A hétvégén állítólag megdőlt a melegrekord (most nem egy felvonulás résztvevőire gondolok), alig vártam, hogy jöhessek ide a hűs Bakonyba, a hűs kisházba. Az indulás napján erre eső és hideg, itt is ez várt, szégyenszemre be kellett fűtenem július közepén. Most is jó forró a kályha, és igyekszem sokat aludni. Meg akartam csinálni a jó kis méregtelenítő kúrámat, de most nincs rá lelkierőm - egy böjthöz az is kell. És iszonyatos kínszenvedés az írás, nem hittem volna. Sehol nem tartok, és félek, hogy amit leírok, az se jó. Próbálok munka helyett levelezni, csetelni, föl-alá szánkózni a neten, blogot írni, és egyéb butaságokkal ütni el az időt, hogy ne vegyem észre, mennyire nem tudok semmit. Lehet, hogy az íráshoz mégis tehetség kell? Oké, hogy sosem leszek Tolsztoj vagy Thomas Mann, Shakespeare sem, de hogy egy meglévő ötletből ennyire ne tudjak élvezhető írást kihozni, ez kihoz a sodromból. Márpedig ha a Bakonyban sem megy az írás, akkor sehol se megy, lehet keresztet vetni rá, bottal ütni a Múzsa lába nyomát. Óbassz és még egyszer óbassz! Lehet, hogy holnap is beszáradt írói vénáról adok hírt. Tegnap még türelmes voltam, hátha csak bele kell rázódni az írásba. Ma már nyugtalanít a dolog. Kéne még németül levelet írnom, annak volna értelme, de nehezen szánom rá magam, mert nem tudok németül. Meg gyakorolni, Albinoni d-moll koncertet, de félek, hogy nem tudom megcsinálni, hol van már a mindennapos gyakorlat?

Viszont álmomban táncoltam a halállal. Nagyon jó fej volt, szimpatikus, olyan, mint Woland A Mester és Margaritában. Jó volt hozzábújni és megölelni. Nagy buli volt, igazi dance macabre, és mindenki vele szeretett volna táncolni. Ha tényleg ilyen volna...