Tegnap a vonaton visszafelé elolvastam Polcz Alaine egyik utolsó könyvét, "Nem trappolok tovább". A pályaudvaron egy tavalyi bátortáboros önkéntestárssal akadtam össze, nagyon örültünk egymásnak, és rögtön észrevette, hogy nem vagyok valami jó lelkiállapotban, amit a halálra felkészülős könyv még tovább rontott. Nem tagadtam, ilyenkor nincs értelme tagadni. Jó, hogy így figyelt rám, de azért zavarba ejtő ez a transzparens-fej, amivel rendelkezem. Együtt ebédeltünk Dáviddal, az én ötletem volt, mert alig látjuk egymást, de legalább hagyom dolgozni esténként.

Délután a Szépművészeti Múzeumban voltam, ahol mindenféle évfordulók kapcsán kardalverseny és költői verseny lesz novemberben. Egy Euripidész-dallamtöredéket kell feldolgozni a zenészeknek, a költők pedig meghívásos alapon, hatan, írunk valamit, egy része talán rögtönzés is lesz. Olyan nevek röpködtek az amúgy is nagyágyú Nádasdy Ádám meg Várady Szabolcs mellett (vele voltam ott), hogy csak kapkodtam a fejem, hogy de akkor én hogy kerülök bele, Pilátus a krédóba, úgy éreztem magam, mint a viccbeli kiskandúr, aki elmegy a nagykandúrokkal a lányokhoz. Attól is rettegtem, hogy egy szál nőként fogok ott díszelegni, de szerencsére Szabó T. Anna is a meghívottak közt van, ez megnyugtat, mert Annát szeretem, de nyomaszt, hogy mindenki jobb nálam, és tényleg én leszek a kiskandúr, aki baszogat még egy negyedórácskát, aztán hazamegy.

Este drága Kristóf barátommal találkoztam, olyan jó, hogy tizenöt év után is, ha ritkán találkozunk is,  nagyon jóban vagyunk, hogy onnan tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol épp abbahagytuk, hogy néhány százalék véralkoholszint-emelkedés után hihetetlen mélységekről beszélgetünk, és újra meg újra megállapítjuk, hogy mennyire összetartozunk. Ő az, aki nem az életem, a személyiségem része.Beszélgettünk kicsit szakmáról is, (nyelvtörténet, nyam-nyam), meg magunkról főleg, és még mindig teljesen megértjük egymást. Ennek örömére még ma is aznapos voltam, délutánig szédültem, aztán a szaunában kimérgelődtem, Ildi pedig a zöld gumiszalagjával és a zöld labdájával kigyilkolt, levegőt is alig kapok.

Valamelyik éjjel arra riadtam, hogy kétségbeesve keresem a lányom nevét. Nem tudom, miért, egyre többet gondolok ébren is rá, hogy fogják hívni, talán amiatt a kb. hatéves kislány miatt, aki a Kaláka-koncerten mellettem ült, és az hagyján, hogy a Fakatonát fejből tudta, és énekelte, de hogy a Kuplé a vörös villamosról is hibátlan volt!

Nem fogok még fél évig zongorázni, Tibor nem ér rá tanítani. Úgy szeretnék valamit, nekem fontosat zenélni! Hol a Keleti Átjáró? A némettanfolyam határeset, hogy összejön-e, és ha  igen, pont beleütközik a Pilates-órámba, amit szintén szépen elterveztem. Most már csak írni kéne tudni...