Napok óta folyamatosan olyan fáradt vagyok, mintha beteg lennék, pedig semmi bajom. Reggel nem bírok felkelni, este eldőlök, néha napközben is. Már arra gondoltam, lehet, hogy túl öreg vagyok ennyi mozgáshoz. Évekig nem csináltam szinte semmit, most meg végre újra tudok táncolni, tornázom, ma lovagoltam is egy kicsit. Persze nem Lédán, vele kapcsolatban már az nagy eredmény, ha sétálgatok vele a körkarámban, és nem esem le. Néha még akkor is meggyűlik vele a bajom, ha a földön vagyok. Dávidot tegnap úgy elvitte a ló, mint Floki a lábtörlőt, rongyolt vele körbe-körbe a lovardában, nem mertem odanézni, mi lesz, ha leesik, beakad a lába a kengyelbe, a ló húzza maga után, rálép, szétrúgja, meghal, és akkor hogy számolok be a mamájának? De nem esett le, szépen ült rajta, csak megfogni nem tudta, a hülye ló már zihált a fáradtságtól, de még mindig rohant. Azt hittem, addig csinálja, míg össze nem esik, de annál azért több esze volt. Most aztán rettentő izomláza van Dávidnak is, meg a lónak is. Mindesetre nagyon felnézek rá, Dávidra, nem a lóra, hiába nagy, szerintem már jobban lovagol, mint én. Este még tangózni is elmentünk, táncoltunk egy kicsit. Odajött egy lány, hogy olvasta a kötetemet, és csak nézte-nézte az arcomat a borítón, hogy de ismerős neki ez a lány, aztán rájött, hogy egész nyáron ott táncoltam előtte a Műcsarnok-milongákon. Aztán a tangós versek tényleg lebuktattak.

Pénteken Gyula végre tartott edzést, mindig rácsodálkozom, mennyire ért a lovakhoz. Az emberekhez kevésbé talán, legalábbis nagyon nem érti, hogy más, ha megfeszül, akkor sem tud úgy bánni a lovakkal, mint ő, és a legjobb indulattal is elbénázza a dolgokat. Amíg ott van, tud szólni, ha valamit rosszul csinálok, de másnap nélküle már ugyanazokat nem tudom megcsinálni. Sokszor el is keseredem, hogy nem megy nekem ez az egész, csinálja, aki tudja, és azt hiszem, Lédának is jót tenne, ha olyan ember foglalkozna vele, aki tud is neki valamit tanítani. De senki nem töri magát, így aztán rám marad minden szerencsétlenkedés. Azért jó, hogy együtt tudunk lovazni Dáviddal.

Sok írnivalóm van, készülök a Szépművészeti Múzeum dalnokversenyére, antik formák, amik mindig könnyen mentek, de most persze nem. Kínlódom egy prózával is már hosszú ideje, egy történet, amit több, mint tizenöt éve hurcolok magamban, és ha nem sikerül, akkor bennem marad továbbra is. Az írás mennyisége mostanában egyenes arányban áll a sétálgatás mennyiségéve, tehát naponta legalább három órát kéne, hogy valami értelme legyen, de olyan hideg van! És most is elcsábultam blogolni. Rettenetes.