„...kettőnk közt halkan rohad /egy bántalmazó kapcsolat.”

Elkezdődött. Nem most, az úszóedző botrányával: lassan, fokozatosan alatt szivárogtak ki a titkok, ahogy előbújtak az áldozatok, tíz, húsz vagy ötven év után akár. A népszerű magyartanár, a szerzetesek, a gyúró, névtelen apák és nagybácsik áldozatai, akik talán mostanáig elhitték, hogy tehetnek arról, ami történt velük.

A súlyos tüneteket nem maga a trauma, inkább az elhallgatás okozza, és most végre mintha kezdene a közbeszéd részévé válni az erőszak természete. Mintha kezdenénk felismerni a bántalmazó mentalitását. A gólyatábor szervezőiét, a vak komondoros polgármesterét, a lúggal bosszút álló orvosét. Még megússzák olcsón (vérlázítóan olcsón!), de fokozatosan a bántalmazottak pártjára áll a társadalom. A szekrény résnyire nyílt, és egész tömegsírra való csontváz dőlt ki belőle.

Nincs vége, nem is lesz még évtizedekig. Csak most már talán lehet beszélni róla. És sokan reagálnak az erről való diskurzusra is.

Vannak, akiket undorít, hogy előkerülnek a részletek. Nem értik, minek fél évszázaddal ezelőtti eseményeket előrángatni, lincshangulatot kelteni elévült bűnök elkövetőivel szemben, hogy miért nincs nyoma sem megbocsátásnak sem irgalomnak. Mások azt magyarázzák, gumicsontot rágunk, rázúdul a népharag a kisszerű elkövetőkre, míg csöndben kilopják a talpunk alól az országot, és röhögnek a markukba, hogy akárhanyadszorra is árnyékra vetődünk, míg kénye-kedve szerint semmiz ki a minket képviselni választott hatalom.

Ami ötven évvel ezelőtt vagy később történt, azóta bennünk van, és megbetegít. Azt ne higgyük, hogy akkor lezajlott a fertőzés, és meggyógyultunk! Egy apró kullancscsípés, akár sokkal később, az egész idegrendszerre kiterjedő tüneteket okozhat. A nehézfémek lerakódnak és összegyűlnek a szervezetben. A krónikus betegséget, amiben szenved a társadalom (vagy hívhatjuk népnek, nemzetnek, ha tetszik), úgy diagnosztizálhatjuk: visszatérés az agresszorhoz. Szélsőségesebb esetben: azonosulás az agresszorral.

Nem ötven évvel ezelőtt történt. Ötven éve történik. Vagy még régebb óta.

Nem tudom, milyen szadisztikus kiképzés kerget jóképű fiatalokat a nemi erőszak legmocskosabb hatalmi játszmájába. (Ceterum censeo a nemi erőszaknak annyi köze van a szexualitáshoz, mint az arc összetörésének, vagy a lúggal való leöntésnek – az élvezet nem a másik testéből, hanem a kiszolgáltatottságából fakad!) Milyen elfojtások késztetik a védeni rendelt tanárt, szülőt, élettársat visszaélni a rájuk bízottak kiszolgáltatottságával? Nem mentem fel az elkövetőket, csak az okokat keresem. Az első vírust a mutálódás előtt.

Évtizedek (századok? ezredek?) óta beleivódva (beleverve?) a magára hagyott áldozatba a hallgatás, a bűntudat, a szégyen: amiről nem beszélek, az nincs is, azt elfelejtettem, az nem hat rám. És lesz a megvert kisfiúból gyerekverő szülő maga is. A megalázott kislányból gyerekét megvédeni képtelen anya.

Nem lehet eleget beszélni az erőszak természetéről, amíg az országban, ahol élünk, egyetlen áldozathibáztató hang is hallatszik. Egyetlen „minek ment oda?”Addig újratermeljük az erőszakot. Addig tiszteljük a bántalmazót, és az ő oldalán állunk. Addig magunk is részei vagyunk az erőszaknak. Beszélni kell róla, amíg az utolsó áldozat is maga mögött hagyja a szégyent, és az utolsó elkövető is meg nem szégyenül. Ötven évig, százig, ha kell.

Tudjuk, hogy egy banális influenza is végzetes lehet a krónikusan beteg, legyengült szervezetre. Egy egészséges immunrendszerű társadalom egyetlen heves láz(adás)rohammal legyőzné a kórokozókat. Egy beteg először nem veszi észre, aztán már túl erőtlen hozzá, hogy az elszaporodott betolakodóktól megszabaduljon.

A (mindenkori) hatalom bántalmazóként lép fel a neki kiszolgáltatott, a képviseletével megbízott néppel szemben. Kiskorúságban tart. Azt mondja, te kicsi vagy, én nagy, és megvédelek. Ne kérdezd, ki elől, mindenki elől. Azt mondja, ha nem hallgatsz rám, bajba kerülsz. Azt mondja, nélkülem nem fog sikerülni, amit akarsz. Azt mondja, én tudom, mi jó neked, jobban tudom, mint te magad. Azt mondja, mindenünk közös – de csak neki van hozzáférése a bankszámlához. Azt mondja, mikor ver: érted teszem, és hidd el, nekem jobban fáj, mint neked! Azt mondja: bocsáss meg, szeretlek, soha többet nem fordul elő! – és virágot hoz. Aztán azt mondja, te tehetsz róla, mert felidegesítettél. Azt mondja, túlreagálod. Azt mondja, ha nem fogod be, kaphatsz még egyet, ami igazán kemény lesz! (ahogy a központosítás ellen tüntető tanárok most megkapják a teljes államosítást, a kisvasút meg, ha nem tetszik, Hegyeshalomig megy.) Aztán már nem mond semmit, csak üt. Indok nélkül. Lassan már indulat nélkül. Megszokásból.

Az áldozat pedig hallgat. Megpróbál megszökni, de nincs hova. Nem ismeri a szabadságot. Elhitte, hogy kicsi, hogy semmit nem ér, hogy a legtöbb, amit kaphat, hogy az agresszor beletörli a lábát. Ha elmegy, visszatér, mert nem ismer mást. Mert a világ iszonyú káoszában az egyetlen biztos pont a pofon. Az agresszor csizmája.

Áldozat-ország bántalmazót keres magának. Kiválasztja, mert biztonságot ígér. Odaadja a fizetését, a postafiókja jelszavát, a bankkártyája PIN-kódját. És meglapul. Alázattal kér magának egy szelet süteményre abból, amiért megdolgozott. Csodálja a hatalmat, amiért uralkodni képes. Szolgasorba hajtott egész megyék beszélnek mély respektussal az új földesurakról.

Ahol most tartunk, több évtizednyi ideológiai bántalmazás eredménye. És azt hisszük, a bántalmazóval lehet tárgyalni, egyezkedni, lehet szépen kérni, azt hisszük, hogy majd megváltozik. Hogy nem is ilyen, csak felidegesítettük. Elhitetjük magunkkal, hogy szeret, hiszen virágot hozott. Meg aranyérmet. Meg adott némi baksist, ötszázalékos fizetésemelést, rezsicsökkentést, tizenharmadik havi eztmegazt.

Nem. A bántalmazóval egyetlen dolgot lehet tenni. Eltávolítani és távol tartani.

Nem érdekel az aranyérem, amíg a hátoldala véres. Nem érdekel a virágcsokor. Nem érdekel egy bármilyen szempontból jól teljesítő ország, ha a saját polgáraira taposva jut előre. Nem lehet hallgatni az erőszakról, amíg élesen nem látjuk a különbséget birtoklás és szeretet között, uralkodás és vezetés között. Nincs megbocsátás, amíg nincs bűnbánat, amíg nem kapom vissza, amit elvettek tőlem. Leginkább a méltóságomat.

(megjelent a 168 órában)