okozni, de kezelés után rohamokban hasított a fogamba a fájdalom. Azt hittem, nem tudok visszajönni, de megnyugtatott telefonon, hogy ez csak aznap lesz ilyen rossz.
A buszon hideg volt, meg is fáztam (most orr-fül-gégém van), itt Bécsben még hidegebb. Fura, egy kicsit úgy éreztem, mintha otthonról hazajönnék. Este lett volna egy Schubert Winterreise a Staatsoperben, rohantam, hogy még elérjem, erre az énekes lemondta. Lehet, hogy ő is megfázott, ezeknek az énekeseknek folyton van valami bajuk.
Most vár a munka, két napig nem írtam egy sort se. Most írok kettőt, és akkor megvan a napi átlag.