A kastélyban többen voltunk együtt barátok, esteledett, az volt a különös, hogy valaki összevissza gyújtogatta a villanyokat, amiket leoltottunk. Nem volt ott senki, de rájöttünk, hogy a fényekkel valaki vezet valahová. Több emeleten keresztül vitt le minket a pincébe. Mire leértünk, már tudtam, hogy miattam jött, értem, tőlem akar valamit. Rettentő dühös lettem, és elkezdtem kitárt karral fölfelé kiabálni a semminek: "gyere, na gyere, ha akarsz, akkor gyere, te szemét!" És jött. Iszonyatos robaj, és a födémen és három emeleten keresztül az ölembe zuhant. Nem test volt, nem. Valami sötét, kékes-vöröses, mint az alvadt vér, és nyálkás, mint a kocsonya. Olyan nagy, hogy elborított. Nehéz, alig bírtam tartani. Maga volt az Utálatosság. Ordítani kezdtem, és ordítottam addig, míg fel nem ébredtem.

Érdekes, hogy a besurranó tolvajt épp így a "te szemét" megszólítással illettem. Kati azt mondta, ha nem foglalkozom az árnyékommal, hiába jön be az álmomba, bejön az életembe is, a hideg kilelt ettől a mondattól.

Aztán pár napja éjjel megjelent a gyilkos. Nem volt sem arca sem teste, mert én voltam az. Csak az akarata volt önálló, mert azt akarta, hogy fojtsam meg, aki mellettem van, nem is akárhogy, törjem el a gégéjét. Tudtam, hogy Dávid fekszik mellettem, és nem akartam megtenni, de az az akarat erősebb volt, mint az enyém, éreztem, hogy mozdul a kezem a torka felé. Próbáltam üvölteni, de nagyon sokáig kellett, míg ébrenlétre üvöltöttem magam. Dávid aludt tovább. Én meg kezdtem megérteni, miért vagyok rémült és kétségbe esett minden erőszak láttán, miért nem tudok igazán kiabálni sem valakivel, nemhogy megütni. Akiben ilyen gyilkos lakik, az csak legyen is óvatos. Már csak az a kérdés, miért akar ölni a rondája.