Nem szólaltam meg eddig nyilvánosan a SZFE ügyében. Ha egy szerettemet vetik az oroszlánok elé, nem tudom az esélyeket latolgatni. Visszatartott lélegzettel imádkozom a csodáért, és nem tudok odanézni sem.
(Pedig sosem éreztem magam színműsnek. Hogy a drámatanári diplomámra ott tették a pecsétet, szinte véletlen, maga a képzés intézményről intézményre költözött és költözik.)
A SZFE nekem a színházat jelenti, amely félig titkolt és csak félig viszonzott szerelmem húszéves korom óta. Hallottam bár rémtörténeteket a felvételikről és a képzés során a tanárokról, mégis büszke volt, aki ott végzett. Mégis ott végzett mindenki, aki később színházat csinált. (Na jó, majdnem mindenki, többen bizonyították, hogy színműs diploma nélkül is helyük van a színházi életben.) Bár a kaposvári képzés megtörte a monopóliumát, mégis sokan eleinte csak elfekvőnek hívták, nem hitték, hogy onnét karriert lehet indítani. De lehetett. Megfért egymás mellett a kettő.
Aztán egyre rosszabb híreket kaptam Kaposvárról. Közben egyre jobbakat a SZFE-ről. (A fejemben ezek a jó hírek együtt jártak azzal, hogy egyre több nő tanított, de lehet, hogy ezt csak a feminizmusom szemüvegén át nézem.)
A modellváltásnak nevezett támadás pillanatában elakadt a lélegzetem. Mert látszott, hogy a cél nem az egyetem fejlesztése. Hiszen nem lehet valakit a beleegyezése nélkül gyógyítani sem, ha felnőtt, ha értelmi képességei birtokában van. (Ez a kormány vajon kit tart felnőttnek és értelmi képességei birtokában lévőnek?) Visszautasíthatja a kezelést akkor is, ha belehal. És döbbentem figyeltem az egyetem harcát. A túlerő ellenére, az esélytelenség ellenére.
A kormány csak akkor hátrál, ha a kritikus tömeggel találja szemben magát. Az internetadó és az olimpia esetében. De egy szűk kört érintő témában egyszerűen elsöpri az ellenállást. Egyrészt kellenek azok az új épületek, hiszen ott is felbukkan némi közpénz, mely elvesztheti közpénz jellegét. Másrészt a színház, bár nem tartják a kultúrát húzóágazatnak, fontos lap a játszmájukban. Nem véletlen, hogy minden diktatúra szereti a kezében tartani. Túl veszélyes. Mert kérdez, mert lázad, mert ütköztet. Mármint ha értékes. Különben pedig szórakoztat, és a feszültséget szublimálja. A színházak élén legyen olyan vezető, aki népszínházat csinál, bohózatot, operettet és klasszikus tablókat, az a tuti. Meg legyen még hozzá esetleg egy kis népiesch-nemzethy ideológia. A színész pedig legyen ennek az ideológiának elkötelezettje, vagy nem is, tegyen úgy, ha játszani akar. Még ha nem is játszhat mást, mint bohózatot, operettet, klasszikusokat korhű kosztümben és népiesch-nemzethy feldolgozásban akármit. 
Az SZFE polgárai erre mondtak nemet. Először kedvesen, aztán határozottan. Először halkan, aztán hangosan. De nem annyira hangosan, hogy elérje a hangjuk a VV10 nézőjének ingerküszöbét. Nem sokan fognak felszisszenni, ha eltapossák őket. Ahogy a CEU-t is el lehetett kergetni. Tüntettük, aztán hazamentünk. Most már nem is tüntethetünk. (Milyen kedves velük ez a vírus!)
Az SZFE tanárai és hallgatói úgy viselkednek, mint egy demokráciában elvárható. Hallatják a hangjukat, és élnek a jogaikkal. Élni próbálnak. Nem tudják, hogy ez egy illiberális demokrácia. Itt van szólásszabadság, csak senkit nem érdekel. 
A helyzet annál súlyosabb, mert a tiltakozás, az egyetemfoglalás szimbólummá vált. Akik ellen pedig ez a tiltakozás szól, erőt akarnak felmutatni. Itt nem lesz tárgyalás, az lesz, amit kitaláltak és kész. Kompromisszum nincs. Büntetés van. És lesz kivel eltapostatni őket. 
Lesznek tanárok, kevésbé tehetséges vagy tapasztalt, kevésbé elismert színházi emberek, akik  eddig is abban a hitben éltek, hogy meggyőződésük miatt nem foglalják el az őket megillető helyet a színházi életben. Most előrejuthatnak, és hálából mindent megtesznek, amit kérnek tőlük.
Lesznek hallgatók is, hiszen a felvételiken minden évben többszörös a túljelentkezés, akik kimaradtak, most kapnak egy új esélyt, és hálából engedelmes biodíszletei lesznek a színházaknak. 
Lesznek hozzá szép új (vagy máshonnan átcsoportosított) épületek, lehet tovább menni, nincs itt semmi látnivaló.
A mostani tiltakozás erős tehetséges hallgatói pedig vagy más pályát választanak, vagy megtörnek. A tanárok szintúgy.
Ha lenne is ezekkel a személyekkel másik egyetemen képzés, honnan volna pénz rá? A fizetős képzés a művészeti pályán kontraproduktív. És hogy lenne más állami egyetemnek bátorsága - és infrastruktúrája - átvenni, amit az SZFE csinál?
Nem tudom, meddig tart ez a forradalom. Ismerős. Láttuk már Szigetvárnál Zrínyi várból kitörő hőseit. Láttuk az osztrák és az orosz hadsereg között a magyar szabadságharcosokat. Láttuk a pesti srácokat ötvenhatban. Ismerős a túlerő, a vereségre ítéltek bátorsága. 
Nézzük, ha nem is bírjuk nézni. És fohászkodunk a csodáért.