Egész nap takarítottam, most fáj minden tagom, lassan ideje volna felkeresni a dokimat, hullafáradt vagyok, de leginkább egyedül. Még mindig mindent megtennék, hogy ne legyek elhagyott, aki vágyik, de akire a másik már nem. Bennem ez azonnal eszkalálódik: akkor nyilván senkinek se kellek, és rögtön loholok valami bizonyíték után, hogy mégis - így lehet sok hülyeségbe belemenni. Judit barátnőm szerint mindenkinek joga van hülyének lenni - egyszer. Többször már nem. Én meg azt mondom, ha valamit csak egyszer követtél el, akkor az nem is a te hibád. Az csak egy tévedés. A csapdák, amikbe újra meg újra belesétálsz, mert valójában folyamatosan bennük is vagy, azok számítanak igazán. Attól félek, ha megint elhagyatott lennék, megint ugyanúgy belelépnék a bizonyítás csapdájába. Mi erre a válasz? Önmagamhoz visszatalálni? De az hol van? Szorongok, hogy eltévedtem.

Ez a kép épp ma egy éve készült, azt hiszem, Macedóniában, az Ohridi-tónál, ahol egyik kedvenc filmemet, az Eső előtt-et forgatták. Dáviddal mentünk oda, meleg volt, és iszonyatosan fáradt voltam, épp úgy, mint ma, de talán valamivel gondtalanabb.

Tegnap reggel anya megmondta a sebészdokinak, hogy nem megy bele a transzplantációba. Tesóm lecseszte érte, mielőtt elment, apa riadt arccal, szó nélkül főzte a lekvárt a konyhában, én megpróbáltam elmagyarázni anyának, mik a lehetőségei, ha belemegy az átültetésbe, mi van, ha csak az abláziót csinálják meg. Aztán elolvastunk mindent a klinika honlapján, amit a szervátültetésről tudni lehet, megnyugodott, hogy tisztábban lát. Ha megmutatom neki az eü-minisztérium szakmai protokollját cirrózis esetében, azt hiszem, még a veséit is inkább kicserélteti, minthogy abba a hentesmunkába beletörődjön. Mindenképp rémes, hogy most már mindig kezeléseket kell kapnia, de az a lényeg, hogy jó életminőséggel éljen. Kicsit megnyugodtunk mindnyájan, integettek utánam az ablakból, mikor eljöttem, és annyira féltem és félek, hogy egyszer el kell veszítenem őket!

Tegnap kértem bocsánatot mindenkitől, akiről látatlanban és ismeretlenül ítélkeztem. Ma megint meg kell tennem. És egyre inkább úgy érzem, a történeteimben át kell írnom a neveket, mert jaj a legyőzötteknek és a személyiségi jogoknak! Talán meséltem arról a régi barátomról, legyen most József, aki egy gyermekét egyedül nevelő anyával, Virággal él. Belecsöppentem a beszélgetésükbe, mikor azt tárgyalták, hogy a kislányt az apja, Virág volt férje, aki az utolsó időszakban nagyon agresszívvé is vált, újabban az anyja és József ellen neveli . A gyerek, Lili, mindig zaklatott, mikor hazajön tőle. És nem kéne-e jogi úton elintézni, hogy ne legyen többé láthatás. Mondtam, hogy semmiképp sem, mert mégiscsak ő a gyerek apja, és bízzanak abban, hogy ha 12 napig biztos hátteret adnak a gyereknek, akkor abban a két napban sem lehet azok ellen hangolni, akik szeretik. Ma a boltban összefutottam egy sráccal, Zolival, akit az egyetemről ismertem (Kati barátnőmnek sokáig nagyon tetszett), de a köszönésen kívül sosem beszéltünk. Most teljesen váratlanul mesélni kezdett, hogy elvált, a volt feleség szülei kiforgatták mindenéből, nem hagyják, hogy lássa a kislányát, és újabban a felesége mellett feltűnt egy fickó, aki a pótapa szerepében tetszeleg. Kiszáradt a szám. És Virág összevissza hazudik neki arról, hogy miért nem láthatja a gyereket. Te jó isten, a te feleséged Virág? És az ő mostani barátja József, aki vele neveli most Lilit? Mindennek, amit Virág és József elmesélt, most Zoli az ellenkezőjét sorolta el, tele indulattal és keserűséggel. Én meg csak álltam, a hátamat nyomta a televásárolt hátizsák, a szívemet pedig a gond, hogy mit lehet velük csinálni, amikor innen kívülről csak az látszik, hogy elbeszélnek egymás feje mellett. Mediátort nekik! Csak jöjjön haza Petra, majd találunk nekik egyet.

Fárasztó nap, rosszul aludtam, ettek a szúnyogok, most se merek elaludni, mély benyomást tett rám az a besurranó. A legjobb a napban ez a videó volt, amit Sárika küldött át. Mi az, aminek nagyobb a farka, mint a feje? Hát a Beethoven-szonáta! www.youtube.com/watch