Lehet, hogy a nagy meleg miatt nem írtam: korán kelni, rohanni Lédához, míg nincs rettentő kánikula, aztán lovas cuccban ki a Dunához, beleugrani, míg a csontjaimig áthűlök, aztán haza dolgozni. Kezd a körmömre égni egy-két munka, amiben az a rossz, hogy hiába ülök órákon át a gép előtt, egyáltalán nem biztos, hogy bámi épelméjű dolog az eszembe jut. Az írogatós munkában azt bírom legrosszabbul, hogy a rengeteg üldögéléstől olyan túlmozgásos leszek, hogy harminc guggolás kell legalább, hogy este el tudjak aludni. Persze, mert ilyen nagy melegben még jógázni se megyek.

A Bakonyban viszont inkább a kertben dolgoztam: fel akartam szedni a szögesdrótot, hát az de piszok munka. Nem vagyok utász! A drótba belenőttek a fák, a földbe vert oszlopok meg rég elkorhadtak, csipkelődtem pár órát a fogóval, de nem sikerült feltekernem a kerítést. Annyi férfimunka van egy ilyen kertben! Kiderült, hogy a csalán meg az apró szulák benőtte az egész kertet, alatta egy csomó borostyánom van, viszont ahol kiirtottam a csalánt, üres domboldalak maradtak. Szeretném betelepíteni árnyéktűrő növényekkel, például árnyékliliommal, akit viszont megtámadnak a csigák. A csigák ellen vagy sört kell kitenni a kertbe, hogy belefulladjanak, mert annyira szeretik, ami brutális: 1. szegény csiga, 2. szegény sör. Sokkal szimpatikusabb a kávézacc, amit utálnak, leszórom a liliom tövébe, a csiga elkerüli, a növény meg örül, mert javítja a talajt. Elméletben már megint nagyon jó vagyok, de ha ültetőgödröt kell ásni...! Viszont hajlandó voltam varrótűt venni a kezembe, és nagymama régi keresztszemes hímzését beszegni, hogy fölszögelhessem a falra. A ház elég hangulatos belül, csak szeretnék már egy szép kertet, egyelőre elvadult tájon gázolok.

A hideg front Szerbiába menet ért, ebben most nincs semmi politika. (Most sincs). A társulatot hívták meg egy fesztiválra Zentán. Még sose vezettem ennyit, de túléltük. Az előadást is a meglehetősen mostoha körülmények ellenére: egy sörsátorban kellett játszani füvön, de a csapat ezt is megoldotta, és a jubileumi, tízedik előadást narancspálinkával ünnepeltük. Még azt is kibírtam! Jó volt hallani, hogy a helyiek azt mondják, semmi bajuk a szerbekkel, jó barátok és kész - persze Zentán kétharmados többségben élnek.
Hazafelé annyira zuhogott, hogy le kellett hajtanom az autópályáról, semmit nem láttam, és rajtam kívül még négyen ültek a Csótányban, akik szerettek volna élve hazajutni. Sikerült, most büszke vagyok magamra, pedig parkolni még mindig nem tudok egyik irányba sem.