"Íme áldásul volt nekem a nagy keserűség..." - ez az egyik kedvenc ószövetségi versem. Ezékiás király mondja, amikor halálos betegségből gyógyul meg. Ezt ismételgettem a legrémesebb napokban is abban a hitben, hogy egyszer ezt fogom érezni.  Most eljött, nem is kellett sokat várni, fél év után áldásnak érzem a fájdalmas időszakot. Azt hittem, végig kell élnem a gyászévet, de Isten nem olyan, mint ahogy elképzelem - hanem mindig sokkal jobb.
Amikor az utcán EXXX-emet megláttam, már nem menekültem, utána futottam, beszélgettünk, örültem neki, és nem akartam belepusztulni. Még csodálkozni se volt időm, csak utólag. 

Szeretek most tanítani. Persze ahogy öregszem, egyre rosszabbul bírom a rendszert, a kényszert, de öröm a gyerekekkel lenni, figyelni rájuk, része (és olykor katalizátora) lenni a folyamatoknak, találkozni a szülőkkel, és érezni a támogatásukat. Örülök a kollégáimnak, büszke vagyok rájuk - annyi megszállott alkotó és őrült pedagógus, amennyit még nem láttam egy helyen, talán csak a konziban. Nem hiába - művészeti suli. És életemben először van olyan főnököm, aki szeret. Sajnos anélkül nem bírok dolgozni. 
Igen, a közoktatás helyzete borzalmas. A fizetésünk késett. Nincs saját költségvetésünk, és ha kitörik egy ablak, nem tudjuk, lesz-e pénz beüvegeztetni, vagy papundeklivel kell betömni a rést. De amikor drámaórán megszületik egy hiteles pillanat, irodalomórán egy befogadói találkozás a szöveggel, szünetben egy felismerést hozó beszélgetés, akkor az ember azt mondja: megéri.
Melyik munkának van még értelme a tanításon meg a gyógyításon kívül?