Megint tanultam valamit Lédától. Eddig egyszer ültem fel rá anélkül, hogy előtte játszottam volna vele a földről, sokkal ijedősebb volt. Egyelőre még csak akkor tudom neki megadni a biztonságot, ha mellette állok. A tábori szabadnapomon alig volt időm rá, épp hogy elállt az eső, mégis felültem rá. Azonnal megbántam, mert semmit nem csinált meg, amit kértem, viszont ugrált, pörgött, sunnyogott. És igaza volt. A ló ideje nem az én karórához igazított időm. Az ő ideje a bizalom ideje, amit nem lehet sürgetni, csak kiérdemelni. Az ember minél jobban siet, annál több idejébe kerül. Sosem kényszeríthetem rá egy lóra a saját időmet, nekem kell átvenni az övét. Ha megpróbálom, nagyon megbosszulja magát. Tegnap háromórányi munkámba került valahogy helyrehozni, amit egy félórás rohanásssal, türelmetlenkedéssel elrontottam. Mintha nem olvastam volna Parelli könyvében, hogy ha rászánsz egy negyedórát, két órába kerül, ha rászánsz két órát, negyedórába kerül. Többet értem volna a kapcsolatunk szempontjából, ha csak kimegyek és megsimogatom. Persze így is megdöbbentem, hogy minden visszadumálás és engedetlenség ellenére milyen jószándékú, kedves lovam van, mérgében sem csinál olyat, amit más ló poénból megenged magának. És azonnal reagál, ha valamit számára érthetően és meggyőzően csinálok. Szóval amíg csak a földön tudok neki biztonságot adni, addig földről játékkal kell kezdeni, és az időmet az ő bizalmi szintjéhez igazítani. Lehet, hogy az emberek is így működnek?