Nagyon úgy nézett ki, hogy nem megyek bátortáborozni. Egyrészt nagyon sajnáltam, mert jó ott, és nem véletlenül emlegetem folyton, másrészt ha rá gondolok, az első a kimerültség, ami eszembe jut. Anya miatt lemondtam, de aztán pont azon a héten még semmilyen vizsgálat nem lesz, és lehetett újra tépkedni a virágszirmokat: menjek-ne menjek, menjek-ne menjek. Ott tudok-e lenni száz százalékosan? Ki játszik addig Lédával? Megtehetem-e, hogy elszakadok a tanítástól és a gyerekektől? Maris, aki Orsi unszolt, hogy menjek, Dávid is felajánlotta, hogy segít, ha a lakás ügyeit kell intézni, és törődik a lovacskámmal. De nem tudtam nyugodt lélekkel se igent, se nemet mondani.

Mikor már nem halogathattam tovább a döntést, Linda felhívott, hogy mi lesz, mert nem találtak helyettem embert. Mi lenne? Akkor megyek, értem én az égi jeleket. Megadta a leendő asszisztensem számát, de mielőtt hívhattam volna, ő hívott. Értem én az égi jeleket! Legalább az sem kérdés, hogy a júliusi nyelvtanfolyamra megyek. És persze egyből elkezdtem ötletelni. Lehet, hogy tizenévnyi tanári rutin nem múlik el egy év alatt?

Lédaló híres lesz. Ma a regényről beszélgettem az Alexandrában Szabó T. Annával (aki amellett, hogy korosztályom legjobb költője, még egy tündérlány is), és szóba hozta a lovacskámat. Meg a mágikus világképemet. Tényleg, miért nem világpofa? Ne haragudj, de ez nem fér rá a világpofámra. Nagyon örülök, hogy van nekem 1. lovacskám 2. mágikus világpofám. Az előbbit jelenlegi szerelmemnek köszönhetem, aki rágta a fülem, hogy vegyem meg Lédát, mert most vagy soha, és azt szokta mondani: "téged bele kell lökdösni a saját életedbe", az utóbbit volt szerelmemnek, akinek legalább ezt, ha mást nem nagyon lehet. De megtanított angyalokat látni.

Úgyhogy holnap az angyalokról írok. Nemes Nagy Ágnes szerint végül úgysem marad más, csak a lovak és az angyalok. Talán a lovak, akik angyalok.