Kiss Judit Ágnes naplova

Bizony vannak néhány dolgok földön és egen, Horatio, amiért sokkal jobb volna Németországban élni. 1. nem sűrítményből készült, préselt narancslé 2. makadámdió 3. almafröccs. Gondolkoztam is, hogy elhagyom értük az országot, csak úgy kapkodnának értem a németek! Azért a kulináris élvezeteken, a rossz időn, a béna szervezésen (sikerült mindenhova a legrosszabbkor beállítani) és azon is túl, hogy sikerült az első éjszaka nagyon megfáznom, jó volt kimenni egy kicsit Drezdába és Berlinbe.
Elsősorban azért mentünk, hogy barátokkal találkozzunk, ezzel persze az is járt, hogy németül kellett beszélnem, az elfogyasztott bormennyiség rengeteget számít. Persze nem abban, hogy jobban beszéljek, csak abban, hogy gátlástalanul beszéljek rémesen. Azért igyekeztem, minden napra jutott némi kényszer a kávézóban való rendelésen túl.
S. barátnőnknél a vécében találtam egy Eric Fried kötetet, nagyon egyszerű nyelven írt nagyon jókat. Néztem magyar fordításokat is, de azok valamiért nem működnek versként, most piszkálja a csőrömet, hogy meg kéne próbálkoznom néhánnyal, főleg azokkal, amik szójátékra építenek, gatyát felkötni, stb. De előbb a határidős munkák!

Már több mint egy hónapja tart a rosszkedvem, már Lédához kimenni is kényszeríteni kell magam, meg most megint be vagyok tojva a vezetéstől, amióta a kedvesem, Alex koccant újszerzeményű csótányautónkkal. Nehezemre esik dolgozni, találkozni emberekkel, szervezni az életemet, felvenni a telefont, ha hívnak, levelet írni, még táncolni is. Legszívesebben csak kuporognék itthon a takaró alatt, és édességet zabálnék, amitől még rémesebben néznék ki, amitől még inkább a takaró alatti csokizabálásra volna csak kedvem, így harapna a kígyó a farkába. Remélem, ez csak a téli fényhiány.

Mindenesetre most nincs rajtam az utazások utáni várakozás, hogy hazaérjen végre a lelkem is. Az mintha el se ment volna.

Vasárnapig valószínűleg csöndben leszek. Jó pihenést!

Ma február másodika, Gyertyaszentelő napja van. Állítólag ilyenkor bújik elő a medve téli álom után először a barlangjából. Ha süt a nap, azonnal vissza is bújik, a hiedelemmel ellentétben nem azért, mert megijed az árnyékától, a medvét nem olyan fából faragták (hogy is nézne ki egy fából faragott medve? királyfi, az még csak-csak), hanem azért, mert tudja, hogy még hosszú lesz a tél, és takarékoskodnia kell a zsírjával, mert elfogy. Már sokszor gondolkoztam azon, hogy be kéne vezetni a téli álmot, minden szempontból gazdaságosabb volna, és a zsírral se kéne annyit küszködni, hogy elfogyjon.
Holnaptól persze megint ború, de ma ragyogó napfényt talál a medve, visszabújik még két hónapra, mi meg még Húsvétot is télikabátban fogunk ünnepelni. A francba bele. Hónapok óta fázom.

Azért tegnap megfetrengtem a lovardában a térdig érő hóban. Léda nem, hiába biztattam, ő csak túrta befelé az orrát, mint egy disznó, és legelt a félméteres hó alól. Arra gondoltam, mikor felültem rá, hogy most legalább nem fogok félni leesni. De féltem. Ló hátán nyúl.

Rég láttam ennyi havat. Ki se tudtuk ásni az autót belőle, hogy elvigyük szerelőhöz. Persze a lovacskákhoz sem jutottunk ki, csak álmodozhatok róluk a fényképeket nézve. Séltáltunk tegnap a kedvesemmel, Ignáccal, és egy körúti boltra ezeket a plakátokat láttuk kiragasztva. Gyanús hogy ugyanaz követte el, aki a következőket: "Sérv eladó", "Idő vétel-eladás", "Kistérségi uzsorástanfolyam" "Nyaraltassa gyermekét panelban" - persze bővebben kifejtve.

Ígértem Lédát, itt van. Persze lapos, kétdimenziós és nem mozog. Az eredeti sokkal jobb. Azért a végén ott egy Bársony is.

Ebben az évben már most túl sokat voltam rosszkedvű. Nincs kedvem felkelni reggel, napközben legszívesebben nem csinálnék semmit, este nem akarok kimozdulni. Úgy érzem, nem végzek semmi hasznosat, ami meg hasznos, az idegesít. A némettesztek, ahol számot kell adnom arról, amit nem tudok, mindenképp, a háztartást fogcsikorgatva vezetem (vezetem? lökdösöm magam előtt!) Mondtam már, hogy utálok bevásárolni, főzni, mosogatni, mosni, teregetni, vasalni (azt nem is szoktam), porszívózni, felmosni, mit hagytam ki?
Írni nem tudok, nem megy, nincs kedvem táncolni, a lovazáskor megfáztam, hetek óta köhécselek, orrot fújok, így nem tudom beoltatni magam. Vagy ez már a disznóinfluenza?
Lehet, hogy nincs más bajom, csak keveset mozgok. Amióta kiderült, hogy az összes mozgássszervi panaszom abból eredhet, hogy az egyik lábam rövidebb, nem csinálok mást, csak azt az egy-két gyógytorna-gyakorlatot, amit a dokitól kaptam, a hidegben meg nem esik jól sétálni sem.
Lassan két hete fáj a fogam, a húzástól begyulladtak a mellette lévők, eszem az antibiotikumot, mellé a Normaflort a hasmenés, a grépfuitmagcseppet a gombásodás elkerülésére. Három nap augmentinszedés után már be tudom csukni a számat, tudok beszélni, és enni is majdnem. Sajnos leginkább csokit. Megint kitört rajtam az édességfalás, kéne még egy negyvennapos böjt. Nem, nem hiszem, hogy depresszió, de már kezd hasonlítani. És nagyon hiányzik a mamám. Tegnap meg egy olyan rettenetes vetélés-történetet hallottam (első kézből), hogy rémeket álmodtam tőle.

A héten sikerült lecserélni a kamaszkorba lépő, 12 éves autót - egy két évvel fiatalabbra. Ennél több pénzünk sose lesz, ha meg lesz, nem autóra költjük. Egy napot töltöttem az intézkedéssel, ez nem sok, de nagyon kimerítő, és persze még van mit csinálni. Főleg, ha tényleg el akarunk vele gurulni jövő héten Berlinig. Én még ki se mertem próbálni ebben a havas-csúszós időben. Még csak az kéne, csúszni bele árokba.

Talán a németországi telelés rendbe hoz. Addig megyek, meghallgatom újra a budapesti panaszkórust. Vagy írok egy másikat.

P. barátnőm mesélte, hogy benne mindig szól a zene, bármit csinál. Ha egyszer elhallgatna, ő sem maradna élve tovább. Valahogy én is így vagyok vagy a zenével, vagy a versírás lehetőségével. Mikor egy hideg téli este ki kell mennem az utcára, valamit megcsinálni, amit nem szeretek, arra gondolok, hogy hátha írok majd közben valamit. Ha nem lenne ez a lehetőség, nem bírnám ki. Úszni is csak úgy tudtam, ha népballadákat énekeltem közben, volt 200 és 400 méteres attól függően, milyen távon tartott ki az összes versszaka. Nem tudom, más hogy bír egy ilyen unalmas dolgot aggyal. Ha jól emlékszem, kisgyerekkorom óta történetekkel szórakoztatom magam, persze a nagy részük leginkább spanyol romantikus szappanoperára emlékeztetett. De a feltételezett kreativitás vigasznak tűnik, ha az ember nem olyan okos.

Egy blogíró lelkesen bejegyezte IQ-tesztjének eredményét (száznegyvenvalamennyi), mellékelte a linket is. Azonnal rákattintottam, megcsináltam én is, kiadott egy 160-as eredményt. Mikor már épp hízni kezdett volna a májam, józan gyanú fészkelte magát a szívembe: rossz a teszt. Másnap meg is csináltam egy hivatalosabbat. 120. Azóta rossz a kedvem, csak egy éjszakán át hihettem, hogy nagyon okos vagyok. Akkor meg pont aludtam.

Szombat este megszegtem a Tízparancsolatot. Meg van írva: ne kívánd a te felebarátod házát, én meg de. Egy régi baráti pár házát. Most már tényleg házaspár. Szaunájuk is van, jó volt benne, a kedvesem, Artúr sajnos nem szereti, nélküle kellett élveznem ezt a testi megújulást. És életemben először fordult elő velem, hogy bemutatkoztam valakinek, aki összeráncolta a homlokát, és visszakérdezett: a költő? Zavarba jöttem, meg hízott a májam is. A kedvesem, Artúr erre szemrebbenés nélkül Kosztolányi Dezsőként mutatkozott be ennek a lánynak. De ő nem hitt neki.

Tegnap meg egy nagyon aranyos bejegyzést találtam a következő blogon december 13-án arról, hogy meglepő módon a költő is meg a tanár is ember:tamasn.spaces.live.com/ Annyira megható, nem is láttam még ilyet. Azt hiszem, az én tanítványaimnak nem volt ilyen problémájuk. Feledhetetlen élmény egy osztálykirándulás, amiről majdnem egy órát késtem, mert annyira görcsölt a hasam (havilavina), hogy nem tudtam elindulni, amíg nem hatott a gyógyszer. Felhívtam a kollégámat, hogy várjanak meg, mihelyt meg tudok mozdulni, megyek. Ő pedig hősiesen bevallotta az osztálynak, hogy a tanárnő menstruációs panaszok miatt késik. Egy óra múlva befutottam. Hát azt a gyöngéd gondoskodást, amit a 17 éves és kissé túlinformált fiúktól kaptam, azt sok feleség megirigyelhetné. Csak az elején voltam zavarban. Etettek-itattak, párnát tettek a fejem alá, és ölben akartak cipelni. Jó, egyszer tényleg haza kellett vinni óráról, annyira begörcsöltem. Azt is tudták, ha fájt a derekam, és szemük se rebbent volna, ha hanyatt fekve tanítok, mert úgy kevésbé fáj. Persze azért nem minden osztállyal volt meg ez a viszony, de azért a legtöbbel. Hogy hiányzik a tanítás!
Ma felhívott egy volt diákom, elég problémás gyerek, aki miatt a legtöbbet kaptam a suliban, hogy csak a tehetségeseket pátyolgatom, rá meg nem figyelek. Jól esett. Viszont tegnap felkeresett egy volt tanítványom testvére, hogy nem foglalkoznék-e vele irodalomból, és elutasítottam. Nem tudom, szabad volt-e ilyet csinálnom. És nem tudom, volna-e bennem elég alázat visszamenni a katedrára, ha nem tart el tovább a drága szponzorcég.

Bogarat ültettek a fülembe, fordítsam le én is a Vándor éji dalát. Csak úgy Kosztolányi, Weöres és még sokak után, lehetőleg anélkül, hogy befolyásolnának, csak az eredetire hagyatkozva. Nem bírtam ki, hogy meg ne próbáljam, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja.

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Már minden csúcs fölött
csend van.
Az ághegyek között
épp csak
leheletnyi szél.
Hallgat az erdei madárka,
várj, nemsokára
nyughatsz, ne félj.

Biztos vannak a nagyon fordításaival megegyező sorok, meg biztos nem jó, de játszottam vele egy kicsit.

Ma éjjel tanítottam álmomban. Olyan srácok is ott voltak, aki valójában már 25-26 évesek, voltak újak is, nekem Petőfitől kellett átvennem az osztályt érettségi évének márciusában, esély nem volt, hogy végezzek az anyaggal, mégse bírtam ki, hogy ne álljak meg definiálni a szabadságot. És annyira boldog voltam a figyelmüktől, attól, hogy szerethetem őket. Valaki elkezdett enni, én rászóltam, hogy nem ér, én se eszem, nyújtotta a szendvicsét (ez a valóságban is számtalanszor előfordult), erre a többiek félig körberágott islereket nyújtogattak felém, mindent kiraktam a tanári asztalra, és elkezdtem magyarázni, hogy olyan kajákon élnek, amiket jó esetben hetente egyszer volna szabad csak enni. És jött az egészséges életmód, és közben örültem, hogy fontos dolgokról beszélhetek velük, az érettségi meg majdcsak lesz valahogy.
Jó volna újra tanítani. Csak nem tudom, hogy bírnám a percre beosztott életet, a kollégákat, szülőket, főnököket. Lehet, hogy a gyerekek is megváltoztak azóta? És nem lenne időm Lédához kijárkálni.

Ma is voltam nála, nagyon figyelt rám, most azt tanultuk, hogy a legkisebb mozdulatunkat is kövesse, először a földről, aztán a hátáról is. Olyan jó volna, ha nem félnék, hogy leesem, sokkal jobban érzem a mozgását, ha nincs rajta a nyereg. És annyira készséges volt, hogy az hihetetlen. Örülök, hogy ő van nekem.
Annak már kevésbé, hogy hazafelé nem találtam parkolóhelyet, pedig legalább fél órán át kerestem. Azt a rutinozást, ahogy kifordultam-befordultam, ha a kedvesem, Vince látja, nagyon büszke lett volna. És csak egy visszapillantóval ütköztem, de az tényleg kutyaszorító volt. Fujj, de rémes Pesten vezetni!
Tegnap meg azért voltam magamra büszke, mert németül beszéltem a kedvesem, Vince jelenlétében, igaz, J. barátnőm kipakolt elém egy csomó pisztáciát, kesudiót és palacsintát, hogy belefeledkezzem az evésbe. Azért jó nehéz volt a táncházmozgalom poltikai hátteréről beszélni, meg arról, hogy lehet valaki patrióta anélkül, hogy szélsőjobbos volna. A német média úgy állítja be Magyarországot, mint a leendő negyedik birodaloom várományosát, én megteszek ellene mindent, amit tudok, még németül is magyarázom. Persze alapvetően több benne a mutogatás, mint kéne, de majd belejövök.

mert kitépték egy bölcsességfogam.Most nem esik jól enni, se beszélni, de mindennek olyan ritmusa van,minthogyha megint balladákat írnék,és abbahagyni nem tudom sehogy.Legalább a rím leszállhatna rólam, de a félrím úgy lóg, mint a kolonc a sorokon, amelyeket azért se tördelek verssé, azt ne higgye itt, hogy mindig az lesz, amit ő akar! De jó azért a jambus. Jólesik. Biztos valami magzatkori emlék,hogy anya szívverése ringatott. És a ti-tá megnyugtat, míg csak élek, sőt elhiszem, hogy nem vagyok halott.

Megpróbáltam utánanézni a neten, mit jelent költőnek lenni. Sajnos nincs itthon értelmező szótáram, az online szótárakban pedig találtam költőtáskás levelibékát (Gastrotheca marsupiata) a farkatlan kétéltűek rendjéből, de talán mégsem ez az, amit kerestem. Remélem. Lehet, hogy rossz helyen kerestem.
Nem tudom, per definitionem ki vagy mi a költő, kit és milyen alapon nevezhetünk így. J. barátom szerint a költőnek konszenzuális legitimációja van. Ezeket megtaláltam a szótárban, megegyezéses törvényesítést jelent, csak nem hangzik olyan elegánsan. Mindesetre azt jelentené, hogy egy költőt nyilvánosan költőnek nevez egy másik olyan költő, akit már más hasonló módon legitimált költő költőnek nevezett. És a tanítványi láncolat Buddháig megy. Jézus nemzetségtáblázata pedig Ádámig.
Nincs ebben semmi rossz, ha jól tudom, a zongoraművészek Mozartig vezetik vissza a tanítványi láncolatot.
Mások szerint viszont csak halála után derül ki valakiről, hogy költő (posztumusz legitimáció).

Innentől kezdve viszont mit kezdjek azzal, ha valaki engem költőnek tart? Mostanában egymás után sokszor futottam bele abba, hogy távoli ismerősök elkezdtek másként viszonyulni hozzám, mikor megtudták, hogy versekkel foglalkozom. Nagyobb tisztelettel. Ennyire él még a hétköznapi emberben a romantikus tisztelet? Felnéznek arra, akit költőnek lehet tartani? Kicsit szégyellem magam, mert nem érdemlem, nem leszek én ettől jobb ember. Kicsit megrémít, hát ezt már mindenki tudja?
Felelősség, mondja a kedvesem, Antal. És ezt nem is akarom lerázni magamról, tanárként is volt, a tudat, hogy jobban figyelnek és szigorúbban ítélnek meg, nem mindegy, mit mondok, mit teszek. (Persze a legdurvább figyelem a családtól jön, akik azt is hallják, hogy káromkodom gyakorlás közben.)
A felelősség jöhet, csak szerepeket nem akarok, figyelmeztetnek is rá, nem keverni a kettőt, tudni, mit mondok nyilvánosan, mit versben. Főleg mit nyilvánosan. A versben több a védettség.

És számít ám a tévé is. A Szószt mostanában kezdik nézni (mikor már valójában nincs is), lépten-nyomon emlegetik, hogy láttak (nem, az ismeretlenek nem állítanak le az utcán), és érzem, hogy ettől máshogy néznek rám, komolyabban vesznek (vagy egyáltalán észre), köszönnek, kedvesek, mert benne voltam a tévében (ó, áldott sznobizmus!) Jólesik, mulattat, bosszant, de el ne szédítsen!
Csak a gerincemet kell mindig megtámasztani szépen, hasizomból, központ megtart, balansz.

Szerda este a Godot Irodalmi Estek keretében beszélgetés is volt, koncert is, ahogy azt a holnapon írtam. Esze Dórával, Bárdos Deák Ágival és velem beszélgetett Czapáry Veronika, és mindnyájan zenéltünk kicsit. Én a zenésztársakkal többet is. (Valami nevet kéne adni a Keleti Átjáró maradványának, továbbélésének, mielőtt valaki rólam akarná elnevezni, amire volt kísérlet, csak nagyon utálnám. Igazából még nem is együttes. Egyelőre csak hangfestéssel foglalkozunk.)
Már órákkal korábban oda kellett menni beállni (nagyon klassz volt a technikus srác - szakmai értelemben (is)). Akkor még lehetett látni a füsttől. Fájt a gyomrom (rég nem csinált ilyet koncert előtt), bedobtam egy fél Unicumot (rég nem csináltam ilyet koncert előtt, meg egyébként se.) Akkor még nem tudtam, milyen bölcs megérzés sugallta ezt. Aztán mikor megjelent D.L. nagy magyar zeneszerző, hogy meghallgassa, mit művelek, miután néhány hete a kedvesem, Boldizsár szerint hosszú perceken át folyékonyan fikáztam neki egy előadását telefonban (én azt hittem, csak disztingvált, pontos kiritkát adok), azt éreztem, hogy fél deci kevés is.
Rettentően be voltam szarva, hogy kiderül, csak a szám nagy, tudok én mást fikázni, de zenélni nem. Eszembe is jutott hajdani tanárom, akitől egy barokk koncert első tételéről megkérdeztem, nincs-e stílusában a francia ouverture-ökhöz köze, mire kifakadt, hogy tőle akár a középkori ír zenéhez is lehet köze, játsszam és kész, az ilyenekből lesznek a kritikusok, akik ugyan zenélni nem tudnak, de megítélik, ahogy ő muzsikál! Erre mondta viszont az anyukám, hogy nem tudok tojást tojni, de megismerem, melyik a záp.
Szóval be voltam szarva, mert persze nem én hívtam oda, jó, megfordult a fejemben, de hát hol vagyunk még attól, hogy szakértő közönségnek..!
A Dórával közösen játszott Händel alatt jól eltakartam a fejemet a kottával, de aztán a saját számainkra már ki kellett állnom énekelni-fújni, inkább süllyedtem volna el! De a srácokkal olyan jó zenélni! Rám mosolyognak közben, és már nem is annyira ijesztő a helyzet. És tulajdonképpen nagyon szeretem csinálni.
Utána többen odajöttek, ismeretlenek is, hogy jó a zenénk, sőt D.L. is azt mondta, hogy alapvetően tetszett neki, disztingvált, pontos kritikát majd emailben. A felvételt meghallgattam utána, nem mondom, hogy nincs a dalokon mit csiszolni, de megszólaltak. És olyan jól esett, hogy nemcsak nekem tetszettek! Egész este meg másnap euforikus állapotban voltam tőle.
Aztán ma délelőtt kinn voltam Lédánál, ott csak rá lehet figyelni.

Többen hívták fel a figyelmememet egy korábban inkriminált blogra, pedig nem akarok vele foglalkozni, a címét se írom le, nehogy reklámnak minősüljön, ahol most épp arról írnak, hogy a kortárs költészetet az olvasók támogatják "adóforintjaikkal", és a szakmai szervezetek úgy költik az adófizetők "adóforintjait", hogy döntésük - mivel ízlésre alapul - sosem lehet objektív. Nem az az érdekes, hogy kedves bloggertárs kívánja-e "adóforintjaival" támogatni a kortárs költészetet vagy nem, hanem a retorika volt ijesztő, a leggusztustalanabb politikai kampányokat idéző, mert az "adóforintok" emlegetésével mindenkit lehet pisztolyozni, és tényleg elkeserít, hogy ez a szóhasználat és gondolkodás a kultúrába, a művészetbe is befészkelte magát. Ez végtelenül elszomorít, ennyire nem süllyedhetünk.

Úgy alakult, hogy az a két ember, akikkel együtt tanulok németül, az első órán bejelentette: el kívánja hagyni az országot. Mert ide nem lehet gyereket szülni. Mert itt nem lehet sok pénzt keresni, nagy házat venni, szép autót. A tanárunk vetett rám egy-két oldalpillantást, ismer, várta, mikor robbanok ki - és fel.
Én attól féltem, hogy hangosan zokogva üvölteni kezdek, úgy fájt, mintha anyára mondott volna valaki rosszat, olyanért, amiről nem is tehet. Ismételgettem magamnak, hogy joguk van a véleményükhöz, miért kéne mindenkinek úgy gondolkoznia, ahogy nekem, lehet, hogy én vagyok anakronisztikus, lehet, hogy belőlem hiányzik valami, amitől modern és kozmopolita és européer vagyok. Hogy egy gazdasági szakembernek mindegy, hol él, csak én vagyok belenőve a nyelvbe, mert mást igazán nem tudok, és nem is hiszem, hogy valaha tudnék, mert ezen a nyelven meséltek, mikor kicsi voltam, Arany-balladáit mondták az ágyam mellett, mert az első szavam az volt, hogy ág, mert ezen a nyelven tanultam egyszerre szavakat és struktúrát, hogy a "honvéd áll a Hargitán" sorban azt halljam, hogy a honvédál az egy ige, és azt kérdezzem: anya, te mit szerintesz?
Hallgattam őket, és azt láttam: követelőző, elkényeztetett gyerekek, akik csak azt nézik, ők mit kaphatnak, fel sem merül bennük, hogy adhatnának is. Verssorok jártak a fejemben, "Szép vagy, o, hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi. Ám természettől mindez lelketlen ajándék. Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet." A fiak szent akaratja a menekülés, és meg is értem, mert nem könnyű itt sem élni, sem meghalni.
Át kéne már írni Vörösmartyt is, update-elni kicsit: "Csúnya kis országom, a négy folyó valamivel kevesebb lett, a hegyeket is csak néhány Wass Albert-rajongó sírja vissza. És ha már méretben kisebb vagy az átlagosnál, reménykedsz a gyerekeidben, ahogy az elszegényedett, öregedő szülők. A fiaidnak meg semmilyen akaratja sincs, nemhogy szent, mehetsz az Arany Alkony otthonba, eladtál mindent, cserébe holtodig eltartanak."
Néha torzítva: "Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, szöveget is csak itt írhatsz, ó lélek. Ez a hazám."
Mondhatta Kölcsey, Vörösmarty, Ady és József Attila, én meg szánalmasan patetikusnak érzem magam, ha kimondom: nem vagyunk méltók erre az országra.

Addig bírtam, hogy Kanada agyat vesz állampolgárságért, ha elég diplomád van, befogadnak, mehetsz új életet kezdeni a nagy hidegbe, ha nincs, maradhatsz országanyád szoknyáján, műveletlen, nem vagy jó semmire. Maradnak itt országanya Down-kóros gyerekei, akik nem kellenek máshova, meg talán néhány értelmiségi merő kalandvágyból. Kitörtem, hogy ez undorító, hogy pénzért bármit, néztek rám csodálkozva, el is hallgattam, egyrészt mert nem akartam vitát, másrészt mert nem tudok annyira, hogy németül magyarázzam. Emlékszem, egy svájci '56-os emigráns nő mesélte, hogy még a fogát is megnézték, a mellét is megfogdosták, mint a rabszolgapiacon, alkalmas-e, hogy Svájc befogadja. Akinek nincs három diplomája az ne akarjon új életet kezdeni. Hát miért nem szerzett diplomát? Ó, igen, kérdezzék a roma gyereket a borsodi kis faluban, miért nem szerzett diplomát! Aki meg szerzett, menjen, fitymálja az érettségizett ausztrált, aki nemcsak Goethéről, Lutherről sem hallott, ő megtanulta itthon, a szar ország szar oktatási rendszerében azért csak beleverték. Igaz ugyan, hogy ott nem fogadják el az orvosi diplománkat, de egy ápolónő másfél éves keresetéből egy évet utazgathat szerte Európában, míg nálunk elmehet egy hétvégére Velencefürdőre.
Akkor nekem végül is minek a nyelv, ha itthon akarok maradni nyakig a szarban, pedig lett volna lehetőségem máshol? Épp azért, hogy minél többeknek tudjam elmondani, hogy nem igaz, hogy itt csak romagyilkosság és rasszizmus van, vagy Magyar Gárda vagy Internacionálé. És tenni is, hogy ne így legyen.
El lehet-e hinni, hogy a véleményemmel nem akarok senkit bántani? Nem kell velem egyetérteni. Nem mondom, hogy aki mást gondol, nem magyar. Jó lehet külföldön élni, tanulni, aztán hazajönni, mint a mesterlegények vagy Mária Terézia testőrei írónak. Vagy lehet új életet kezdeni másutt, ahogy kezdhet nálunk újat kurd és albán, és elfelejteni a régit. Nekem ez már, azt hiszem, kimarad. De nem tehetek róla, belém van vésve, égetve, amit én magyarságnak tartok: a nyelv, a költészet, a zene, ami nélkül nem tudnék vagy nem akarnék lenni. Nem is tudom, anyám-e vagy szerelmem, de képes vagyok elbőgni magam, ha ilyenekről írok. Hogy tudom ezt elmondani Árpád-sáv nélkül?

Mostanában jó napjaim voltak. A menedzserem bekeményített, mert nem dolgoztam rendesen tavaly, hanem folyton a szociális kapcsolataimat ápolgattam. Ha valaki felhívott, hogy ráérek-e, azt mondtam, tulajdonképpen igen, hiszen nincs kötött munkaidőm. Ebből lett a baj. Most hetente max. kétszer mehetek találkozni valakivel, és ha pl. fodrászhoz vagy orvoshoz megyek, az is egynek számít. Nincs ennek szíve.
Ráadásul arra is rájött, hogy ha mozgok, jobban tudok dolgozni. Viszont dolgozni délelőtt szoktam, úgyhogy minden napot sétával kell kezdenem hóban-fagyban. Tény, hogy utána sokkal jobban tudok dolgozni, de akkor is! Ezért fölkelteni!
Mindenesetre mostanában dolgoztam is, zongoráztam is picit, gyakoroltam is picit, és ez jót tesz a lelkemek.

Igazán azért a tegnap esti salsabuli dobott fel. (Engedéllyel!) Nem szoktam kimaradozni este, kilenckor már ásítozom, most is egy fekete tea, meg egy rettentő csípős csokis-csilis kávé árán maradtam ébren, de itthon van végre külföldről J. barátom, akivel már tavaly nyáron táncoltunk együtt kétszer. (Az volt életem eddigi két salsabulija) Kedves jelenlegei táncpartnerem aggódott, hogy megy majd J-vel másfél év után, más stílust tanulva. Hát mint kés a vajba! Vagy azt másra mondják? Próbáltam nem vigyorogni, de nem ment, egész este körbevigyorogtam a fejemet, mint egy fogkrémreklám. Tánc közben ez gyakran előfordul velem.
Ő rengeteget tanult ezalatt, és nagyon jól vezet, meg talán az is számít, hogy barátok vagyunk a sokszáz kilométer távolság ellenére is. A barátnőm férje zsírprofi, vele mégis inkább ciki volt, mint nem. J-vel éjfélig táncoltunk (tulajdonképp csak két és fél órát), éreztem, hogy reggelig bírnám, csak aztán nem tudnék felkelni három napig. Egy-két másik emberrel is táncoltam egyet-egyet, de azért mentem elsősorban, hogy J-vel legyek végre sok-sok hónap után.
Tánc közben rengeteget gondoltam Lédára. Hogy nekem kezdő salsa-táncosként mennyire fontos, hogy kivel táncolok, hogy mennyire tisztán mutatja, mit akar. Egy mezőségiben vagy akár tangóban is elmegyek kezdőbb párral, mert a nem egyértelmű mozdulatból is sejtem, mit akar. Szegény Léda kezdő ló, neki nagyon számítana egy haladó lovas. El is határoztam, hogy kimegyek, és elmondom neki, mennyire megértem.

Ma reggel a kedvesemmel, Simonnal elmentünk érdeklődni, mennyiért lehetne lecserélni lassan kamaszkorba érő autónkat. Hát annyink sose lesz. Az autókereskedő (egyébként kedves ismerős) javasolta, hogy írjak pl. Dávid Ibolyáról, mondtam, hogy bizonyos kor alatt az utcasarki munka is jól fizet, és erkölcsileg hasonló megítélés alá esik. Ha egyszer annyi jogdíjam lenne, hogy autót vegyek belőle! De most, mikor a diákhitelem törlesztőrészlete is felugrott örülök, ha Léda enni kap. Egy autót el lehet adni, ha az ember megszorul, még egy lakást is, de egy lovat? Remélem, annyira sose leszek bajban.

Már nagyon rég ide akartam applikálni ezt a művet, melyben mi magyarok világviszonylatban a legjobbak vagyunk. Helsinki, Ústí nad Labem és Jeruzsálem panaszkórusa elbújhat.
www.youtube.com/watch Nincs mit szégyenkeznünk, ebben tényleg mi értük el a csúcsot, lehet próbálkozni a megdöntésével.

Vasárnap addig nyíttam, míg a kedvesemmel, Titusszal a nagy hidegség ellenére kimentünk lovacskázni. Szegény Léda azzal kezdte, hogy belement a villanypásztorba, úgy megcsapta az áram, hogy aztán a közelébe se ment többet, nem tudtam kicsalogatni a karámból, úgyhogy Pipacsot vittem el játszani. Léda iszonyú féltékeny lett, rohangászott fel-alá a karámban, futott utánam és nyihogott, hogy én az övé vagyok, hogy merek más lóval szórakozni!
Pipacs viszont egy-két kör után csatlakozik az emberhez, és onnan le se lehet rázni, úgy kellett a végén elküldenem magamtól. És nagyon gyorsan tanul, elég egyszer hibáznia, és megérti, amit kérek tőle. Már nagyon unatkozott, mozgáshiánya volt, minden foglalkozást jó néven vesz.
Aztán sikerült az én féltékeny Lédámat kicsalnom a karámból, és játszottam vele. Jót kergetőztünk, és most éreztem, hogy ő is élvezi a játékot, rázta a fejét, ahogy futott utánam, egészen oldott volt. Annyira szerettem volna felugrani a hátára nyereg és kötőfék nélkül, folytatni a játékot, amit a földről elkezdtünk, de nyúl vagyok, és a föld is meg volt fagyva. De most először éreztem, hogy Lédának is öröm velem lenni, nemcsak nekem vele. Aztán csak álltunk, az arcomhoz tette az orrát, abszolút intim gesztus egy lótól.
Most alig várom, hogy újra lássam.

Lehet, hogy már tettem fel fotót a lóbarátnőkről, de most ide kívánkoznak megint:

Persze, hogy tettem újévi fogadalmakat. Már meg is szegtem mindet. "A rossz tulajdonságainkat nem dobhatjuk ki az ablakon, fokonként kell őket letuszkolni a lépcsőn." - ez egy pontatlan Mark Twain-idézet volt. Azt meg a most olvasott könyvben (Sam Keen: Belső tűz - a férfilétről) olvastam, hogy Gestalt-terápia (valami marha alaplélektannak írta alaklélektan helyett) szerint a változás első pontja, hogy nem akarunk változtatni, csak figyelni. Ha ez igaz, akkor jó úton járok.

Mindenesetre fejfájós, lusta évet kezdek. Utálatos. Idén még nem is láttam a lovamat. Hideg van, nyűgös vagyok. Csak az a jó, hogy a kedvesem, Ábel mellettem van.

"A házasság arra való, hogy két ember kiszeressen egymásból, és beleszeressen a valóságba." (Sam Keen: Belső tűz)

Ma megint egyedül autóztam ki a lovacskákhoz! És csak egyszer dudáltak le visszafelé, mert nem fért el tőlem a busz, mikor átengedtem a gyalogosokat a zebrán. Viszont kétszer is villogtak hálásan, mert én mindenkit beengedek magam elé!

Lédát rögtön felnyergeltem, lassan szokja a hevederhúzást, a felszállást. De még leginkább arra megy, amerre ő akar. Ráadásul kocsiba fogták a térdig érő minilovakat, az összes normál ló kikészült tőlük. Nem tudták eldönteni, hogy érdeklődnek vagy félnek, rohangáltak összevissza - sajnos Léda alattam, be is voltam tojva. Majdnem mindig rosszul saccolom meg, hogy mennyi idő után lesz elege belőlem, meg kéne előzni, hogy jelét adja. Egy-két percen múlik általában. Jobban kell figyelnem rá. Egy kicsit játszottam Pipaccsal is, nagyon mozgáshiánya volt, megfuttattam a lovardában, aztán tanítottam neki egy-két dolgot. Nagyon okos. Csak én lepődöm meg, ha nem úgy reagál, ahogy várom, és rögtön nem tudom, mit kéne lépnem. Azért jó érzes volt, hogy megért néhány dolgot. Meg a napfény és tavaszi meleg. Tényleg kész meditáció ott lenni, és ma nem kellett rohanni. Aztán pár napig úgyse látom őket. De hogy ez a vezetés mekkora szebadságot ad! A kedvesem, Tamás ma nem ért rá, kuksolhattam volna itthon a ragyogó napsütépsben lovatlanul!

A gyülekezetben, ahová gyerekkoromban jártam, volt egy középkorú, egyedülálló nő. Hátizsákkal járta Erdélyt, vitte az élelmet, a gyógyszert, mikor még kevesen merészkedtek át a határon. Sokat mosolygott, és úgy tűnt, semmi nem riasztja meg. Ha valaki aggodalmaskodott, mindig azt mondta rá: "Nyugi, odafönn is laknak" Egyszer Kalotaszegen Kós Károly házában járt, ott is aludt, befogadták, megszerették. Akkor vett magának egy bögrét, és elnevezte:"hogy jövök én ehhez?"- nek. Azután, ha ránézett, az jutott eszébe, mennyi jót kapott, mennyi nagy dologban volt része érdemtelenül. Cili. Elpusztíthatatlannak tűnt, nem is emlékszem, mikor halt meg, annyira valószínűtlen, hogy nem túrázik tovább a hegyekben. Ezt a két dolgot tanultam tőle, hogy odafönt is laknak, meg hogy jövök én ehhez.
Nem azt várni, mit kaphatok még, mit nem kaptam meg egyáltalán, mire lenne még jogom. Hogy jövök én ahhoz, hogy szeretteim és anyagi javaim legyenek, és hogy az Isten szóba álljon velem?

Karácsony előtt a legnehezebb őrizni az ünnepet. Amikor a bevásárlóközpontban tolonganak az emberek, a szelídséget. Persze a legjobban az dühít, hogy nekem is újra meg újra el kell mennem bevásárolni, mert nem vagyok fényevő szent. De azt hiszem, nem véletlenül mondja Jézus: "nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg a gonosztól." És ez aztán eléggé ránk fér. Most picit egyedül vagyok, próbálom megszilárdítani magamban, hogy ezen a napon nem embereket ünneplünk, hanem az Isten szeretetét. Bachot hallgatok, aki a legtisztábban hozza el a menny zenéjét (tuti, ilyet ember csak úgy nem találhat ki!).

Ma arra jöttem rá (arra tanított Isten - kinek melyik metanyelv működik), hogy ő személy, és neki csak a személyes dolgok számítanak. Többet ér előtte száz forint, amit egy hajléktalan kezébe adtam, mintha több ezret adakoznék csekken valami alapítványnak. Vagy a legtöbbet, mikor a kedvesem, Ádám, lerohant egy pléddel és betakart egy alvó hajléktalant. Lehet, hogy már ez is meg van írva: "egész vagyonomat szétoszthatom is [...], ha szeretet nincsen bennem, semmi hasznom abból." Hogy egyetlen dolgot kell keresnem: a személyeset, a kapcsolatot. Azt hiszem, törekszem is rá.

Megértem, hogy Karácsonykor követnek el a legtöbben öngyilkosságot. Sokan akkor szembesülnek vele, hogy nem tartoznak senkihez. Sokan akkor is, ha van családjuk. Ha a szeretet ünnepe csak a család ünnepe, az nem azt jelenti, hogy csak a családunkat szeretjük? Sokszor őket is csak kötelességből? Nekem is nagyon hiányzik most anya, jobban, mint mostanában bármikor. Lehet, hogy Karácsonykor a hiányainkat ünnepeljük?
Olyan Karácsonyt szeretnék, amikor nincs nagy főzés, csak hajában sült krumplit eszünk, bárki feljöhet a barátaim közül, aki egyedül érzi magát, zenét hallgatunk, vagy még inkább énekelünk, nem kell sütni-főzni-takarítani. De mikor? Most már nem mondhatom, hogy majd ha nagy leszek, mert ennél nagyobb már nem leszek. Akkor hajrá!

A karácsonyfám a szobafenyő, amit néhány éve anyától kaptam. Nem kaptam rá díszeket, hát felraktam rá a saját ékszereimet, tényleg ezüst van rajta, nagyon tetszik. Meg néhány szalmacsillag. Most már csak énekelni kell.

Ma is autóval akartam menni Lédához, de a kedvesem, Teofil, lebeszélt, azt mondta, ő is métereket csúszkál az autóval. Maradtam a vonatnál, fagyoskodtam tíz percet az állomáson, mire lovastársam értem jött, még jó, hogy melegen öltöztem.
Lédát eleinte a nyereggel próbáltam kibékíteni. Ha van mivel foglalkoznia, leginkább ha  eszik, észre se veszi, hogy meghúzom a hevedert. Máskor meg hátraharap. Hát most egy órát játszottam azt, hogy felraktam a nyerget, levettem, felraktam, meghúztam a hevedert, kilazítottam, meghúztam. Néha dühös volt érte, néha nem. Ma azért kicsit csiklandósabb, megint sárlik, pedig két hete hagyta abba, és télen nem szoktak olyan gyakran a fiatal lovak sem. Mitől van nekem ilyen szerelmes természetű lovam? Udvaroltatott magának Fáraóval, a ronda kosfejűvel, aki egész begerjedt, és erotikusan harapdálni kezdte. Erre Léda csikóhangon pampogott, hogy "kicsi vagyok, ne bántsál!" "Höhö - röhögött Fáradó - azért arra a hátsó lábaid irányába nem is vagy te annyira csikó!" Aztán ebben maradtak, lévén Fáraó herélt, na meg ott áll köztük a villanypásztor is, meg Sári, az öreg kanca, aki rúgja harapja Fáraót, de féltékenyen őrzi is.
Gyula, a Mester egyfolytában cukkolt, hogy csak egy betűt kéne átírni a lovam nevében, hogy a jellemét kirajzolja, meg hogy a lovam a tükröm, stb. de azért jó volt a mai tanítás. Kimentünk az útra, és két irányból kellett kettőnknek megkerülni a trágyadombot. Ez arra volt jó, hogy Léda halálra rémüljön, egyedül maradt, sehol a másik ló. Ilyenkor rohanni kezd, az ember ösztönösen rángatná vissza, de nem az a megoldás. Még inkább előre kell hajtani, nagyobb kellemetlenséget okozni neki, mint az egyedüllét. És működik. A harmadik körre Léda szépen mellettem maradt. Ez a fordított ló-logika!

Kedves zenésztársam a héten jött haza Koppenhágából, a klímakonferenciáról. Dőlnek belőle a hírek, én meg lapítok, nem tudok választani a rengeteg vélemény és igazság közül. Utánuk kell olvasnom.

Tegnap végre le tudtam menni Fehérvárra a barátnőmhöz. Szokás szerint először egyikünk mesélt két órát, aztán a másikunk, utána mire a valódi eszmecserébe belemelegedtünk, indulni kellett a vonathoz. De legalább láttuk egymást így fél év óta, tudjuk, mi van a másikkal.

A héten három régi szerelmemmel is találkoztam. Sorrendben a két szélsővel véletlenül. Az egyiknél rettentően szégyelltem magam, hogy valaha is közöm volt hozzá, a másiknál elfogott a hála, hogy ismerhetem. A harmadik meg zavarba hozott, még ma sem múlt el. Sok fájdalmat hoztak fel ezek a találkozások, mégis örülök, hogy megéltem mindezt. Talán perverz vagyok, talán csak író. Havazik.

Természetesen kedves jó-vagy rosszakarók hívták fel a figyelmemet a blogra, mely bevallott célja ezért jött létre: "A kortárs vers olvasói szépen lassan fogynak, hamarosan sakkszakkör méretűvé zsugorodik a felhasználók köre, hiszen senki sem szereti hülyének érezni magát, ha nem ért valamit. Addig azonban, amíg ki nem nyírja magát a magyar vers, a legrosszabbakból szemezgetünk. Szar versek, nem amatőr költőktől."

Az önhülyítés-elbutítás szándéka nyilvánvaló. "Senki nem szereti hülyének érezni magát, ha nem ért valamit." - írják. Csak épp ebből a gondolkodásból születik a tömegkultúra-fogyasztó, aki nem akar megérteni, kérdezni, gondolkodni.
A bloggal ennek ellenére önmagában semmi baj. Az olvasónak joga van véleményt mondani, joga van észrevenni a rossz verset, vagy rossznak tartani azt, amit más jónak gondol.
A szándék viszont megkérdőjelezhető. Egyrészt azt a képet erősíti, hogy a kortárs magyar költészet úgy ahogy van, mehet a levesbe, ami nem igaz, viszont tovább rontja a kortárs líra helyzetét. Másrészt elég erősen az Eric Berne-től ismert "Most rajtakaptalak!" - játszmára emlékeztet. Mintha a szerzők örömüket lelnének abban, hogy elismert, "nem amatőr" (hogy az mit jelent?) költők rossz verseit előkaparják, és bebizonyítsák általuk, hogy az illető szerző méltatlanul foglalja el helyét az irodalomban. 

Sajnos nem a borzalmasnak kikiáltott szövegek teszik a blogot, hanem a durva kommentek. Ahogy az amatőr szerzők között a Rubophen versíró verseny eredménye váltott ki heves és gyakran alantas indulatokat, úgy ez a lap a "nem amatőr"(?) versek olvasóit provokálja  - sajnos leginkább tényleg szégyenteljes hangnemben. Döbbenetes a szájkarate, amit a kommentelők folytatnak. (Valamiért az az érzésem, hogy nagyrészt férfiak... de lehet, hogy rossz pszicholingvista volnék.)
Ennyi gyűlölködést, anyázást, fikázást csak politikai kérdésekben, zsidózás-cigányozás során hallottam-olvastam. Méltatlan. Minden szemét, amit a net névtelenségéből, a nicknévhasználatából ismerünk, megjelenik. Valaki Várady Szabolcs nevében kéri ki magának az ő versét alázó posztot. Aki ismeri Szabolcsot, gyanút fog, hogy nem ő a komment írója, de aki nem, simán elhiszi, hogy a sértett költőt olvassa. Szabolcs végül kénytelen tényleg beszállni a diskurzusba, ez a legmegalázóbb, hogy belekényszerítenek egy helyzetbe, aminek nem kíván az ember részese lenni, és ez írja: "Sajnos vannak, akik az internet adta szabadsággal visszaélnek, és ez, érzésem szerint nem csak az ál-Várady Szabolcsra, hanem a bejegyzés íróira is vonatkozik. Ha megengednek egy megjegyzést az itt folyó párbeszéddel kapcsolatban: ami minden résztvevő számára biztosan üdvös lenne, az az általános gentleman-, illetve lady-like beszédmód."

Ha a költészetjobbító szándék vezérelné őket, írhatnának egy új "Tövisek és virágok"-at, örömmel fogadnám. Igazat adok abban, hogy az alkotó és a befogadó sokszor az előbbiek hibájából van távol egymástól. A megoldás szerintem valami más, de elhiszem a jószándékot. Sőt büszkeséggel tölt el, hogy ennek a nemes szándéknak én kerültem először útjába.
Persze hogy írok rossz verseket! És az inkriminált szövegem valóban nem érdemesít díjra. Lehet azt is mondani rá, hogy rossz, azt is, hogy nem költészet, csak játék. Egy ideig én is rettenetesen szégyelltem magam a rossz szövegeim miatt. Szabó T. Anna vigasztalt meg. Hogy egy szerző legnagyobb műveihez a vargabetűin, a gyengébb művein át visz az útja. Horowitz melléütött és Ascher Tamásnak volt darabja, ami megbukott. Írt rossz verset már nagy költő is (akkor egy ilyen kicsinek is joga van). Ha az ember megöregszik, majd szerkeszt egy válogatott kötetet, amibe már csak azokat veszi bele, amelyek tényleg kiállták az idő próbáját.

Ami a stílus mellett igazán bosszantó, az alázat hiánya. Mintha nem a verseket, sokkal inkább magukat a szerzőket, de leginkább a szarnak ítélt műveket leközlő folyóiratok szerkesztőit támadnák. Akik pedig felelnek az általuk szerkesztett lap színvonaláért, a bennük megjelent szövegekért. Akik egyfajta esztétikai szűrőt biztosítanak. Dobta már versemet vissza folyóirat. Írattak át velem szöveget. A legtöbbször jogosan. Nem vagyok meg nem értett zseni. Jogom van rosszat írni, a szerkesztőnek megítélni, az olvasónak kiröhögni.
De azért sem linkelem ide sem a blogot, sem az arra reflektáló másikat. Inkább ezeket:www.szabotanna.comszekelyszabolcs.hu/  www.tothkrisztina.huwww.lackfi-janos.hu/
Most ők jutottak eszembe.

Ma bementem pár percre az Alexandrába, egyrészt pisilni, másrészt ajándékot nézni, mégiscsak Karácsony jön, mégiscsak könyvet. Épp kijöttem a vécéről, becsaptam magam mögött az ajtót, mikor megszólított az egyik ottani eladó: nem Kiss Judit Ágneshez van-e szerencséje, mondtam, van. Elmesélte, hogy az új könyvem teljesen letargiába süllyesztette, én meg szégyelltem magam kicsit, mert pont ezt mondtam a könyvbemutatón is, hogy szegény olvasók (azért persze csak legyenek minél többen), én jobban érzem magam, ha a szomorú verseimet megírtam, ők meg rosszabbul. Aztán a srác azt kérdezte: "és csak így civilben bemegy egy könyvesboltba?" Mondtam, a lábamon járok és boltban vásárolok, mint minden normális ember. De azt hiszem, ezentúl gyaloghintón illene járnom, és nem tenni be a lábam a büdös plebs közé, nekem minden hozzanak házhoz... azaz palotához. A lakosztályomba. Ebbe az imázsba mondjuk nem fér bele, hogy kis híján a kardomba dőltem, mikor megtudtam, mennyi lesz a diákhitelem törlesztőrészlete jövőre. És egyáltalán azt hiszem, remélem, emberszabású maradok, és sose lesz imázsom.

B.I-vel beszéltünk arról Karafiáth Orsi új könyve és egyéb megjelenései kapcsán, hogy ő nagyon okosan és ügyesen használja a szerepeit, mozgatja az általa játszott figurákat, és ez lehet szimpatikus, de azért én az ilyesmitől óvakodjak, ne hordjak szőke parókát, stb. Mondtam, hogy ez a veszély csak akkor fenyeget, ha totál kihullik a hajam, de akkor se szőkét, nem állna jól. Főzőműsorba nem megyek, pedig legalább olyan szarul főzök, mint Orsi, csak én ezt elvált asszonyként cikinek tartom (vagy legalább volna magyarázat a válásra?). Az egyetlen kereskedelmi adón futó műsor, amire fáj a fogam, illetve szerettem volna benne lenni, vagy nem utasítanám vissza, ha szerepelnem kéne, az a Szombat esti láz. Hogy egy versenytáncos naponta több órán keresztül csak velem foglalkozzon? Régi nagy álom. Más kérdés mondjuk, hogy mikor mondaná be az unalmast a derekam, a térdem vagy a bokám vagy valami más, amire egyáltalán nem számítok. És biztos élő adásban fakadnék sírva, ha kiszavaznának a táncból. Úgyhogy biztosra megyek, csak kisiparban táncolok, és maradok a gyaloglásnál meg a boltban vásárlásnál.

Tegnap életemben először egyedül mentem ki autóval a lovardába. Előtte alig aludtam éjjel, és ha egy-egy pillanatra mégis álomba zuhantam, akkor is vezettem. Tudtam, hogy meg kell próbálnom, és épen, egészben (az autóval együtt) vissza is értem. Hihetetlen szabadságélmény volt. Végre független vagyok, akkor megyek ki a lovacskámhoz, amikor akarok, nem függök se attól, hogy ki jön, se vonathoz, buszhoz nem kell rohannom. Ennek ellenére éjszaka a városban halálfélelmem volt, és Árpádnak, a kedvesemnek többször bele is kellett nyúlnia a kormányzásba. Azért nem ő vezetett, mert ivott, én meg lehet, hogy többet soha, annyira nem bírom. A másik nagy eredmény, hogy gyógyszer nélkül csináltam végig ebben a hónapban a vérzésemet. Azt hiszem, 18 éve nem volt erre példa. Most elhatároztam, hogy legfeljebb ordítok meg fetrengek, de kibírom. Csak másfél napig fájt, és csak egy éjszaka nem tudtam aludni. Utána viszont rettentő büszke voltam magamra. Azt hiszem, ennek ellenére nem fogom azt mondani a fogorvosnak, hogy hagyja csak azt az injekciót, kibírom. Azért ebben a tűrésben is rejlett valami szabadság. Még az lesz az igazi, ha tényleg eljutok felsőfokra németből. Akkor már csak az angolt kell "felkefélni", és úgy érezhetem, enyém a világ. Vagy legalábbis Európa.

Egyre jobban tetszik a darab, amit a színjátszóimmal csinálunk, pedig egy pillanatnyi ötletből kezdük összeimprovizálni a szövegeket. Most már mindenki egyre inkább a sajátjának érzi, és a társulat is kezd összeállni. Élvezem megint ezt a fajta színházcsinálást. Még a Mozgó Világ karácsonyi bulijáról is elkéstem miatta, pedig minden évben elmegyek, sütkérezek kicsit a sok szeretetben, amit ott kapok. Remélem, nem vesztem el a bizalmukat. Tegnap gyönyörű levelet kaptam egy szerzőtárstól (társnőtől), aki azt írja, hogy most már bennem is bízik, mint költőben, a legnagyobbak mellett. Én meg nem írok hónapok óta. Nem is tudom, félek-e vagy szégyellem magam.

A lovam ma nem akart odajönni hozzám. Látta, hogy hívom, gondolkozott, aztán elrohant. Nagyon meg voltam bántva.

Egyre hidegebb és borúsabb az idő, de igyekszem annyit Lédával lenni, amennyit csak tudok. Amikor ki kell lépnem itthonról, semmi kedvem, de ott lenni már olyan jó. Örülök, hogy Léda van nekem. Még akkor is, ha többet költök rá, mint bárki vagy bármi másra. Kicsit aggaszt, hogy mi lesz, ha nem tudom már eltartani. Nem adnám el. Persze ez a kapcsolat is hullámzó (mint az összes), de azért egyre inkább érzem, hogy kedvel, bízik bennem, vagy hogy is van ez lóéknál. Ennek ellenére tegnap teljesen buggyant volt, többször rúgott felém a kelleténél, és óriási fesztivált rendezett a lovardából az istálló felé, úgy megijedt a kutyáktól, mintha nem ismerné őket évek óta, és mintha jobb kedvében nem ő riogatná őket azzal, hogy mit sem törődve az ugatásukkal csak dugja oda hozzájuk a hatalmas lóorrát. Azt hiszem, a ló kiszámíthatatlan állat. Most mindenesetre megint nem látom a kiszámíthatatlan állatot péntekig, mert hol nyelvsuli, hol fogorvos, hol színház. Egészen el fog szokni tőlem.

Tegnap a honlapot pofozgattuk, ideje volt már frissíteni. Hogy megkönnyítsem a munkát, összeszedtem a neten, amit csak tudtam, belefutottam mindenféle hivatalos és nemhivatalaos fikázásba is, rosszabbul estek, mint gondoltam. Mintha megpróbálnának kisodorni az irodalomból, hogy komolytalan, hogy bezzeg XY, hogy nem igazi líra, közhelyes, populáris, stb. A kedvesem, Ambrus azt mondja, mit kívánhatok még, beszélnek és írnak a verseimről. Mindig mindenkinek tetszeni nem lehet. igaza van, de még mindig nem vagyok elég ütésálló. Az a baj, hogy megint kezdek megrémülni, egy ideje megint semmi használhatót nem írtam. Remélem, nem száradt be a költői vénám. Lehet, hogy egyszerűen lusta vagyok?