Tegnap voltunk anyával orvosnál, aztán hazamentem, és összecsuklottam, mint egy törött esernyő. Azon gondolkoztam, tényleg nem lehet a halállal semmit szembeállítani, csak az életet, a sorvadással a növekedést, hogy gyereket kéne szülnöm ahhoz, hogy tegyek valamit a pusztulás ellen. Tudom, hogy a halálra való készülődést a születéssel kezdjük, elhiszem azt is, hogy nem olyan rémes, mint gondoljuk, de én akkor is félek tőle. Az enyémtől éppúgy, mint anyáétól és fordítva. Csak ültem, és magányos voltam, és nem tettem ellene semmit, lássuk, mi van az alján, mi van mögötte. Petra egyszer azt mondta, a gyászon túl a derű van. Ennek a rohadt magánynak vagy semmi nincs a túloldalán, vagy nincs is túloldala, vagy csak vastagabb, mint hittem, és még nem értem oda. Dávid azt mondja, a magányon túl nincs semmi, de ha elfogadod, nyugalom és tisztaság van az alján. És el lehet dönteni, hogy a töredékes lehetőségeinkkel kapcsolódni próbálunk és szeretni, vagy hagyjuk a fenébe az egészet.

Néha azt hiszem, a férfiak kötődni képtelenek, a nők meg egyedül létezni és nem kötődni. Vagy ezek társadalmilag rakódtak ránk? Néha azt hiszem, egyedül is létezem, máskor meg azt, hogy egyáltalán nem. Dávid egyszer azt mondta, senki sem lehet biztos benne, hogy valóban létezik, nincs rá filozófiai bizonyíték, de én ezt nem értem, mert buta nő vagyok, akit a filozófiai alapvizsgán úgy kellett Kristófnak átrugdosnia, hogy a szájamba rágta a tételeket Platóntól Heideggerig. Néha azt hiszem, a nők agyából hiányzik valami, amivel a filozófiát fel lehet fogni, míg az intelligensebb fiúk gimis koruk óta értik. De Dávid egyszer azt mondta, ha valaki verset ír, olyat, ami előtte nem létezett, akkor bízhat benne, hogy ő maga is létezik. Ezt megértettem, mert olyan, mint a Végtelen Történetben, ahol Fantázia lakói még egy új nevet se tudnak adni a királynőjüknek. Akkor megnyugodtam, mert én írtam már verset, és lehet, hogy én akkor is létezem, amikor egyedül ülök otthon, és sírok, és nem vagyok benne biztos, hogy egyedül is létezem, ha épp senki nem szól hozzám, vagy senki nem érint meg. Legfeljebb ha nem írok verset, az nem a költői véna beszáradása, nem a múzsa hűtlensége, hanem egzisztenciális nemlét - illetve a nemléttől való rettegés, ha épp nem írok. Márpedig épp nem írok jó ideje, és visszaértem oda, ahol kezdtem: ülök egyedül a szobában, és nem biztos, hogy létezem.