A családom református – legalábbis a négy nagyszülőm közül az a három, akit ismertem. Nyolcéves koromtól jártam abba a gyülekezetbe, ahova anya, hallgattam Farkas József prédikációit, és azt hittem, a reformátusság ilyen. Jártak oda hívők és kétkedők, zsidók és székelyek, énekeltük, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Jóska bácsi filozófiát és pszichológiát is tanult (rendszeresen járt Bécsbe Viktor Franklhoz), a legfőbb mondanivalója Istenről ez volt (ahogy János első levelében áll): Az Isten szeretet. Nem templomunk volt, hanem gyülekezeti terem egy Gyulai Pál utcai bérház első emeletén. A szószék fölött a falon (valójában kis emelvény, ahol elfért a harmónium meg egy pianínó is) ez a bibliai idézet: „… aki hozzám jön semmiképen ki nem vetem” (így volt, egy p-vel). A kisterem falán az illyefalvi testvérgyülekezet templomának kazettás mennyezetéről festménymásolatok. Oda jártam ifjúsági bibliaórára, ahol a teázás (a gyulais tea!) és a tea melletti beszélgetés ugyanolyan szentség volt, mint az istentisztelet.
A gyülekezetet Jóska bácsi alapította, és a pártállam idején végig nagyon figyelték. Anyáról az első ügynöki jelentés tizenöt éves korában készült, amikor oda kezdett járni. Jóska bácsiról a saját esperese jelentett. Sejtettük, hogy a békepapok közt vannak ügynökök, és nem sejtettük, hogy a rendszerváltás után is beszivárog a politika az egyház falai közé.
Kamaszként döbbenten tapasztaltam, hogy a református gyülekezetek egy része csak a kálvinista hagyományt hirdeti (a nyakas kálomisták – nemcsak nyak, de vaskalap is járt ehhez), mások pedig – mélységes hitből ugyan – folyamatosan a bűnről prédikálnak. (Az egyik ilyen gyülekezetből egy teljes ifjúsági csoport menekült el, évekig tartó terápiára volt szükségük, hogy kijussanak a bűntudat és önmegvetés verméből.) Szóval a református teológián úgy mondták: vannak a piések meg a piások – a bűnbánattól fejükre hamut szóró pietisták meg a templom mellett kocsmába is járó kultúrkeresztények.
A rendszerváltás után történt, hogy anya valami magasabb politikai pozícióba került, és akkor megkereste a teológia dékánja, hogy mi lenne, ha visszavennék a tesómat az egyetemre. Anya azt mondta: „A lányom kirúgását nem velem beszélte meg, a visszavételéhez sincs közöm. Én nagyon szeretem az én református egyházamat. De ha az én református egyházam közém és Jézus Krisztus közé áll, kikerülöm, vagy átlépek rajta.” (Tesóm csak annyit kérdezett, hogy a teológia megváltoztatta-e a hitelveit azóta, mert ő a sajátjait, amik miatt elküldték, bizony nem.)
Ez talán 1990-ben történt. Akkoriban teljesen rendjén valónak gondoltam, hogy a többségi és hagyományosan császárhű katolikushoz képest mindig a református felekezet volt a lázadó, a „magyar”, a politizáló. Tehát rendben volt számomra, hogy 94 és 98 között inkább kormányellenes, az első Fidesz-kormány alatt inkább kormánypárti. Viszont akkor még nem volt az egyik párt zsebében az egész felekezet. Ifjabb Hegedűs Lóránt antiszemitizmusa sokkal kínosabb volt, mint az idősb Hegedűs Lóránt püspök uram öntetszelgő prédikációja. Ha ő beszélt, tuti volt, hogy negyven percig abba se hagyja, és teletűzdeli irodalmi idézetekkel a mondandóját, hogy fitogjon az a műveltség.
Mentünk templomot építeni (felújítani) a Bihari úti gyülekezetbe (vertük le a vakolatot, kellett hozzá verőke meg kaparóka) Szabó Istvánhoz, aki akkor még nem nagytiszteletű Bogárdi Szabó István volt, hanem Szajuz becenevű fiatal lelkész, akinek imádtuk a csillogó intellektusát, a humorát, az ironikus félmosolyát. Nem hittem volna, hogy egyszer megpüspökösödik. És elkeserített, hogy mi lett belőle.
A következő meghatározó élményem az a három év volt, amit a Lónyay utcai Református Gimnáziumban töltöttem tanárként. Csodálatos kollégáim voltak és ragyogó tanítványok. Nagy nosztalgiával és szeretettel emlékszem vissza rájuk. Ugyanakkor elrémített, amivel ott találkoztam. A hittantanár Alföldy-Boruss Dezső volt, aki nemcsak a fején, a feje helyén is vaskalapot viselt. Pamfleteket írogatott „Miért nem tudunk együttműködni a katolikusokkal?” „Miért nem tudunk együttműködni a karizmatikusokkal?” „Miért nem tudunk együttműködni a taizei mozgalommal?” Gondoltam, írnia kéne egy olyan: „Miért maradtunk ilyen kibaszott egyedül?” De nem mertem neki mondani.
Betiltotta A mester és Margaritát, mert az ördögöt szimpatikusnak ábrázolja. Mikor az érettségiző osztály ezt kajánul a képembe mondta, az csúszott ki a számon: Remélem, ezek után mindnyájan olvasták! És tényleg. Abban az osztályban nem kellett bevasalni rajtuk ezt a kötelezőt. De indexre kerültek a magyar népmesék, mert sárkányok és boszorkányok vannak bennük, és sose olvastam volna el a Harry Potter-sorozatot, ha nem prédikálja ki. Képes volt eltanácsoltatni az egyik legtehetségesebbet diákunkat, mert egyest írt hittanból, illetve hülyeségeket írt a dolgozatba Kálvinról, és ezzel „hitünk alapjait gyalázta meg”. Mondtam, hogy az enyém alapja inkább Jézus mint Kálvin, de nem voltam népszerű a megjegyzésemmel.
Tiltották le főpróbán a diákszínjátszóimmal előadásunkat, mert az egyik jelenetbe a szereplő lány úgy jött be, hogy jelentőségteljesen megigazította a ruhája vállpántját, és valamelyik előző jelenetben a darabbeli vőlegényével hagyta el a színpadot. Az igazgató szerint biztos dugtak a takarásban. Szóval prüdériától csöpögött az egész, és a hat év alatt komplett ateista osztályokat érettségiztettünk, mert amennyire hitelesen tudta képviselni a tanári kar a nemzeti eszméket, olyan kevéssé hitelesen Jézus evangéliumát. Egyáltalán nem volt alkalmas az iskola, hogy tizenévesek életproblémáira választ adjon, helyette leginkább bűnüldözéssel foglalkozott. Ne hallgass világi zenét, ne olvass világi könyveket! Az egészséges kamaszok pedig egészséges módon ezek után leszarták az egészet.
Amikor három év után nem hosszabbították meg a szerződésemet, a diákok miatt sajnáltam elsősorban és sok klassz tanártársam miatt. Azóta nem volt szinte semmi kapcsolatom a református felekezettel. Csak a dalok. Az a tíz zsoltár és harminc egyéb dicséret, amit gyerekkorom óta magamban hordozok, és sokszor ma is éneklem.
Amikor a reformátusság Szabó majd Balogh püspökök áldásos tevékenysége folytán egyre szorosabban összefonódott az állami hatalommal, csak hálát adtam, hogy ezekhez már nem sok közöm maradt.
A kegyelmi botrány kirobbanása után pedig kevésbé ciki egy faimádó szekta tagjának vallani magam, mint reformátusnak.
Most mégis kirukkoltak néhányan, akik megmaradtak reformátusnak, egy nyílt levéllel, amelyben Balogh lemondását követelik. A levél fogalmazóinak egyike szerint nem az én hibám, hogy messzire sodródtam az egyháztól, hanem az egyházé.
És valóban, a magyar református egyház messze sodródott a kereszténységtől, az európai kultúrkereszténység pedig nagyon messze sodródott az evangéliumi Jézustól. Nem tudom, lesz-e még hozzájuk közöm, tudok-e még jót hallani református istentiszteleten, érzek-e még otthonomnak egy református gyülekezetet, de most úgy éreztem, muszáj melléjük állnom, aláírnom ezt a nyílt levelet, épp azért, mert egyházi szolgálatban évtizedek óta nem állván nekem van a legkevesebb félnivalóm.
Remélem, lesz újabb reformáció a református felekezetben. Remélem, újra megtalálják a Názáreti Jézust. Kívánok boldog feltámadást!