Augusztus vége van, és hiányzik a tanítás. A gyerekek, az órák, a szünetek velük. Persze nem mennék el teljes állásba, de egy-két órát szívesen tanítanék. Talán egyszer összejön, és nem idegenedek addigra nagyon el tőlük.

A múltkor voltunk együtt Lédánál Zsófival meg Zsolttal, Zsolt csinált nagyon jó képeket a lovacskáról. Még arról is, hogy fürdetem, máshogy nem hinné el senki, olyan koszos mindig. Ő is hiányzik. Sajnos ha vele akarok lenni, akkor nincs bakonyozás, ha bakonyozom, nincs lédázás. Távlati terv, és merész álom és vad remény, hogy egész nyárra lemenni vele a Bakonyba, és azokon a tájakon lovagolni. Nem adom fel, addig nem halok meg... remélem, aztán se rögtön. Meg főleg nem akkor.

Nézem a pasikat az utcán (tesóm utálja, ha pasit mondok, tehát legyenek férfiak vagy mandrók akár), szóva nézem a férfiakat (nézem a nőket is, na, a szép nők után meg is szoktam fordulni az utcán), szóval nézem a férfipasikat, és nincs egy sem, akire azt mondanám meglátva az arcát,

hogy na őt tudnám szeretni. Anya azt mondja az ilyenre: a homlokán ki van téve a "behajtani tilos"-tábla. Azt hiszem, most az enyémen is kinn van. És remélem a "minden irányból behajtani tilos" alatt ott a kivéve kettőspont, és a kivéve kettőspont rám is néz olyan szépen, mint ezen a képen a lovacskára.