Ragyog a nap, hajnalban énekeltek a rigók, most meg a cinkék mondják a magukét. Tavasz. Nekem meg télikabátot kell venni, végleg elhagyott, szétment a cipzárja, mellette  szakadozik, jön ki a bele, egyrészt kezd ciki lenni megjelenni benne valami elegánsabb helyen, másrészt már nem lehet összecsukni, és ha szombatra tényleg fagyni fog, akkor én is benne meg. Csak nem akarom kidobni: anya cserélt benne utoljára cipzárt és varrta meg a zsebét. Ha élne, most is kitalálna vele valamit. És nincs kedvem új kabátot venni: az outdoor boltokban van jó meleg pehelykabát hetvenezerért, a plázákban meg ronda és ki tudja, mennyire meleg mondjuk nyolcért, és egyáltalán nem biztos, hogy a kedvesemnek, Albinnak is tetszeni fog. És igazából sajnálom rá a pénzt. Hetvenezer? Nem is fázom annyira. Nyolcezer? Fázom én annyira, hogy azt a rondát felvegyem? Mondjuk sose legyen nagyobb problémám.
Mostanában lépten-nyomon azt hallom, mennyire nyomorognak ismerősök diplomával, több nyelvvizsgával akár munka nélkül, vagy művésztársak ki pizzafutárként, ki telemarketingesként. Nem tudom, jobb volt-e valaha a világ, de most elég szar. És nem vagyok benne biztos, hogy csak Magyarországon. De abban biztos vagyok, hogy itt most nagyon. Gondolkozom, ha vége a pünkösdi királyságnak (az irodalmi közvélemény is bármikor mondhatja azt, hogy köszöni, nem kér belőlem), vissza tudok-e majd menni tanítani (egyre kevesebb a tanári állás), és ha nem, akkor hol tudnám mégis úgy érezni, hogy a helyemen vagyok, hogy valami Istennek tetszőt cselekszem.