A napokban kedves, fiatal írótársammal beszélgettem. Meséltem neki a riasztó dolgokról, amiket nap mint nap tapasztalok az országban. Mocskolódó, névtelen kommentekről, fenyegetésről és rettegésről, alkuról és hazugságról. Egy darabig figyelmesen hallgatott, bólogatott, aztán óvatosan megkérdezte: ez nálad valami erőltetett naivitás, vagy tényleg? Úgy csinálsz, mintha mindezzel most találkoznál először. A világ ilyen. Én tudom, hogy öt ember, akiben megbízhatok, egyébként pedig nem várok semmi jót, és mindenre föl vagyok készülve.

Tátva maradt a szám, úgy elgondolkoztam. Tényleg, elég sokan mondták már, hogy naiv vagyok, hogy homokba dugom a fejem, hogy játszom a hülyét. De azt hiszem, nem játszom, tényleg hülye vagyok. Vagy naiv. Mert abban hiszek, hogy az emberek alapvetően jót akarnak. Amikor az ellenkezőjét tapasztalom, meghökkenek, elkeseredem, megrémülök, hogy a világ ilyen. De elég egyetlen barát, egy jó ember, hogy újra azt gondoljam: a világ alapvetően jó, csak vannak benne elfuserált, beteg agyú emberek. Abban hiszek, hogy aki nem úgy gondolkodik, mint én, az nem áruló, aki direkt átállt az Erő sötét oldalára. Abban hiszek, hogy a legtöbbször van közös nevező, csak meg kell találni.

Szalóki Ágiról láttam portréműsort a tévében. Ágit szeretem egyébként is, de pl. nem tudtam, hogy az egyik gyerekkoncertjén kiszúrt egy roma kisfiút, akit azóta fogadott keresztfiaként kezel: látogatja, segíti, támogatja. Hány énekes csinál ilyet? Ági csinálja, nem azért, hogy népszerű legyen, hanem mert ez jön belőle. És szerinte is egy csomó segítőkészség van az emberekben.  Én abban hiszek, hogy neki van igaza. Hogy az ember is csak akkor támad, ha az életét vagy a kölykét félti, ha nem hagynak neki menekülőutat – ahogy egy normális állat is.  Talán mostanában kevés a menekülőút, és túl sokan érzik azt, hogy épp az életüket védik. Talán tudatosítani kéne bennük, hogy mik a fontos és nem fontos dolgok. És hogy mindig van menekülőút.