Léda elpofátlanodott. Amíg nem voltam itthon, rájött, hogy meg tud szökni. Eltépte a villanypásztor zsinórját, és belerohant a friss zabba. Jól összetaposta a vetést, amiből nekem annyi bajom lesz, hogy fizethetem a tulajdonos kárát, ő viszont belepusztulhatott volna. Nem az anyagi kárba, persze. Azóta fakarámban van, és nagyon szomorú.
Nevelési célzattal meg akartuk csapatni egy kicsit a villanypásztorral, hogy megtanulja tisztelni. Rákötöttük a friss zabot meg a bevizezett lucernát, aztán rákapcsoltuk az áramot. Léda unottan elfordult, szerintem még sóhajtott is: "azt hiszitek, hogy ezzel engem meg lehet etetni? Hát nem vagyok hülye."
Tényleg nem hülye. Én viszont annál inkább, aki a végén elfelejtkeztem az áramról, és jól megfogtam a zsinórt. Meg is rázott, rajtam keresztül meg a lovat is. Nem ez volt a terv. Azt hiszem, kettőnk közül ő az okosabb, a tanulékonyabb is. Mindenre emlékszik, amit Argentina előtt mutattam neki, csak vagy van kedve megcsinálni, vagy nincs. Többet kéne vele lennem. És határozottabbnak.


Egyre jobban kínlódom attól, hogy már egészen jól tudok kérni is, elfogadni is, de visszautasítani egyáltalán nem. Emiatt aztán lépten-nyomon kínos szituációkba kerülök. Egy koncertre például, ahol felkészületlenül fogok játszani. Csak mert nem tudtam egyértelműen nemet mondani. Tükör előtt kéne gyakorolnom. (Most nem a hangszeren, bár az is hasznos.) Ha valakinek ilyesmit kell mondanom, előre megtervezem, főleg, ha telefonbeszélgetés lesz. Aztán általában kínosabban sül el. És akkor megijesztett struccá válok.
Emiatt folyton megszívatom magam anyagilag is. A lakásfelújítás, amibe belekezdtem, terrorakcióvá vált. Minden kétszer annyiba kerül, mint az eredeti költségvetés szerint, én meg pocsék tárgyalópartner vagyok. "Megmondtam, hogy nincs több pénzem. " "De kell." "Na, jó." Legfeljebb a saját dolgaimra nem lesz. Például némettanulásra. Ki kéne fejlesztenem valami férfias magatartást. Hol vagy, bennem élő bátyám? Állítólg van olyanom. Ehhez képest nőiesen, egyedül sírdogálok, és már csak szeretnék túllenni az egészen. Félek, hogy el fog húzódni, és sosem tudunk beköltözni, félek, hogy minden pénzem el fog menni. Félek, hogy nem fog tetszeni az egész, de nem merem majd megmondani, és jó pofát vágok hozzá. (Lehet, hogy egy kis aloe verát kéne kóstolnom a rossz pofához.)
Amúgy is, az utóbbi napokban valami légüres térbe kerültem. Eltűntek a segítő lelkek, és akik az én segítségemre szorulnának, azok elől szégyenkezve elbújok, mert még én kezdenék el nyavalyogni. Bámulok bele a feneketlen szorongásba, és nem tudom, mi van mögötte valójában. Dávidot nem terhelhetem tovább, épp elég, hogy hazajött, hogy összezsúfolódtunk egy szobába, hogy állás után rohangál Pesten, és munkanélküli segély után Drezdában. Cipeli egy szál férfiként a családját - meg az én hülyeségeimet. A gyógytorna meg lelkierőt nem ad, hiába csinálom.
Brrrrrrrrrrrr! Mindjárt kimoderálom magam.