Azok a rohadt kerekek csak azért vannak a fejemben, hogy összekeverjék az összes nyelvet, amit valaha tanultam! Eddig az angol és a német keveredett, most egy cseh musical dalszövegeit kéne lefordítanom, ennek köszönhetően az orosz is bekavar. Tegnap bementem a színházba, megkaptam a kottákat, remélem, hamar kapok felvételt is, nem vagyok én elég jó zenész (józan ész), hogy kotta alapján halljam is, mi szól. Most nem tudom eldönteni, megbocsátó vagyok vagy opportunista, ugyanis együtt kell dolgoznom valakivel, aki a múltkori munkánk közben igen ízetlen megjegyzéseket tett rám írásban, amik egészen szánalmas módon jutottak hozzám (bennefelejtődtek a korrektúrában). Akkor úgy döntöttem, hogy vele többet közösen semmit, de végül is a fordításomba nem fog beleszólni. De az is lehet, hogy az érvelésem csak pénzéhségemet leplezi. Ami persze jogos, mármint a pénzéhség, úgy néz ki, lőttek az alexandrás sorozatomnak. Havi egyet csinálhatnék ezentúl, de csak úgy, hogy a meghívott vendégeknek nem adok honort. Hát sejthető, hova süllyed akkor majd a színvonal. Ha viszont azt mondom, kösz, de így nem, az komoly anyagi bukás, akkora, hogy kereshetek partnert Lédalovamat eltartani. Ha elég híressé tudom tenni, talán akad, aki beszáll feles lótartásba. Cserébe felülhet és leeshet, megszaglásztathatja és megharaptathatja magát, és egyéb csodálatos dolgokban lehet része Lédának köszönhetően. Azt hiszem, több az esély, ha mindent elvállalok. Kellett nekem ló...!

A színházban Zsuzsával, a dramaturggal is beszélgettem a drámámról. Az első tíz percben olyan lelkesen dicsérte a verseimet és a prózámat, hogy mindjárt gyanús lett: a dráma nem olyan jó. Valóban így volt, azt mondta rá, olyan jólnevelt lett, és egyből tudtam, mire gondol. Amíg versben elég sok durvaságot megengedem magamnak, mert biztonságban érzem magam a formában, a nyelvben, a dráma annyira primer és direkt, hogy folyton ott volt bennem a kontroll, hogy ezt vagy azt nem kéne, mert giccses lesz, mert túlzás, stb. Így lett szegény amolyan se íze se bűze kísérlet. Végül a is versírásra tíz évem volt, és magamtól kellett rájönnöm mindenre. Ha a drámaírásra nem akarok tíz évet szánni, akkor bizony el kell fogadnom, ha megmondják, mi rossz és mitől, még akkor is, ha először nem esik valami jól. Mindegy, előttem az egész év, hogy valami előadhatót alkossak. Az azért megnyugtatott, hogy a többi ösztöndíjas író is hasonlóan kínlódik. Kaján disznó vagyok.

Megjelent egy kisprózácskám a februári Marie Claire-ben. Az a dizájnjuk, hogy a szöveg mellé rakják a szerző fekete-fehér fotóját, alá pedig egy mondatot a szövegből kiemelve, a szerző kézírásával. A szöveg az enyém volt, a fotó is, kiemelt mondat és a kézírás viszont nem. Nagyon rossz érzés volt a fotóm mellett más kézírását látni, ráadásul az a mondat nem is tetszett. Gagyi dolog egy ilyen elit női laptól. Ha küldenek egy korrektúrát, most nincs ez a helyzet. Dóra, a szerkesztő szerint kérhetek helyreigazítást, de csak felhívnám a figyelmet a hibára. Végül is akik ilyen elitnőcis magazint vesznek, nem a szépirodalomra kíváncsiak, úgyse fogja olvasni senki.

Összejött a régi színjátszóim maradéka, hogy hetente egyszer játsszak velük. Petra befogadott minket az evangélikus egyetemi gyülekezet egyik termébe. Még sose volt ilyen arany életünk. Nem voltunk sokan, de jólesett, hogy minden régi csoportomból jöttek. Volt, akivel öt éve dolgoztam együtt, jó volt újra látni, és jó volt, hogy öt év után is akar velem játszani. Nagyon bénának éreztem magam eleinte, elszoktam a tréningvezetéstől, egyáltalán az emberektől az itthoni írogatásban. Talán majd belejövök. És ha ez nem segít  a mizantrópiám ellen, akkor semmi.

Tegnap volt egyébként a heti egy depressziómentes napom. Többnyire sírósan ébredek, pedig semmi okom rá. És nem is szeretném, hogy legyen. Általában nincs kedvem meg erőm semmihez. Kimozdulni főleg. Ha meg kimegyek az utcára, attól félek, meg fogok őrülni. Annyira riasztó, amit látok. Csodálkozom, hogy még nem kattantam meg, vagy ha igen, még nem vettem észre. A világra való egyetlen adekvát reakció volna. Amikor a Nyugati aluljáróban sétálok, hallom a zajt, a plafon nyomasztóan alacsony, az emberi élet legalacsonyabb szintjén élők jönnek szembe, és attól félek, egyszer csak elkezdek sikítani tátott szájjal, és addig visítok, amit el nem visznek valamelyik klinikára. A Lipótra már nem vihetnek. Pedig ott szép a kert. Dávid azt mondja, ez még nem őrület, teljesen rendben van, ha az ember nem bírja tovább, és ordít, hogy ezt kifejezze. Ez megnyugtat. De azért maradok nyűgös-sírós, nem is tudom, hogy bír elviselni. Ma azért elment egy baráti családhoz, ahol van három vagy négy kisgyerek, azt mondta, nem is annyira beszélgetni, hanem mert ott nyugi van. lehet, hogy ott is alszik. El tudom képzelni, milyen idegesítő (sajnos nem izgató) lehetek, ha a három-négy kiskölök hozzám képest megnyugtató.

Ma egy picit voltam Lédánál, de egyáltalán nem volt rám kíváncsi, a többi lovat már fölvitték, és utánuk akart menni. Megcsinált mindent, de mindent ügetésben és nagyon idegesen, a neki hozott almát is úgy ette meg, hogy közben nézegette az istálló felé, úgyhogy inkább fölvittem, a boxban pucoltam le, mert már úgy nézett ki, mint akinek nincs is gazdája.

Anyának azt hiszem, nagyon sok vér fog kelleni a műtéthez. Azt hittem, hetente lehet vért adni, de kiderült, hogy évente háromszor. Amíg nem gyűlt össze a vér, nem fogják megoperálni. Állítólag nem is elég, hogy csoportazonos legyen. Remélem, van címzett véradás, akkor összekönyörgöm neki ismerősöktől és ismeretlenektől. És majd nyitott ajtóval autózunk, hogy donor is legyen.

Egyedül vagyok és fázom. Amikor Dávid nem alszik itthon, hajnalig szoktam nézni a tévét, hogy ne féljek, de most csupa krimi, akciófilm és thriller megy, amitől még jobban félek. Lehet, hogy el kellett volna mennem inkább tangózni, de nem volt kedvem. Olvasom Hellertől a Valami történt című regényt, az pláne nyomasztó, de már nem bírom abbahagyni. Dávidtól kaptam karácsonyra. Talán valami más jobbat tett volna. Még mindig fáj a fogam, meddig fog ez még tartani? Jó lenne itthonra egy cica.