Jönnek. Mit jönnek? Itt vannak! Főleg fiatal férfiak. De nők is meg gyerekek, némelyik asszony itt szül meg. Más a bőrszínük, más a ruhájuk, lehet, hogy más a vallásuk is, nem értjük a nyelvüket, nem ismerjük a kultúrájukat. 
Nem tudjuk, mit akarnak. Tovább menni? Itt maradni? Elvenni a munkánkat? Bántani? Élősködni a nyakunkon? Tovább menni és elvenni a magyar kivándorlók munkáját Németországban meg Angliában? 
Sokan félnek tőlük, és ez érthető. Ijesztő minden, ami szokatlan, új, ismeretlen. A pályaudvaron hálózsákokban alvó idegenek százai. Sokan vannak és sokfélék. Biztos van köztük bántalmazó és olyan, aki soha nem ütné meg a feleségét. Aki veri a gyerekét, és aki nem. Aki lop, és aki becsületes. Mélyen hívő, és látszatvallásos. Szelíd és erőszakos. Egészséges és beteg. Lehet, hogy van köztük az Iszlám Állam terroristája. Eddig is lehetett az bárki érvényes papírokkal, turistavízummal. Lehet, hogy van köztük erőszaktevő. Köztünk is. A családunkban akár.
Igen, nő a járványveszély, a járványveszély mindig nő, ha sok ember van kis helyen összezárva, igaz ez egy óvodára is. Lehet, hogy van köztük hepatitis C-fertőzött, nem kell velük óvszer nélkül szexuális kapcsolatra lépni. Lehet, hogy vannak köztük háborúra kiképzettek. De ezek az emberek egy dologban hasonlítanak: segítségre van szükségük egy idegen országban, ahol félnek, mert más a bőrszínünk, más a ruhánk, a vallásunk, nem értik a nyelvünket és nem ismerik a kultúránkat. Egy dologban dönthetünk: segítünk-e nekik vagy nem.
Igen, sok-sok veszély leselkedik ránk. A legnagyobb, hogy a félelmünk vezet, nem az emberségünk. A félelem jogos, hiszen annyi minden lehet. Lehet, hogy egy itt maradt bevándorló gyereke bántja majd a kislányomat. Lehet, hogy tényleg új népvándorlási hullám vagy muszlim hódító törekvés indult útjára. Ebben nem vagyok kompetens. Abban igen, hogy mit teszek azokkal, akik itt és most segítséget kérnek: egy tányér levest, egy üveg vizet, egy takarót éjszakára.
Valaki azt kérdezte, mit csinálok majd, ha egy "kilencéves néger gyerek fegyvert tart a fejemhez". Azt mondtam, gondolom, bevizelek a félelemtől, és ha meghúzza a ravaszt, nyilván meghalok. Nyilván nem szeretnék így meghalni. De nem szeretnék úgy élni sem, hogy egy "kilencéves néger gyerek" éhes volt, és nem adtam neki enni, szomjas volt és nem adtam neki inni. Inkább legyek közülük egyvalaki áldozata, mint a saját biztonságomra, a családom biztonságára hivatkozva a közömbösségem áldozata legyen bárki.
Ez a saját hitem és a saját döntésem. Mindenkit megértek, aki fél. Mindenkit, aki azt szeretné, ha ez a helyzet nem volna. Én sem szeretem, hogy van. De van.
Nem, nem járok élen a segítségben. Nem hoztam haza menekült családot, és nem töltöttem órákat a több ezer önkéntes segítő közt, hogy ennivalót készítsek nekik. Adományoztam valamit, meg jártatom a számat. Tehetnék többet, igen. Most ennyit tudok, majd igyekszem. 
Amit nem tudok: megoldani a kérdést. Megállítani az áradatot. Békét teremteni a háborús övezetben. Olvasok okokról és megoldásokról, rágódom rajta, de nincs hatalmam fölötte. Csak a saját félelmem fölött. Csak az egy üveg víz, a tányér leves meg a takaró fölött.