2008. szeptember 15. 22:08 - kjá

kult, túra

Hosszúú ideje nem írtam, kedves naplovam (már az utóbbi idők bejegyzési sűrűségéhez képest), most aztán leszek emiatt épp hosszúú, minden elismerés annak, aki ezt most végigolvassa, az első meg nekem, ha végigírom.

Épp Szeged felé, borongós kedvvel, amire különösképp semmi ok, olyan szép napjaim voltak, talán a borongós idő, bár épp elállt, száll fel a pára a tájról.

Csütörtök este tettem egy kis túrát egyik kedvenc utamon. Már késő délután volt, mindenhol őzek mozogtak, még rókát is láttam. Mindig égi ajándéknak tekintem, ha állatokkal találkozom. Az ösvényt egy helyen annyira benőtte a csalán, hogy kerülnöm kellett, és egy nagyhasú pók ücsörgött a nagy hasamon, amit nem tekintettem égi ajándéknak, hanem páros lábon ugrálva, üvöltve próbáltam megszabadulni tőle. Messziről ősasszony esővarázslásának tűnhetett, amit csináltam, legalábbis remélem, mert az sokkal kevésbé ciki, mint az araknofóbia. Visszafelé már alacsonyan járt a nap, sietnem kellett, hogy az erdőben ne érjen az éjszaka. Mire a faluba értem, pont sötétedett, és annyira elfáradtam, hogy este 8-kor ágyban voltam, és aludtam másnap reggel fél 9-ig. Nem is tudom, mikor aludtam utoljára ilyen jót. Móni tízre érkezett, és este tízig abba se hagytuk a beszélgetést. Sok-sok évnyi közös szenvedés, gyötrődés után kérdés volt, vajon mostani per-teher-és igénymentes állapotunkban tudunk-e majd egymásnak mit mondani. Hát tudtunk. És látszólag más élethelyzetben, megint párhuzamban állunk, ugyanott tartunk: a megbocsátás fontosságánál. Ott, hogy egyetlen valódi felelősséget kaptunk: önmagunkkal bánni, az öröklött, bevésődött dolgainkat megoldani, hogy ne adjuk tovább, hogy ne játsszuk ezt a generációs dominódöntős játékot: anyámtól kaptam - lányomnak adom.

Másnap felmásztunk a Kőris-hegyre, ezt már nagyon régóta terveztem, és olyan jó volt pont a barátnőmmel megélni! Gyönyörű időnk volt, kirándulni való, nem is volt kedvünk hazajönni. Itthon Dávid várt (ez túlzás, mert nem volt otthon) az egyik kedvenc együttese, a Tiger Lilies koncertjére jeggyel a trafóba. Idétlen banda, de nagyon jó zenét játszanak. (www.youtube.com/watch) A szövegeiket is kéne érteni, az nem igazán ment, csak az, hogy "van egy hörcsög a seggemben"... és ez hasonlóan folytatódik.

A szünetben találkoztam egy régi-régi barátnőmmel, aki a szememben az egyetlen jó házasságot élte az utóbbi években. Megtudtam, hogy ez a jó házasság épp esik széjjel, és hogy ennek a lánynak épp az én életem mutatott példát a szerelmek-szenvedélyek megélésére. Jaj! Nekem meg ő adott bátorságot, hogy lehet jó családot csinálni, gyerekeket nevelni úgy, hogy az ember nő marad egy férfi mellett, nemcsak anya és apa, hogy fejlődik, hogy életcélt talál.. Egy kicsit seggre ültem... volna, ha nem lett volna benne egy hörcsög...

Vasárnap délelőtt voltunk Lédalónál. Oda is, vissza is én vezettem, és nagyon ügyes voltam, csak egyszer haltunk meg majdnem. Szeretném, ha valaki csinálna nekem egy matricát, amit kirakhatnék az autó hátuljára a következő szöveggel: "szőke vagyok, buta vagyok, nem tudok vezetni, de ha dudálsz, visszamosolygok." Léda nagyon aranyos volt, szépen megcsinált mindent, Dávidra talán még jobban figyel, mint rám, hiába, nő, és a férfiak érdeklik. Felültem rá, szépen sétáltunk a körkarámban, aztán Dávid is felült, de Léda pont ellépett alóla, megijedt a ránehezedő súlytól, megugrott, és leejtette Dávidot. Most Dávid nagyon haragszik rá, szőrös virslinek hívja, és meg akarja enni. Pedig szegény kivételesen igazán nem csinált rosszat. Mikor visszaültem rá, szépen kezdte megérteni azt is, hogy mikor kérek tőle elindulást, mikor megállást, mikor fordulást. Ha már nagyon unja, hogy a hátán ülök, megpróbálja leenni a lábamat, de nem dob le. Úgy várom, hogy lehessen vele vágtázni a bakonyi hegyekben!... Majd egyszer. Ha megérjük.

Háromtól volt a költészet vására. Azt hiszem, előzményként mesélek pár dolgot a népszerűségről. Egyszer megkeresett egy profi fotós, akart rólam riportot csinálni, és közben folyton arról faggatott, hogy viselem a hirtelen jött népszerűséget. Mondtam, hogy nem veszek semmi ilyet észre, mert nem folyok a csapból, nem szólítanak le az utcán autogramot kérni, és ugyanazok a barátaim, akik eddig. Aztán csak kibökte, hogy szerinte túl hirtelen jött nekem ez a fenenagy hírnév, és nem volt elég időm alázatot növeszteni hozzá, őt is azért fogadtam, mert profi fotós, és ezzel is növelhetem a népszerűséget. Úgy éreztem magam, mint akit felpofoztak. Meg is kérdeztem, miért jött, ha ez a véleménye rólam. Azért, mert eladhatónak tart, hiszen ezekből a képekből él? Persze bocsánatot kért, magyarázta, hogy nem így értette, és tényleg biztos nem akart bántani, de addigra engem már nem lehetett fotózni, látszott rajtam, hogy mindjárt sírok. (Ide is rakom azt a képet, a többit nem tehetem ki, mert akkor nem tudja eladni, de ez úgyse kéne senkinek. Meg már régen volt az egész.)

A másik történet még régebben kezdődött, lassan egy éve, megkeresett egy férfi, hogy szeretné támogatni a következő könyvemet. Mondtam, hogy nincs rá szükség, de köszönöm, váltottunk egy-két levelet, aztán kiborulva megírta, hogy munkanélküli lett, a mélcíme sem él már, adott egy mobilszámot. Nem hívtam, de bántott, hogy úgy néz ki a dolog, mintha a pénzére hajtanék, hát nemrég megkerestem, bocsánatot kértem. Egy-két után beszéltük is, hogy valamikor találkozunk, aztán egyszer csak írt, hogy majd akkor keressem, ha nincs más férfi az életemben. Először nagyon meg akartam sértődni, aztán gondoltam, poénra veszem, megírtam, hogy előbb találkozzunk, hogy el tudjam dönteni, ő lesz-e az egyetlen férfi az életemben. Felhívott, hogy márpedig ő csak potenciális szerelmi kapcsolatot tud elképzelni, ha erre nem vagyok hajlandó, és szeretem, akivel együtt élek, akkor nem. Egyszeriben megértettem, miről beszélnek a feministák, hogy szexuális tárgynak kezelnek. Megalázó volt. A többit már csak nem értettem. Hogy van-e értelme a Mozgó nívódíjának, hogy a József Attila-díjat sokra tartom-e, hogy híres vagyok-e szerintem. Megint síráshatár, bár próbáltam fegyelmezni magam, így érkeztem a Gödörbe. Nem haragudtam a srácra, csak bántott, hogy emberként nem is vagyok érdekes, ágytárs vagy semmi. Nesze neked, rajongó! Azóta több férfiismerős védelmébe vette, hogy végre egy őszinte ember, talán igazuk is van, de akkor is fájt.

Viszont találkoztam egy kedves olvasómmal, aki megvédte a regényemet is, azt mondta, a nagymamáját hallotta viszont Veron néni hangjában, és ez nagyon jól esett, ezért már megérte megírni. Olyan jó, hogy nem visszhangtalan, hogy megértik, amit leírok! Kaptam tőle egy velem egyidős tokaji szamorodnit. Azt mondta, nem kéne felbontani, harminc év fölött a bor már nem az igazi. De nekem muszáj meginnom, és finomnak kell lennie, különben azt hiszem, én sem vagyok már az igazi így harminc fölött.

A Gödörben nagyon klassz volt. Sok-sok barát jött el hallgatni a koncerteket és a felolvasásokat. Jók voltak, az biztos, főleg a zenék. Ferencziék, Kobzos Kiss Tamás, a Kaláka Kányádival, akihez utána nagy bátran odamentünk Marcival, hogy esetleg elhívnánk Ködlámpára. Amikor bemutatkoztam neki, elmosolyodott: "hát maga az?"  Kiderült, hogy nemcsak a nevemet ismeri, hanem a verseimet is, sőt, még kötete is van tőlem.  Azt hittem, megint sírva fakadok, de most a meghatottságtól. Ha valamit elértem, hát valami ilyesmi az. És talán ez a legtöbb. Később Gryllus Dani jött oda, hogy a jövő évi költészet vásárán esetleg szerkeszthetném én a kortárs irodalmi estet, persze ettől is hízott a májam. Dévényi Ádámék nagyon klassz koncertje után még Lovasi Andrást próbáltam meghallgatni, amit Lackfi Jancsi verseire csinált, de az csalódás volt, főleg Dévényiék után. Hála a másfél órás csúszásnak, Palya Bea nem sokkal éjfél előtt került színpadra. Anna bemutatott neki, és az is jólesett, hogy az udvarias kéznyújtás után, mikor meghallotta a nevemet, a nyakamba borult, hogy szereti, amiket írok. Ez boldoggá tesz. Hogy olyan emberek tartják sokra a munkámat, akiknek én sokra tartom a munkáját. Ezzel szeretnék dicsekedni.

Megvolt a szegedi felolvasás, nagyon jól éreztem magam az egyetemisták között. Egy pici teház, ahol a tulajdonosnak fontos, hogy ott beszélgetések legyenek, a különteremben földön ülnek, alig fér be húsz ember, de legalább könnyű teltházat csinálni. És kedves embereket ismerhettem meg. Most a szállodai szobában fekszem, szomorú voltam, és egyedül éreztem magam, meg még éhes is vagyok, mikor kapcsolgatni kezdtem a tévét. És a Mezzo-n a Máté-passió megy historikusokkal... drága Bach...és most... a kedvenc áriám: "Erbarme dich, mein Gott..."

Danke, mein Gott.

 

 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr41665279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

efem 2008.09.17. 18:35:22

Kedves Judit! Én is végigolvastalak, mert nagyon szeretem a hosszabb bejegyzéseid is! Először a verseidre lettem figyelmes, kerestem őket, úgy találtam a blogodra. Minden jót neked! :)

kjá 2008.09.19. 09:06:31

De jó! Köszönöm.

Fehér Toll 2008.10.06. 11:09:59

Kedves Judit!

Nem vagy Te egy kicsit túlérzékeny?

Ez "költői" kérdés volt csupán és erősen arra utal, hogy dehogyisnem! Persze ezt nem elmarasztaló jelzőként értem rád, hanem pontosan ellenkezőjeként! Ez a kissé felfokozott érzékenység az, ami azzá tesz, aki vagy. Tiszta, őszinte, emberi, de kissé macerás. Az a férfi, aki sima úton szeretne eljutni a karjaid közé, valószímüleg megretten a feladattól, ha őszinte, akkor még meg is mondja, ezért ne sértődj meg. És főleg ne hidd azt, hogy az a férfi, aki ilyen egyértelműen megfogalmazza, hogy "mit" akar, csak a testedre kíváncsi, vagyis nem biztos, hogy csak a testedre kíváncsi! Férfiszemmel néha egy kicsit másmilyennek tünnek a sorrendek, főleg, ha az ember "éhes".
Vagyunk jópáran, akik "éhesen" nem tudunk a világ nagy dolgairól felszabadultan csevegni, ebéd után annál inkább.

kjá 2008.10.06. 16:30:51

dehogynem! és tiszta mázli, hogy emiatt csak írok, nem pedig gyógyszerezem magam.
a kedvesem is azt mondja, hogy nehezen kezelhető, macerás, bonyolult nő vagyok, én meg olyan egyszerűnek érzem magam, mint az ék. ha simogatnak, örülök, ha bántanak, sírok.
valahogy úgy lehet, mint nagy lajos képtelen természetrajzában a macska, aki ravasz állat hírében áll, mert ha jókedve van, dorombol, ha rossz, akkor nyávog, ha mérges, akkor meg fúj. és az emberek azt gondolják róla, amit az egyszeri zsidó gondolt a szomszédjáról, akiről tudta, hogy szevasztopolba utazik, és mikor megkérdezte, hová megy, az meg azt válaszolta, hogy szevasztopolba, elgondolkozott: micsoda újabb svindli ez már megint? miért mondja ez, hogy szevasztopolba utazik, mikor én tudom, hogy szevasztopolba utazik!
de ha már ennyien mondják, elhiszem, hogy macerás vagyok. akkor már csak azt nem értem, mi jó egy ilyen macerás nőben egy éhes vagy épp jóllakott férfinak. :)
süti beállítások módosítása